A férfiaknak van-e lelke
feminizmus, férfilét, párkapcsolat, 2007. november
A férfiakkal a feminista nők tudnak a leggonoszabbul bánni, mondta nekem egy fiú. Majdnem igazat is adtam neki, hiszen kiben is lenne nagyobb indulat a férfiak ellen, mint egy feminista nőben? Egyenlőség, harc, becsmérlés, versengés és csakazértis, talán ezt a viselkedést olykor valóban könnyű gonosznak látni. Végülis megértem a beszélgetőpartneremet, hogy ebbe a naiv hibába esett.
Nekem azonban egy csendes, idős hölgy tekintete jutott eszembe, egy nyolcvan éves, törékeny nagymamáé. Valahányszor a férje - egy nagydarab, hangos ember - belépett a szobába, amiben épp tartózkodott, harsány nevetéssel gúnyolódni kezdett a felesége alacsonyságán, törékenységén, azon, hogy milyen bolond vagy mennyire képtelen megérteni néhány alapvető dolgot (mint például az ország politikai helyzete), és az ebédjét követelte. Panaszkodott, ha még nem volt készen, kioktatta, hogy nem így kell a levest elkészíteni, és gúnyolódott bármin, ami éppen a figyelme középpontjába került, s kapcsolatos volt az ő "együgyű" feleségével. Minden nap elmondta, többnyire az ebéd és a vacsora közti időben, hogy fogalma sincs, hogyan is bírta ki azt a hatvan évet ezzel a nőszeméllyel. A feleség általában nem szólt semmit, behozta a levest az ebédlőbe, letörölte az asztalt, nem kontrázott, és ő maga a konyhában evett. De néhányszor, miközben a férje a levesét kanalazta, s közben éppen kioktatta valamiért, majd hangos nevetéssel zárta a leckét, az öregasszony maga elé nézett, fura, kicsi mosollyal. Intelligens, keserű és egyben lelketlen mosoly volt, talán pont ilyet vet az életunt pók a hálójába akadt pöffeszkedő légyre.
S ahogy néztem ezt az öregasszonyt, egyszerre azon kaptam magam, hogy csodálattal bámulom azt a nyúlós, leheletfinom gonoszságot, amivel ő a nagydarab férjét észrevétlenül körbetekerte. Rendkívüli volt az a hangtalan megvetés, amivel az emberét minden ellenkezés nélkül kiszolgálta. Először szerencsétlen szolgának hittem, aztán döbbenten vettem tudomásul, hogy férjének már mindössze csak a szája és a hangszála maradt aktív, a többi része élettelen tehetetlenséggel hevert a feleség karjai közt. Lassan evidenssé vált, hogy ez az ember egy levest nem bírna megmelegíteni, fogalma sincs, hol vannak a zoknijai, hogyan lehet a szennyes ruhát tisztává tenni, és hogy mit csinál az ember, ha szomjas, és nincs a közelben asszonynép. Olyan volt, mint egy nagy, morgós kutya, akinek az edényét újra és újra kell tölteni, különben elpusztul. Semmije sem volt abból, amit az ember méltóságának hívnak.
A feministák harcos akciói az ilyen nők kifinomult gyűlöletéhez képest baráti szkandernek tekinthetők. A feministák a férfiakat egyenjogú partnernek tekintik, amennyiben meggyőződésük, hogy a férfiakkal vitatkozni lehet, s hogy a férfiak úgynevezett jogaiból részesülni lehet, és hogy a képességeiket a nők is birtokolhatják. Ezzel egyben azt is kinyilvánítják, hogy a férfiaknak jogai, képességei és bizonyos értékei vannak.
Az olyan nők, mint ez az öregasszony is (és számos mások), a férfiakat lelketlen állatnak tekintik, amelynek nincs moralitása. Állatnak, amit etetni kell, amiről gondoskodni kell, aminek az ösztönös szeszélyeit tűrni kell, akinek durvaságát vagy épp a szexualitását úgy kell elfogadni, ahogy van. Az ilyen nők szemében a férfiakkal megértetni a nők gondolatait éppen olyan evidens képtelenségnek tűnik, mint egy macskának matematikai egyenleteket magyarázni. Megvetésük célja nem a megbántás, ők talán nem is feltételezik, hogy a férfiaknak van olyan része, amit meg lehet bántani. Ha az ilyen nőket megcsalják, feltakarítják a sérelmet az életükről, mint ahogy a kutyapiszkot a nappali szőnyegéről. Nem tehet róla, hiába jó kutya, mégiscsak állat, s hát ez előfordul ("hiszen férfi"). De vajon ez megbocsátás...?
A rádióban hallottam mostanában egy dalt, amiben egy férfi azt énekli, hogy képtelenség nő nélkül élni, kell egy női test vagy valami... És talán ha az anyja, nagyanyja, ükanyja úgy élt, ahogy ez az öregasszony is, ez a meggyőződés valóban nyomaszthatja szegény énekest. Ezért elgondolkodtató, amikor a fiúk azt mondják, hogy egy lánynak könnyebb partner nélkül.
Évszázadokon át, "mielőtt a nők felszabadultak volna", amíg úgymond a férfiak tartották kezükben a szellemi életet meg a világ irányítását meg minden ilyesmit, ott volt egy másik erő a háttérben, amely viszont az élet forrását tartotta a felügyelete alatt, és mint ez az öreg néni is, naponta megetette a világ urát, csak hogy legyen ereje a világot uralni, s ehhez többnyire tiszta zoknit is szolgáltatott extraként.
Amikor ezt a nagymamát látom, és férjét, az ex-katonát - jelenleg csak pelenkázott gorillát - inkább hajlok azt mondani, hogy a férfiak felszabadulása a feministákkal kezdődött.
Nekem azonban egy csendes, idős hölgy tekintete jutott eszembe, egy nyolcvan éves, törékeny nagymamáé. Valahányszor a férje - egy nagydarab, hangos ember - belépett a szobába, amiben épp tartózkodott, harsány nevetéssel gúnyolódni kezdett a felesége alacsonyságán, törékenységén, azon, hogy milyen bolond vagy mennyire képtelen megérteni néhány alapvető dolgot (mint például az ország politikai helyzete), és az ebédjét követelte. Panaszkodott, ha még nem volt készen, kioktatta, hogy nem így kell a levest elkészíteni, és gúnyolódott bármin, ami éppen a figyelme középpontjába került, s kapcsolatos volt az ő "együgyű" feleségével. Minden nap elmondta, többnyire az ebéd és a vacsora közti időben, hogy fogalma sincs, hogyan is bírta ki azt a hatvan évet ezzel a nőszeméllyel. A feleség általában nem szólt semmit, behozta a levest az ebédlőbe, letörölte az asztalt, nem kontrázott, és ő maga a konyhában evett. De néhányszor, miközben a férje a levesét kanalazta, s közben éppen kioktatta valamiért, majd hangos nevetéssel zárta a leckét, az öregasszony maga elé nézett, fura, kicsi mosollyal. Intelligens, keserű és egyben lelketlen mosoly volt, talán pont ilyet vet az életunt pók a hálójába akadt pöffeszkedő légyre.
S ahogy néztem ezt az öregasszonyt, egyszerre azon kaptam magam, hogy csodálattal bámulom azt a nyúlós, leheletfinom gonoszságot, amivel ő a nagydarab férjét észrevétlenül körbetekerte. Rendkívüli volt az a hangtalan megvetés, amivel az emberét minden ellenkezés nélkül kiszolgálta. Először szerencsétlen szolgának hittem, aztán döbbenten vettem tudomásul, hogy férjének már mindössze csak a szája és a hangszála maradt aktív, a többi része élettelen tehetetlenséggel hevert a feleség karjai közt. Lassan evidenssé vált, hogy ez az ember egy levest nem bírna megmelegíteni, fogalma sincs, hol vannak a zoknijai, hogyan lehet a szennyes ruhát tisztává tenni, és hogy mit csinál az ember, ha szomjas, és nincs a közelben asszonynép. Olyan volt, mint egy nagy, morgós kutya, akinek az edényét újra és újra kell tölteni, különben elpusztul. Semmije sem volt abból, amit az ember méltóságának hívnak.
A feministák harcos akciói az ilyen nők kifinomult gyűlöletéhez képest baráti szkandernek tekinthetők. A feministák a férfiakat egyenjogú partnernek tekintik, amennyiben meggyőződésük, hogy a férfiakkal vitatkozni lehet, s hogy a férfiak úgynevezett jogaiból részesülni lehet, és hogy a képességeiket a nők is birtokolhatják. Ezzel egyben azt is kinyilvánítják, hogy a férfiaknak jogai, képességei és bizonyos értékei vannak.
Az olyan nők, mint ez az öregasszony is (és számos mások), a férfiakat lelketlen állatnak tekintik, amelynek nincs moralitása. Állatnak, amit etetni kell, amiről gondoskodni kell, aminek az ösztönös szeszélyeit tűrni kell, akinek durvaságát vagy épp a szexualitását úgy kell elfogadni, ahogy van. Az ilyen nők szemében a férfiakkal megértetni a nők gondolatait éppen olyan evidens képtelenségnek tűnik, mint egy macskának matematikai egyenleteket magyarázni. Megvetésük célja nem a megbántás, ők talán nem is feltételezik, hogy a férfiaknak van olyan része, amit meg lehet bántani. Ha az ilyen nőket megcsalják, feltakarítják a sérelmet az életükről, mint ahogy a kutyapiszkot a nappali szőnyegéről. Nem tehet róla, hiába jó kutya, mégiscsak állat, s hát ez előfordul ("hiszen férfi"). De vajon ez megbocsátás...?
A rádióban hallottam mostanában egy dalt, amiben egy férfi azt énekli, hogy képtelenség nő nélkül élni, kell egy női test vagy valami... És talán ha az anyja, nagyanyja, ükanyja úgy élt, ahogy ez az öregasszony is, ez a meggyőződés valóban nyomaszthatja szegény énekest. Ezért elgondolkodtató, amikor a fiúk azt mondják, hogy egy lánynak könnyebb partner nélkül.
Évszázadokon át, "mielőtt a nők felszabadultak volna", amíg úgymond a férfiak tartották kezükben a szellemi életet meg a világ irányítását meg minden ilyesmit, ott volt egy másik erő a háttérben, amely viszont az élet forrását tartotta a felügyelete alatt, és mint ez az öreg néni is, naponta megetette a világ urát, csak hogy legyen ereje a világot uralni, s ehhez többnyire tiszta zoknit is szolgáltatott extraként.
Amikor ezt a nagymamát látom, és férjét, az ex-katonát - jelenleg csak pelenkázott gorillát - inkább hajlok azt mondani, hogy a férfiak felszabadulása a feministákkal kezdődött.
Ezt megosztom Facebook-on!
