Lokális maximum (IV. évfolyam, hetedik BIT, 2007. április)
Hamis nosztalgiák verme, 2013. július 31.
Felejthetetlen élmények és szenzációs cikkek sora fűződik az utolsó olyan BIT-hez, ami az olvasók kezébe kerülhetett. Még egyszer megmutattuk, ki a fasza gyerek.
Kezdődött azzal, hogy elhívtak Debrecenbe az aktuális Felsőoktatási Média Konferenciára – mindig gondosan választottam ki a kolleginát, akit magammal viszek, ezúttal sem dönthettem volna jobban (emlékeztetőül: Tatára Sipikatával, Győrbe Mannával érkeztünk). Jéékára gondoltam ugyanis, aki addigra a BIT alapemberévé vált szerzőként és szerkesztőként egyaránt, ráadásul nagyon megszerettem közben.
A konferencián láthatta, mennyire zavarba jövök, ha sok ember elé kell kiállni és beszélni a munkánkról – azzal mentett meg, hogy rövid, fodros szoknyájában BIT-eket lobogtatva táncikálni kezdett a színpadon, elterelve rólam a figyelmet. Örök hála érte. Aztán újra nekem ítélte a zsűri a második alkalommal adományozott Pál Imre-emlékdíjat, miközben főleg Kelen Károllyal trécseltünk, aki mindig be tud dobni pár érdekes újságírós anekdotát.
Az Arany Bikában szállásoltak el minket, Jéékával pedig előre megbeszéltük, hogy hajnalban, amikor még mindenki ájultan fekszik az esti ivászat után, kipróbáljuk a hotel uszoda-részlegét. Le is battyogtunk úgy 7 óra körül, aztán a szaunában megjegyezte, milyen meglepőnek találja, hogy bár egy szobában aludtunk, nem próbáltam rámászni az éjjel... Tette mindezt egy olyan, emlékeim szerint rózsaszín alig-bikiniben, hogy azt se tudtam, hová nézzek zavaromban – ő persze remekül szórakozott a helyzeten, ennyire még sosem látta pirulni a főnökét! (Élményeit aztán Hinnye! – Meseszép hétvége Debrecenben címmel írta meg a lapba.)
Feltöltődés, sikerélmény, utazás, szakmai és emberi fantasztikumok, erre volt szükség, hogy aztán olyan újságot szerkesszünk össze, amire ma is büszkék lehetünk. Rika megírta a Münchenben töltött Erasmusának élményeit, Andy, Sipikata, Manna, Melvin, Linda és Falcao újra csúcsformába lendült (csak Feles hiányzott, aki nyert tavaszra egy szentpétervári ösztöndíjat), Cserna-Szabó András Franz Kafkáról írt, a Kreténből pedig Marabu szenzációs, saját illusztrációkkal ellátott írása került be: Az ősdodókutatás szép napjairól – prof. Tassentücher Timót okl. régészprofesszor tudományos naplója.
A hónap sztorija viszont úgy kezdődött, hogy egyetemünk egyik professzora, Zágoni Miklós megjelentetett a honlapján egy prognózist, ami a klímaváltozás lehetséges hatásait vázolja a következő fél évszázadra. Utolsó sorát idézem: \\\\\\\"2050 – Az óceáni vízkörzés átalakul – Káosz\\\\\\\". Interjút kértem tőle, ugyan fejtse már ki bővebben, mire alapozza mindezt? Erre ahelyett, hogy leültünk volna egy csendes sarokba és átbeszéltük volna a témát, átküldött egy kiskátét, amelyben önmagának tesz fel kérdéseket, majd meg is válaszolja azokat.
Eleve feltoszta az agyam a tiszteletlen, sértő eljárás, pedig magát a cuccot csak utána olvastam el: olyan volt, mint Al Gore elhíresült filmje, a Kellemetlen igazság. Nekem viszont nem a magyar ManBearPigre, hanem George Carlinra volt szükségem, így hát felkértem Ropolyi László tanár urat, írja meg a Cenzúra-rovatba, amit a klímaváltozásról valóban tudni és gondolni érdemes. Ideális volt a feladatra, hiszen se nem:
– hippi, akik ugyebár olyanok, mint a görögdinnye (kívül zöld, belül vörös)
– politikus, akinek érdekei fűződnek a pánikkeltéshez, vagy éppen ellenkezőleg, a nyugalom mindenáron való megőrzéséhez
– klimatológus-Quasimodo, aki azért kapja a pénzt, hogy a vészharangot kongassa
Ellenben filozófus, tehát szeret gondolkodni, noch dazu tud is. A Fenntartható fejlődés?-sel ellentétben az ő cikke ma is időszerű, talán méginkább, mint a megjelenésekor.
A klíma átváltozása
A média szinte naponta tudósít a globális felmelegedés folyamatáról és veszélyeiről, a földi klíma küszöbön álló átalakulásáról, valamint a klímaváltozásnak jószerint az egész világot veszélyeztető következményeiről. Úgy tűnik, a helyzet komoly, a veszély nagy.
Különféle forgatókönyvek keringenek a termőföldek elsivatagosodásáról, a sarki jég felolvadásáról, a tengerszint radikális megemelkedéséről, az időjárás szélsőséges váltakozásáról, az élővilág pusztulásáról, az emberi életre leselkedő veszedelmekről. Azt is megtudhatjuk, hogy az ember mindezt magának köszönheti: a változásokat a kiterjedt ipari tevékenység mai formái generálják. A tradicionális tüzelőanyagokból felszabaduló széndioxid üvegházhatást kelt, a művelés alatt álló földterületek, illetve a nagy mennyiségű aeroszol-részecske megváltoztatja a napsugárzás elnyelődését, a fejlett ipari tevékenység energiaigénye nem ismer határokat, és így tovább. Nincs megállás: a modern ember pokollá zülleszti a Paradicsomot. Vajon reménykedhetünk-e még valamiféle természetes viszonyok, paradicsomi állapotok visszatérésében?
A civilizáció szükségessége
Egy XIX. századi filozófus, Hegel azt tanácsolná, hogy inkább ne törekedjünk ilyesmire, hiszen szerinte: \\\\\\\"a paradicsom olyan kert, ahol csak az állatok maradhatnak fenn, az emberek nem\\\\\\\". Hegel bizonyára arra gondolt, hogy az ember olyan élőlény, akinek nem természet adta, hanem mesterséges környezetre van szüksége. Valóban: nagyon kevesen élnék túl a mesterségesen fenntartott civilizációs környezet pusztulását. És ők se mai emberként. Az ember az a lény, aki saját természetet alakít ki, aki saját környezetet állít elő a maga számára (ama bizonyos paradicsomi helyett), aki saját magának, saját világának alkotója, saját sorsának kovácsa. Ahogyan egy másik korabeli filozófus mondta: \\\\\\\"az emberek szerzői és szereplői saját drámájuknak\\\\\\\". Az ember mesterséges lény – saját maga mestere.
Az ember tehát szükségképpen átalakítja természetes környezetét – vegyük észre, hogy magától is alakul ez a környezet, és gyakran nem az emberi életviszonyok javára. Alakító munkájától viszont azt reméli, hogy kedvezőbb viszonyok között élhet. A természet adta viszonyok átalakításának emberi eszköze a technika. Minden olyan emberi tevékenység technika, amelynek során egy szituáció nem természet adta módon alakul, hanem mesterségesen, a szituációban emberi cél valósul meg. Technikákkal állítunk elő minden mesterségeset, minden emberit; technika az emberi beszéd, a lépegetés, a gépezetépítés és a gondolkodás is. Minden működő technika jó – hiszen sikerességében az ember szabadsága, az adott szituáció feletti uralma nyilvánul meg.
Uralom és kiszolgáltatottság
Ugyanakkor minden technika rossz is. Az emberi uralom szükségképpen korlátos és véges. A korábban uralt szituációk megváltoznak, a korábbi uralmi technikák könnyen csődöt mondanak, a beszéd motyogássá, a lépegetés bukdácsolássá alakulhat, a gépezetek elromlanak, és megáll az ész. A technikák csődjében az ember nem-szabadsága, tudatlansága, kiszolgáltatottsága, alávetettsége és alkalmatlansága – filozófusok szavával: elidegenedettsége – nyilvánul meg. Az ember saját természete és saját környezete feletti uralma sikeres és sikertelen egyszerre – uralma és alávetettsége, szabadsága és elidegenedettsége egyaránt megnyilvánul. Minden kor minden emberének ez a sorsa. Szabadságunk talán nő – de vele együtt nő kiszolgáltatottságunk is. Úgy tűnik, a klíma megváltoztatása nem szándékos emberi aktus – hanem egyéb tevékenységeink kényszerű következménye. Az ember nem-szabadságának, tudatlanságának, alávetettségének egyik mai kifejeződése.
Nagyon fontos emberi probléma – de nem különleges. Számtalan hasonló szituációt átélt már az ember. Naponta.
Eladni a halált
A klímaváltozás esete azonban mégis kicsit különleges – ha nem is az imént mondottak szerint. Bemutatásakor hivatkozni szoktak tudományos megfigyelésekre és előrejelzésekre – de mindeközben sokszor nem derül ki, hogy nincsen jól működő földi méretű modell, hogy a becslések miféle (könnyen kétségbe vonható) előfeltevéseken alapulnak, hogy az évtizedes távlatú jóslatok bizonyosan ellenőrizhetetlenek, és így tovább. Ráadásul a jóslatok előadásában szinte kötelező a bulvár stílus: félelmet, fenyegetettséget, saját fenyegető halált próbálnak eladni nekünk.
Igen, tudjuk, valamennyien meg fogunk halni. Az ember uralma, az ember élete véges. De ez nem fenyegetés – ez egy elemi tapasztalat. Bizonyításra se szorul, mégis mindenki tudja. Azt is megmondhatjuk, hogy ennek nem a klímaváltozás az oka, hiszen a klímaváltozás maga az emberi korlátozottság és végesség.
A konferencián láthatta, mennyire zavarba jövök, ha sok ember elé kell kiállni és beszélni a munkánkról – azzal mentett meg, hogy rövid, fodros szoknyájában BIT-eket lobogtatva táncikálni kezdett a színpadon, elterelve rólam a figyelmet. Örök hála érte. Aztán újra nekem ítélte a zsűri a második alkalommal adományozott Pál Imre-emlékdíjat, miközben főleg Kelen Károllyal trécseltünk, aki mindig be tud dobni pár érdekes újságírós anekdotát.
Az Arany Bikában szállásoltak el minket, Jéékával pedig előre megbeszéltük, hogy hajnalban, amikor még mindenki ájultan fekszik az esti ivászat után, kipróbáljuk a hotel uszoda-részlegét. Le is battyogtunk úgy 7 óra körül, aztán a szaunában megjegyezte, milyen meglepőnek találja, hogy bár egy szobában aludtunk, nem próbáltam rámászni az éjjel... Tette mindezt egy olyan, emlékeim szerint rózsaszín alig-bikiniben, hogy azt se tudtam, hová nézzek zavaromban – ő persze remekül szórakozott a helyzeten, ennyire még sosem látta pirulni a főnökét! (Élményeit aztán Hinnye! – Meseszép hétvége Debrecenben címmel írta meg a lapba.)
Feltöltődés, sikerélmény, utazás, szakmai és emberi fantasztikumok, erre volt szükség, hogy aztán olyan újságot szerkesszünk össze, amire ma is büszkék lehetünk. Rika megírta a Münchenben töltött Erasmusának élményeit, Andy, Sipikata, Manna, Melvin, Linda és Falcao újra csúcsformába lendült (csak Feles hiányzott, aki nyert tavaszra egy szentpétervári ösztöndíjat), Cserna-Szabó András Franz Kafkáról írt, a Kreténből pedig Marabu szenzációs, saját illusztrációkkal ellátott írása került be: Az ősdodókutatás szép napjairól – prof. Tassentücher Timót okl. régészprofesszor tudományos naplója.
A hónap sztorija viszont úgy kezdődött, hogy egyetemünk egyik professzora, Zágoni Miklós megjelentetett a honlapján egy prognózist, ami a klímaváltozás lehetséges hatásait vázolja a következő fél évszázadra. Utolsó sorát idézem: \\\\\\\"2050 – Az óceáni vízkörzés átalakul – Káosz\\\\\\\". Interjút kértem tőle, ugyan fejtse már ki bővebben, mire alapozza mindezt? Erre ahelyett, hogy leültünk volna egy csendes sarokba és átbeszéltük volna a témát, átküldött egy kiskátét, amelyben önmagának tesz fel kérdéseket, majd meg is válaszolja azokat.
Eleve feltoszta az agyam a tiszteletlen, sértő eljárás, pedig magát a cuccot csak utána olvastam el: olyan volt, mint Al Gore elhíresült filmje, a Kellemetlen igazság. Nekem viszont nem a magyar ManBearPigre, hanem George Carlinra volt szükségem, így hát felkértem Ropolyi László tanár urat, írja meg a Cenzúra-rovatba, amit a klímaváltozásról valóban tudni és gondolni érdemes. Ideális volt a feladatra, hiszen se nem:
– hippi, akik ugyebár olyanok, mint a görögdinnye (kívül zöld, belül vörös)
– politikus, akinek érdekei fűződnek a pánikkeltéshez, vagy éppen ellenkezőleg, a nyugalom mindenáron való megőrzéséhez
– klimatológus-Quasimodo, aki azért kapja a pénzt, hogy a vészharangot kongassa
Ellenben filozófus, tehát szeret gondolkodni, noch dazu tud is. A Fenntartható fejlődés?-sel ellentétben az ő cikke ma is időszerű, talán méginkább, mint a megjelenésekor.
A klíma átváltozása
A média szinte naponta tudósít a globális felmelegedés folyamatáról és veszélyeiről, a földi klíma küszöbön álló átalakulásáról, valamint a klímaváltozásnak jószerint az egész világot veszélyeztető következményeiről. Úgy tűnik, a helyzet komoly, a veszély nagy.
Különféle forgatókönyvek keringenek a termőföldek elsivatagosodásáról, a sarki jég felolvadásáról, a tengerszint radikális megemelkedéséről, az időjárás szélsőséges váltakozásáról, az élővilág pusztulásáról, az emberi életre leselkedő veszedelmekről. Azt is megtudhatjuk, hogy az ember mindezt magának köszönheti: a változásokat a kiterjedt ipari tevékenység mai formái generálják. A tradicionális tüzelőanyagokból felszabaduló széndioxid üvegházhatást kelt, a művelés alatt álló földterületek, illetve a nagy mennyiségű aeroszol-részecske megváltoztatja a napsugárzás elnyelődését, a fejlett ipari tevékenység energiaigénye nem ismer határokat, és így tovább. Nincs megállás: a modern ember pokollá zülleszti a Paradicsomot. Vajon reménykedhetünk-e még valamiféle természetes viszonyok, paradicsomi állapotok visszatérésében?
A civilizáció szükségessége
Egy XIX. századi filozófus, Hegel azt tanácsolná, hogy inkább ne törekedjünk ilyesmire, hiszen szerinte: \\\\\\\"a paradicsom olyan kert, ahol csak az állatok maradhatnak fenn, az emberek nem\\\\\\\". Hegel bizonyára arra gondolt, hogy az ember olyan élőlény, akinek nem természet adta, hanem mesterséges környezetre van szüksége. Valóban: nagyon kevesen élnék túl a mesterségesen fenntartott civilizációs környezet pusztulását. És ők se mai emberként. Az ember az a lény, aki saját természetet alakít ki, aki saját környezetet állít elő a maga számára (ama bizonyos paradicsomi helyett), aki saját magának, saját világának alkotója, saját sorsának kovácsa. Ahogyan egy másik korabeli filozófus mondta: \\\\\\\"az emberek szerzői és szereplői saját drámájuknak\\\\\\\". Az ember mesterséges lény – saját maga mestere.
Az ember tehát szükségképpen átalakítja természetes környezetét – vegyük észre, hogy magától is alakul ez a környezet, és gyakran nem az emberi életviszonyok javára. Alakító munkájától viszont azt reméli, hogy kedvezőbb viszonyok között élhet. A természet adta viszonyok átalakításának emberi eszköze a technika. Minden olyan emberi tevékenység technika, amelynek során egy szituáció nem természet adta módon alakul, hanem mesterségesen, a szituációban emberi cél valósul meg. Technikákkal állítunk elő minden mesterségeset, minden emberit; technika az emberi beszéd, a lépegetés, a gépezetépítés és a gondolkodás is. Minden működő technika jó – hiszen sikerességében az ember szabadsága, az adott szituáció feletti uralma nyilvánul meg.
Uralom és kiszolgáltatottság
Ugyanakkor minden technika rossz is. Az emberi uralom szükségképpen korlátos és véges. A korábban uralt szituációk megváltoznak, a korábbi uralmi technikák könnyen csődöt mondanak, a beszéd motyogássá, a lépegetés bukdácsolássá alakulhat, a gépezetek elromlanak, és megáll az ész. A technikák csődjében az ember nem-szabadsága, tudatlansága, kiszolgáltatottsága, alávetettsége és alkalmatlansága – filozófusok szavával: elidegenedettsége – nyilvánul meg. Az ember saját természete és saját környezete feletti uralma sikeres és sikertelen egyszerre – uralma és alávetettsége, szabadsága és elidegenedettsége egyaránt megnyilvánul. Minden kor minden emberének ez a sorsa. Szabadságunk talán nő – de vele együtt nő kiszolgáltatottságunk is. Úgy tűnik, a klíma megváltoztatása nem szándékos emberi aktus – hanem egyéb tevékenységeink kényszerű következménye. Az ember nem-szabadságának, tudatlanságának, alávetettségének egyik mai kifejeződése.
Nagyon fontos emberi probléma – de nem különleges. Számtalan hasonló szituációt átélt már az ember. Naponta.
Eladni a halált
A klímaváltozás esete azonban mégis kicsit különleges – ha nem is az imént mondottak szerint. Bemutatásakor hivatkozni szoktak tudományos megfigyelésekre és előrejelzésekre – de mindeközben sokszor nem derül ki, hogy nincsen jól működő földi méretű modell, hogy a becslések miféle (könnyen kétségbe vonható) előfeltevéseken alapulnak, hogy az évtizedes távlatú jóslatok bizonyosan ellenőrizhetetlenek, és így tovább. Ráadásul a jóslatok előadásában szinte kötelező a bulvár stílus: félelmet, fenyegetettséget, saját fenyegető halált próbálnak eladni nekünk.
Igen, tudjuk, valamennyien meg fogunk halni. Az ember uralma, az ember élete véges. De ez nem fenyegetés – ez egy elemi tapasztalat. Bizonyításra se szorul, mégis mindenki tudja. Azt is megmondhatjuk, hogy ennek nem a klímaváltozás az oka, hiszen a klímaváltozás maga az emberi korlátozottság és végesség.
Ezt megosztom Facebook-on!
