Én szeretlek, de te nem szeretsz
depresszió, férfilét, hétköznapok, párkapcsolat, 2007. november
"Minden gyerek első és legfontosabb kapcsolata az anya", mondja a lélektani klisé – amiben nincs okunk kételkedni. Aztán léteznek a humoros lélekbúvárok, akik szerint egész felnőttkorunkban a gyerekkorunkat próbáljuk kiheverni (és ha ők mondják…).
Anyának lenni biztosan az egyik legbonyolultabb megmérettetés, de mindközül a legnehezebb lecke, amit egy gyerek taníthat az anyjának, az, hogy hogyan kell jól szeretni. Nem hiszem, hogy teljes mértékben a szülőkön múlik, hogy milyen ember válik valakiből, de minden bizonnyal nagy befolyásuk van arra nézve, hogy mennyire érzi valaki önállónak és elfogadottnak magát.
"A magányos anya férjjel vagy anélkül" jelenség manapság túl jól ismert Európában. Ebből következően az is, hogy azok a nők, akik csupasz lélekkel állnak egy nem létező/túl elfoglalt/érzelmileg hideg/bántalmazó/beteg stb. férj mellett, nem csupán a két karjukkal fogják át a gyerekeiket, hanem az összes többi végtagjukkal, a fülükkel, a szemeikkel és olyan további csápjaikkal, amikről nem is tudunk. Számukra az a legkeményebb tapasztalat, amikor az általuk "jól tartott" (lásd: végtagok és egyéb csápok) egyén elkezdi hangsúlyozni saját, külön bejáratú személyiségét és esetleg megpróbál kicsúszni az anyai tartásból, hogy aztán más emberekhez is odafűződjön.
A legrázósabb helyzet talán a fiúgyermeket várja. Életem során volt alkalmam néhányszor be-belesni egy-egy titáni háborúba anya és fiú között. Az biztos, hogy egyes (persze nem minden) anya fegyvertára elsősorban a lélekfacsarásra és a bűntudatkeltésre specializálódott. Általában nem mulasztják el biztosítani a fiaikat, hogy:
"Nagyon szeretlek! Kicserélnéd a ruhatáradat?!"
"Nagyon szeretlek! Hagyd el azt a nőt azonnal!"
"Nagyon szeretlek! Szégyenbe hoztál az egész család előtt!"
"Nagyon szeretlek! Annak ellenére, hogy egy haszontalan, lusta, hálátlan, önző és ízléstelen ember vagy!"
"Nagyon szeretlek! Orvosra van szükséged!"
"Nagyon szeretlek! Nézd, mit teszel velem!"
"SZERETLEK! De te nem szeretsz engem. Ez a legnagyobb bánatom."
Erre a fiú dacosan hallgatásba burkolózik, becsapja az ajtaját, kitörli az anyja összes e-mailjét, esetleg válogatott káromlásokat talál fel, három hónapig haza sem dugja az orrát. Vagy éppen marcangoló bűntudattal a lelkében hirtelen elkezd segíteni a mosogatásban és megjavítja a nyikorgó kertkaput, majd az anyja szemén keresztülnézve valóban meglátja barátnőjében azokat az egyértelműen végzetes tulajdonságokat, amelyek miatt véget kell vetni aktuális kapcsolatának.
Másodsorban pedig – személyiségtől függően – egyes anyukák a mézesmadzag-módszerekhez folyamodnak. Már októberben megveszik a fiuk barátnőjének karácsonyi ajándékát – esetleg a fiuk helyett. Mert annyira szeretik leendő menyüket, és ők jobban értenek a női dolgokhoz. Mini-kurzussal szolgálnak a konyhában gyermekük szokásait és ízlését tekintve, csakhogy a fiatal barátnő biztosan jól értesült legyen. Ők maguk szervezik a randevúkat, és a barátnő fényképét tárcájukban hordozva mutogatják a sarki zöldségesnek.
Végül vannak a kevert technikák.
Még mielőtt valaki azt hinné, önzés és szűklátókörűség hajtja ezeket az anyákat, és hogy a megfelelő ellenállással és a függetlenség erőteljes hangsúlyozásával megváltoztatható a helyzet, érdemes tisztázni, hogy szó sincs róla.
Egyelőre senki nem találta fel azt a módszert, amivel a szülők hozzáállása átprogramozható. Kísérletet tenni rá pedig éppen olyan sikeresnek ígérkezne, mint bekötött szemmel átsétálni egy aknamezőn.
Mert hogy az anyák mit éreznek, nem tudhatjuk és nem vasalhatjuk rájuk, hogy valamennyien annyira "begyepesedettek", hogy olcsó lelki zsaroláshoz kell folyamodniuk. Sokkal inkább valószínű, hogy mély kétségbeesés, mondhatni a végsőkig elkeseredett félelem hajtja őket, hogy ha gyermekük elmegy, nem lesz többé szükség rájuk és az ág, amihez az életüket kötötték, eltörik alattuk, ők pedig a haszontalanságba zuhannak.
Anyának lenni biztosan az egyik legbonyolultabb megmérettetés, de mindközül a legnehezebb lecke, amit egy gyerek taníthat az anyjának, az, hogy hogyan kell jól szeretni. Nem hiszem, hogy teljes mértékben a szülőkön múlik, hogy milyen ember válik valakiből, de minden bizonnyal nagy befolyásuk van arra nézve, hogy mennyire érzi valaki önállónak és elfogadottnak magát.
"A magányos anya férjjel vagy anélkül" jelenség manapság túl jól ismert Európában. Ebből következően az is, hogy azok a nők, akik csupasz lélekkel állnak egy nem létező/túl elfoglalt/érzelmileg hideg/bántalmazó/beteg stb. férj mellett, nem csupán a két karjukkal fogják át a gyerekeiket, hanem az összes többi végtagjukkal, a fülükkel, a szemeikkel és olyan további csápjaikkal, amikről nem is tudunk. Számukra az a legkeményebb tapasztalat, amikor az általuk "jól tartott" (lásd: végtagok és egyéb csápok) egyén elkezdi hangsúlyozni saját, külön bejáratú személyiségét és esetleg megpróbál kicsúszni az anyai tartásból, hogy aztán más emberekhez is odafűződjön.
A legrázósabb helyzet talán a fiúgyermeket várja. Életem során volt alkalmam néhányszor be-belesni egy-egy titáni háborúba anya és fiú között. Az biztos, hogy egyes (persze nem minden) anya fegyvertára elsősorban a lélekfacsarásra és a bűntudatkeltésre specializálódott. Általában nem mulasztják el biztosítani a fiaikat, hogy:
"Nagyon szeretlek! Kicserélnéd a ruhatáradat?!"
"Nagyon szeretlek! Hagyd el azt a nőt azonnal!"
"Nagyon szeretlek! Szégyenbe hoztál az egész család előtt!"
"Nagyon szeretlek! Annak ellenére, hogy egy haszontalan, lusta, hálátlan, önző és ízléstelen ember vagy!"
"Nagyon szeretlek! Orvosra van szükséged!"
"Nagyon szeretlek! Nézd, mit teszel velem!"
"SZERETLEK! De te nem szeretsz engem. Ez a legnagyobb bánatom."
Erre a fiú dacosan hallgatásba burkolózik, becsapja az ajtaját, kitörli az anyja összes e-mailjét, esetleg válogatott káromlásokat talál fel, három hónapig haza sem dugja az orrát. Vagy éppen marcangoló bűntudattal a lelkében hirtelen elkezd segíteni a mosogatásban és megjavítja a nyikorgó kertkaput, majd az anyja szemén keresztülnézve valóban meglátja barátnőjében azokat az egyértelműen végzetes tulajdonságokat, amelyek miatt véget kell vetni aktuális kapcsolatának.
Másodsorban pedig – személyiségtől függően – egyes anyukák a mézesmadzag-módszerekhez folyamodnak. Már októberben megveszik a fiuk barátnőjének karácsonyi ajándékát – esetleg a fiuk helyett. Mert annyira szeretik leendő menyüket, és ők jobban értenek a női dolgokhoz. Mini-kurzussal szolgálnak a konyhában gyermekük szokásait és ízlését tekintve, csakhogy a fiatal barátnő biztosan jól értesült legyen. Ők maguk szervezik a randevúkat, és a barátnő fényképét tárcájukban hordozva mutogatják a sarki zöldségesnek.
Végül vannak a kevert technikák.
Még mielőtt valaki azt hinné, önzés és szűklátókörűség hajtja ezeket az anyákat, és hogy a megfelelő ellenállással és a függetlenség erőteljes hangsúlyozásával megváltoztatható a helyzet, érdemes tisztázni, hogy szó sincs róla.
Egyelőre senki nem találta fel azt a módszert, amivel a szülők hozzáállása átprogramozható. Kísérletet tenni rá pedig éppen olyan sikeresnek ígérkezne, mint bekötött szemmel átsétálni egy aknamezőn.
Mert hogy az anyák mit éreznek, nem tudhatjuk és nem vasalhatjuk rájuk, hogy valamennyien annyira "begyepesedettek", hogy olcsó lelki zsaroláshoz kell folyamodniuk. Sokkal inkább valószínű, hogy mély kétségbeesés, mondhatni a végsőkig elkeseredett félelem hajtja őket, hogy ha gyermekük elmegy, nem lesz többé szükség rájuk és az ág, amihez az életüket kötötték, eltörik alattuk, ők pedig a haszontalanságba zuhannak.
Ezt megosztom Facebook-on!
