Római part - ide végre jó hazatérni
Olaf, a hegyi troll Göteborgban, 2009. május 10.
Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom, sállálá...
Születésemtől 1993-ig, azaz pont egy évtizeden át egy négyemeletes nagykanizsai panel második szintjén laktam. Aztán egy nyolclakásos, kétszintes társasházban a vasúti sínek és egy evangélikus templom mellett, ahol pár év után az öcsitől különválva az első emeleten lett egy udvarra néző saját kis szobám.
2002 szeptemberében költöztem Budapestre egy régi polgári lakásba albérlőként - a 3 és fél év nagy részében akadt szobatársam és még legalább egy, de inkább két másik lakótársam. Földszint, az ablak egy villamosmegállóra, később az engedély nélkül odahelyezett, de azóta sem lebontott Turul-szoborra nézett. Fantasztikus látvány az a madár téli reggeleken, hóval borított szárnyakkal!
Onnan a Déli pályaudvar mellől 2006-ban költöztem délebbre, a Szent Gellért térhez, szintén albérlőként, szintén egy régi, sokemeletes gangos házba. Itt ugyan hivatalosan volt szobatársam, gyakorlatilag viszont Nórival és Dórival, két fantasztikus lánnyal éltünk együtt hármasban. Egyetértünk abban, hogy egymást megszerettük az alatt a másfél év alatt, a helyet azonban nem - egy magas épület aljában volt, minden ablaka az udvarra nézett, így szinte sosem sütött be a nap. Sötét volt télen és nyáron, reggel, délben és este.
Aztán még délebbre, a Budai Fonó mellé cuccoltam át, egy 9 emeletes panel tetejére, és végre nem kellett havonta albérletdíjat fizetem, jobban mondva a szüleimnek. Azzal viccelődtem baráti körben, hogy lám, 1993-ban számítottam utoljára panelprolinak, aztán most 2007 szeptemberétől, 24 évesen megint. Egy kicsit azért erőltetnem kellett közben a mosolyt... Egykori művészettörténet-tanárom, Stamler Lajos fejtette ki az osztályunknak, hogy a panelházakat nem arra találták ki, hogy ott emberek éveken, évtizedeken át egészségesen éljenek - gondolt itt elsősorban a mentális egészségre. Képzeljünk el egy bazinagy, emberek százaival telezsúfolt betonkockát, annak az egyik szélének a felső részén egy vékony falakkal körbekerített, apró-pici betonkockát, és annak a harmadrésze volt a szobám. Stamler tanár úrnak igaza volt, röpke egy évvel a beköltözés után már kész idegroncs voltam, klinikai eset, a depresszió összes lényeges tünetével.
2009. április 30. nagyon fontos dátum az életemben, ekkor költöztem ugyanis el onnan, ide, ahol most vagyok: a csodálatos, zöld, madárdalos Római partra. A különbség egyszerűen leírhatatlan. Végre jó hazajönni, végre rendesen alszom 8 órát, végre nem villamosra, buszra, vonatra, harangzúgásra, galambrajok zajongására, hollókárogásra ébredek. Reggel két feketerigó játszadozott és énekelt itt az ablakom előtti fákon. Az élet szép.
Kanizsai kilátás télen
2002 szeptemberében költöztem Budapestre egy régi polgári lakásba albérlőként - a 3 és fél év nagy részében akadt szobatársam és még legalább egy, de inkább két másik lakótársam. Földszint, az ablak egy villamosmegállóra, később az engedély nélkül odahelyezett, de azóta sem lebontott Turul-szoborra nézett. Fantasztikus látvány az a madár téli reggeleken, hóval borított szárnyakkal!
Nyáron sem csúnya!
Onnan a Déli pályaudvar mellől 2006-ban költöztem délebbre, a Szent Gellért térhez, szintén albérlőként, szintén egy régi, sokemeletes gangos házba. Itt ugyan hivatalosan volt szobatársam, gyakorlatilag viszont Nórival és Dórival, két fantasztikus lánnyal éltünk együtt hármasban. Egyetértünk abban, hogy egymást megszerettük az alatt a másfél év alatt, a helyet azonban nem - egy magas épület aljában volt, minden ablaka az udvarra nézett, így szinte sosem sütött be a nap. Sötét volt télen és nyáron, reggel, délben és este.
Aztán még délebbre, a Budai Fonó mellé cuccoltam át, egy 9 emeletes panel tetejére, és végre nem kellett havonta albérletdíjat fizetem, jobban mondva a szüleimnek. Azzal viccelődtem baráti körben, hogy lám, 1993-ban számítottam utoljára panelprolinak, aztán most 2007 szeptemberétől, 24 évesen megint. Egy kicsit azért erőltetnem kellett közben a mosolyt... Egykori művészettörténet-tanárom, Stamler Lajos fejtette ki az osztályunknak, hogy a panelházakat nem arra találták ki, hogy ott emberek éveken, évtizedeken át egészségesen éljenek - gondolt itt elsősorban a mentális egészségre. Képzeljünk el egy bazinagy, emberek százaival telezsúfolt betonkockát, annak az egyik szélének a felső részén egy vékony falakkal körbekerített, apró-pici betonkockát, és annak a harmadrésze volt a szobám. Stamler tanár úrnak igaza volt, röpke egy évvel a beköltözés után már kész idegroncs voltam, klinikai eset, a depresszió összes lényeges tünetével.
A Duna partján ülve fényképeztem, öt percre van gyalog
2009. április 30. nagyon fontos dátum az életemben, ekkor költöztem ugyanis el onnan, ide, ahol most vagyok: a csodálatos, zöld, madárdalos Római partra. A különbség egyszerűen leírhatatlan. Végre jó hazajönni, végre rendesen alszom 8 órát, végre nem villamosra, buszra, vonatra, harangzúgásra, galambrajok zajongására, hollókárogásra ébredek. Reggel két feketerigó játszadozott és énekelt itt az ablakom előtti fákon. Az élet szép.
Ezt megosztom Facebook-on!
