Kisangyalokkal meneteltem a vesztőhelyig (III. évfolyam, nyolcadik BIT, 2006. május)
Hamis nosztalgiák verme, 2009. január 11.
A főfő egy susmusban annyit reagált, hogy amíg ő ott lesz, én többet újságot nem szerkesztek, ami tökéletes összhangban volt az én elképzeléseimmel.
Minden munkatárs megérezte, hogy még egy olyan szerkesztési folyamatot, mint a hetedik BIT-é volt, nem fogok kibírni ép ésszel, úgy húzták a nagyok az igát, hogy csak ámuldoztam. Dolgoztak az évfolyam utolsó darabján (akkor még nem volt biztos, hogy meglesz a BYTE különszám is), mint a kisangyal. Inez lett ismét a szerkesztői jobbkezem, emellett megírta a Kernelt, Hajnival együtt segített a LOL összekalapálásában, NZSB, Lóri, Melvin, Linda, Manna, Falcao, Rika, Csernabandi is szépen, jól és gyorsan írt, nagy részét el lehet olvasni az online archívumban.
Andy ezen felül egy egész bekezdésben mea culpázott a múlt havi eltűnésért és megdícsérte az egész évi munkámat, hízott a májam rendesen. Cinegével ismét közösködtünk, a HÖK-választásról írt pozitív szemléletű, alapvetően barátságos, a politikuspalántákhoz és a rendszerhez lojális egyoldalasa mellé muszáj volt ugyanakkora terjedelemben megírnom a magamét – idéztem benne Bede Márton vonatkozó cikkét és a témát feldolgozó South Park epizódot, a Douche and Turd-öt.
Az egyetlen tartalmi kompromisszum áldozata a sportrovat lett (kitől vegyem el a helyet, ha nem magamtól?), oda be kellett ollózni egy retek PR-cikket azért, hogy Melvin érdemei elismeréseként a Wan2, én pedig a Hegyalja Fesztiválon tölthessek néhány kellemes napot.
A fentiekből úgy tűnik, mintha ezzel a BIT-tel végre semmi baj nem lett volna, pedig a valóságtól mi sem áll távolabb! Átgondolva a kiadó hozzáállását és az általános tapasztalatokat Ende, Alles című bevezetőmben gyakorlatilag elbúcsúztam az olvasóktól, sejtettem ugyanis, hogy mi fog következni, mikor az illetékesek elolvassák a Cenzúra rovatot, benne Queue fantasztikus, a HÖK éles, de építő kritikáját adó Három éve a lejtőn (Minket már lökni se kell...) című anyagával. A főfő – a nyakonrúgós – egy susmusban annyit reagált, hogy amíg ő ott lesz, én többet újságot nem szerkesztek, ami tökéletes összhangban volt az én elképzeléseimmel. Innentől csak az volt a kérdés, melyikünk távozik, a válasz már történelem.
Mivel féltettem a nyomdából kiérkező BIT-szállítmányt, megkértem a szomszéd természettudományisoknál akkoriban fejesnek számított Gabikát, hogy hadd helyezzem el a cuccot az ő irodájukban – nem kockáztathattam meg, hogy a feldühödött IK HÖK-ösök rituálisan máglyát rakjanak belőle az angolaknában, vagy bezárják egy olyan helységbe, amihez nincs kulcsom (ez utóbbi egy évvel később valóban megtörtént).
Innentől pedig nem maradt más hátra, mint szétteríteni a lapot a kampuszon. Mivel azonban a levegő addigra megfagyott körülöttem, ebben senki segítségére nem számíthattam, leszámítva azt a két csomagot, amit a mit sem sejtő Angie-re bíztam valamelyik nap. Végül brutális izomlázzal, de elégedetten zártam első, főszerkesztőként végiggályázott évemet.
Andy jó ember, még ha időnként hátra is kerül az újságírás a fontossági sorrendjében
Andy ezen felül egy egész bekezdésben mea culpázott a múlt havi eltűnésért és megdícsérte az egész évi munkámat, hízott a májam rendesen. Cinegével ismét közösködtünk, a HÖK-választásról írt pozitív szemléletű, alapvetően barátságos, a politikuspalántákhoz és a rendszerhez lojális egyoldalasa mellé muszáj volt ugyanakkora terjedelemben megírnom a magamét – idéztem benne Bede Márton vonatkozó cikkét és a témát feldolgozó South Park epizódot, a Douche and Turd-öt.
Az egyetlen tartalmi kompromisszum áldozata a sportrovat lett (kitől vegyem el a helyet, ha nem magamtól?), oda be kellett ollózni egy retek PR-cikket azért, hogy Melvin érdemei elismeréseként a Wan2, én pedig a Hegyalja Fesztiválon tölthessek néhány kellemes napot.
Van Melvinben és bennem valami közös...
A fentiekből úgy tűnik, mintha ezzel a BIT-tel végre semmi baj nem lett volna, pedig a valóságtól mi sem áll távolabb! Átgondolva a kiadó hozzáállását és az általános tapasztalatokat Ende, Alles című bevezetőmben gyakorlatilag elbúcsúztam az olvasóktól, sejtettem ugyanis, hogy mi fog következni, mikor az illetékesek elolvassák a Cenzúra rovatot, benne Queue fantasztikus, a HÖK éles, de építő kritikáját adó Három éve a lejtőn (Minket már lökni se kell...) című anyagával. A főfő – a nyakonrúgós – egy susmusban annyit reagált, hogy amíg ő ott lesz, én többet újságot nem szerkesztek, ami tökéletes összhangban volt az én elképzeléseimmel. Innentől csak az volt a kérdés, melyikünk távozik, a válasz már történelem.
Egyhangúan engem választottak, egyem a szívüket
Mivel féltettem a nyomdából kiérkező BIT-szállítmányt, megkértem a szomszéd természettudományisoknál akkoriban fejesnek számított Gabikát, hogy hadd helyezzem el a cuccot az ő irodájukban – nem kockáztathattam meg, hogy a feldühödött IK HÖK-ösök rituálisan máglyát rakjanak belőle az angolaknában, vagy bezárják egy olyan helységbe, amihez nincs kulcsom (ez utóbbi egy évvel később valóban megtörtént).
Gabi (jobbra) megmentette a BIT-eket a pusztulástól
Innentől pedig nem maradt más hátra, mint szétteríteni a lapot a kampuszon. Mivel azonban a levegő addigra megfagyott körülöttem, ebben senki segítségére nem számíthattam, leszámítva azt a két csomagot, amit a mit sem sejtő Angie-re bíztam valamelyik nap. Végül brutális izomlázzal, de elégedetten zártam első, főszerkesztőként végiggályázott évemet.
Ezt megosztom Facebook-on!
