Kafka a jegyellenőr, avagy a kelet-európai kórság
hétköznapok, 2007. december
A BKV arra hivatkozva fogja megemelni a jegyárakat, hogy Nyugaton bevett gyakorlat a lakosság ötven százalékos hozzájárulása a városi közlekedés költségvetéséhez. Ezen merengjünk el egy percet mostan.
Igaz, hogy az oly’ sokat hivatkozott Nyugaton az 50-50 százalékos finanszírozás a gyakorlat, azaz, hogy a közlekedési vállalat kiadásainak felét a lakosságtól befolyt pízmagból fedezi (jegyárból, magyarul). Ez szép, meg jó. De egyrészt az itteni jövedelmek átlagban a felét sem adják az ottaniaknak, másrészt ehhez kéne valamiféle elfogadható szolgáltatás, amit megfizet az ember. Mert amit a BKV nyújt, az még mindig kritikán aluli, ezzel mindenki tisztában van, nem kell különösebben magyarázni. De hát mivel monopólium (jelzem, a követendőnek tartott Nyugaton nincs mindenhol így, a szintén sokat hivatkozott Ámerikában pedig egyáltalán nincs ilyesmi!), körülbelül azt csinálnak, amit akarnak, az emberek kénytelenek velük utazni. De mi lehet a fő baj, azon kívül, hogy nincs elég pénz arra, hogy megfelelő, vagy legalább elviselhető legyen a fővárosi tömegközlekedés? A krónikus kelet-európaiság betegség lesz a magyarázat, amiben a BKV is szenved. Mint ősi féreg rágja szerencsétlen BKV lelkit, de ami még rosszabb, nemcsak az övét.
Miben is áll ez a titokzatos kórság? Például abban, hogy a BKV vezetősége és jópár alkalmazottja is azt hiszi, ők kegyurak, akik szívjóságból, mivel kedvük úgy tartja, elviszik a publikumot ából bébe. Persze csak ha az jól viselkedik.
Ez ugyanaz, mint a bolti eladó, aki úgy gondolja, te hálás lehetsz neki, mert esetleg kiszolgál. Talán vehetsz tőle valamit. De ha nem tetszik a stílus, lehet vonulni másfelé. A legprototipikusabb, legfertőzöttebb intézmény egyértelműen a posta. A postáskisasszonyok elsöprő hányada megkeseredett életének setét horizontján azzal gyújt magának apró örömtüzeket, ha lealázhat egy-két ügyfelet. Nem tudod, hogy kell kitölteni helyesen? Hát, tőlem nem is tudod meg, de ha elrontod, azonnal kioktatlak, mint egy kisgyereket, visszadobom a szarodat, visszaállni a sor végére, szevasz.
A leggyönyörűbb az a kartársnő volt, aki az előttem álló nénit dorgálta meg igen keményen és szigorúan (aki amúgy a nagyanyja lehetett volna). A sor hosszú volt, és mire a néni (és mögötte én is) sorra kerültünk, a posta hivatalosan már bezárt. Azt nem merték megcsinálni, hogy miután háromnegyed órát álltunk sorba, az orrunk előtt behúzzák a függönyt óra nulla-nullakor, mondván, hogy jöjjünk holnap, mert feltehetően lincselés lett volna... Így roppant gyűlölködve "kiszolgáltak minket". A nénike előttem valamit intézni akart különféle takarékbetétekkel. Először a postáskisasszony megpróbálta lebeszélni az egészről: "Ezt most ne már! Ez nagyon sokáig tart, mi meg már zárva vagyunk". Amikor a néni félénken jelezte, hogy ő háromnegyed órája áll sorban, a lakonikus "nem érdekel" választ kapta, majd még némi unszolásra (megjegyzem, ennyi idő alatt már meg is csinálhatta volna a kérdéses dolgot, amit amúgy is kötelessége megcsinálni), a postáshölgy nekikezdett, de közben folyamatosan szapulta a nénit, és figyelmeztette, hogy amennyiben legközelebb ilyesmit akar, délelőtt jöjjön. A néni elnézést kért, majd távozott. Ez szélsőséges példa, de nem egyedüli. Sőt.
Persze lehet ezt azzal magyarázni, hogy mennyire kevés a postáskisasszonyok fizetése, mire legyenek lelkesek. Erre azt tudom mondani, ha így áll a dolgokhoz, akkor sem lesz több a pénze. Másrészt meg ne mondja már nekem senki, hogy például a bécsi múzeumban dolgozó ruhatáros annyira meg lenne fizetve (az ottani viszonyok szerint, de akár az itteniek szerint is), hogy csupán ez a tény indokolná azt, hogy több órányi lótás-futás után is mosolyogva, poénkodva végzi szintén nem valami változatos munkáját... Nem, ott egész egyszerűen nem ez a módi.
De most tekintsünk is el ettől, és inkább azt a kérdést tegyük fel: vajon miért volt az inkriminált sor ennyire hosszú, hogy fentebbi történetünk nénijének ennyit kellett sorban állnia? Hiszen egy nagy, központi postaépületről van szó, számtalan ablakkal, amelyek, hopp! Amelyeknek a fele mindig, minden körülmények között zárva van. Furcsa lehet ez egy nyugati típusú civilizációból érkezőnek, de nem nekünk. Mi talán bele sem gondolunk, vajon hazánkban miért van mindennel így? Miért van az, hogy ha van négy mozgólépcső, akkor kettő nem megy. Soha. Ha van három ajtó, abból egy (de inkább kettő) tuti zárva van. Mindig. Ez is ugyanebből a kórságból ered: nehogymár mindet használhasd, pór. Tuszkolódjál csak, az való neked. Az, hogy te bemész vagy kijössz egy ajtón, szóval az, hogy VAN ajtó, nem természetes. Lehet, hogy holnap nem lesz ott. Lehet, hogy egyszer bemész, és nem is jöhetsz ki. Örülj, hogy van legalább egy ajtó. Még mit nem, majd mindet kinyissuk csak azért, hogy te kényelmesen menjél? Ki vagy te? Kafka közöttünk él, jelen van mindennap.
Az úgy áhított nyugati modell nem attól fog valósággá válni ebben az országban, hogy különféle jegyárakat változtatnak meg, hanem attól, ha kollektív gondolkodásmódot. De erre egyelőre nincs esély sem, amíg nem gyógyulunk ki a kelet-európaiságból. Már ha egyáltalán ki lehet ebből gyógyulni. Hiszen az élet e végeken miért is lenne más, mint ami megadatott, amilyet a jelen helyzet és a történelmi örökség összead?
Igaz, hogy az oly’ sokat hivatkozott Nyugaton az 50-50 százalékos finanszírozás a gyakorlat, azaz, hogy a közlekedési vállalat kiadásainak felét a lakosságtól befolyt pízmagból fedezi (jegyárból, magyarul). Ez szép, meg jó. De egyrészt az itteni jövedelmek átlagban a felét sem adják az ottaniaknak, másrészt ehhez kéne valamiféle elfogadható szolgáltatás, amit megfizet az ember. Mert amit a BKV nyújt, az még mindig kritikán aluli, ezzel mindenki tisztában van, nem kell különösebben magyarázni. De hát mivel monopólium (jelzem, a követendőnek tartott Nyugaton nincs mindenhol így, a szintén sokat hivatkozott Ámerikában pedig egyáltalán nincs ilyesmi!), körülbelül azt csinálnak, amit akarnak, az emberek kénytelenek velük utazni. De mi lehet a fő baj, azon kívül, hogy nincs elég pénz arra, hogy megfelelő, vagy legalább elviselhető legyen a fővárosi tömegközlekedés? A krónikus kelet-európaiság betegség lesz a magyarázat, amiben a BKV is szenved. Mint ősi féreg rágja szerencsétlen BKV lelkit, de ami még rosszabb, nemcsak az övét.
Miben is áll ez a titokzatos kórság? Például abban, hogy a BKV vezetősége és jópár alkalmazottja is azt hiszi, ők kegyurak, akik szívjóságból, mivel kedvük úgy tartja, elviszik a publikumot ából bébe. Persze csak ha az jól viselkedik.
Ez ugyanaz, mint a bolti eladó, aki úgy gondolja, te hálás lehetsz neki, mert esetleg kiszolgál. Talán vehetsz tőle valamit. De ha nem tetszik a stílus, lehet vonulni másfelé. A legprototipikusabb, legfertőzöttebb intézmény egyértelműen a posta. A postáskisasszonyok elsöprő hányada megkeseredett életének setét horizontján azzal gyújt magának apró örömtüzeket, ha lealázhat egy-két ügyfelet. Nem tudod, hogy kell kitölteni helyesen? Hát, tőlem nem is tudod meg, de ha elrontod, azonnal kioktatlak, mint egy kisgyereket, visszadobom a szarodat, visszaállni a sor végére, szevasz.
A leggyönyörűbb az a kartársnő volt, aki az előttem álló nénit dorgálta meg igen keményen és szigorúan (aki amúgy a nagyanyja lehetett volna). A sor hosszú volt, és mire a néni (és mögötte én is) sorra kerültünk, a posta hivatalosan már bezárt. Azt nem merték megcsinálni, hogy miután háromnegyed órát álltunk sorba, az orrunk előtt behúzzák a függönyt óra nulla-nullakor, mondván, hogy jöjjünk holnap, mert feltehetően lincselés lett volna... Így roppant gyűlölködve "kiszolgáltak minket". A nénike előttem valamit intézni akart különféle takarékbetétekkel. Először a postáskisasszony megpróbálta lebeszélni az egészről: "Ezt most ne már! Ez nagyon sokáig tart, mi meg már zárva vagyunk". Amikor a néni félénken jelezte, hogy ő háromnegyed órája áll sorban, a lakonikus "nem érdekel" választ kapta, majd még némi unszolásra (megjegyzem, ennyi idő alatt már meg is csinálhatta volna a kérdéses dolgot, amit amúgy is kötelessége megcsinálni), a postáshölgy nekikezdett, de közben folyamatosan szapulta a nénit, és figyelmeztette, hogy amennyiben legközelebb ilyesmit akar, délelőtt jöjjön. A néni elnézést kért, majd távozott. Ez szélsőséges példa, de nem egyedüli. Sőt.
Persze lehet ezt azzal magyarázni, hogy mennyire kevés a postáskisasszonyok fizetése, mire legyenek lelkesek. Erre azt tudom mondani, ha így áll a dolgokhoz, akkor sem lesz több a pénze. Másrészt meg ne mondja már nekem senki, hogy például a bécsi múzeumban dolgozó ruhatáros annyira meg lenne fizetve (az ottani viszonyok szerint, de akár az itteniek szerint is), hogy csupán ez a tény indokolná azt, hogy több órányi lótás-futás után is mosolyogva, poénkodva végzi szintén nem valami változatos munkáját... Nem, ott egész egyszerűen nem ez a módi.
De most tekintsünk is el ettől, és inkább azt a kérdést tegyük fel: vajon miért volt az inkriminált sor ennyire hosszú, hogy fentebbi történetünk nénijének ennyit kellett sorban állnia? Hiszen egy nagy, központi postaépületről van szó, számtalan ablakkal, amelyek, hopp! Amelyeknek a fele mindig, minden körülmények között zárva van. Furcsa lehet ez egy nyugati típusú civilizációból érkezőnek, de nem nekünk. Mi talán bele sem gondolunk, vajon hazánkban miért van mindennel így? Miért van az, hogy ha van négy mozgólépcső, akkor kettő nem megy. Soha. Ha van három ajtó, abból egy (de inkább kettő) tuti zárva van. Mindig. Ez is ugyanebből a kórságból ered: nehogymár mindet használhasd, pór. Tuszkolódjál csak, az való neked. Az, hogy te bemész vagy kijössz egy ajtón, szóval az, hogy VAN ajtó, nem természetes. Lehet, hogy holnap nem lesz ott. Lehet, hogy egyszer bemész, és nem is jöhetsz ki. Örülj, hogy van legalább egy ajtó. Még mit nem, majd mindet kinyissuk csak azért, hogy te kényelmesen menjél? Ki vagy te? Kafka közöttünk él, jelen van mindennap.
Az úgy áhított nyugati modell nem attól fog valósággá válni ebben az országban, hogy különféle jegyárakat változtatnak meg, hanem attól, ha kollektív gondolkodásmódot. De erre egyelőre nincs esély sem, amíg nem gyógyulunk ki a kelet-európaiságból. Már ha egyáltalán ki lehet ebből gyógyulni. Hiszen az élet e végeken miért is lenne más, mint ami megadatott, amilyet a jelen helyzet és a történelmi örökség összead?
Ezt megosztom Facebook-on!
