A depresszió előnye
depresszió, utazás, 2007. december
Amikor meg-megtettem a szokásos fél órás utat hazafelé az 1-es villamoson, eszembe sem jutott, hogy Magyarországon – vagy Budapesten – jó dolog lehet élni. Suhancok káromkodnak, skizofrén hajléktalanok köpködnek, a többiek pofákat vágnak és önmaguktól is undorodnak, amiért ebben a környezetben kell akár egy métert is utazniuk a nem kevésbé visszataszító busz- vagy metróállomás felé. Az arcok többnyire fáradtak, barátságtalanok, depressziósak. Őket nézve általában hatalmába kerített az érzés, hogy itt mindenki utál élni (én is).
Több hónap külföldi tartózkodás után azonban megdöbbentő benyomást tett rám Budapest. Rájöttem, hogy Magyarország abszolút előnye, hogy itt az emberek még képesek depressziósak lenni. Vagyis: még van bennük valami, ami depressziós lehet! Még szenvednek – azaz élnek. Még van bennük valami, aminek reménye van (ha sok nem is) arra, hogy jobb körülmények között megújulhat, és azzá válhat, amire az illúziói sarkallták régen, amikor még voltak illúziói. Magyarországnak persze nincsenek illúziói, ami egyébként, pszichológiailag roppant egészségtelen dolog. Illúziók helyett azonban egy másik csapdába esett: az összehasonlítás ördögi körébe. Mert külföldön (nevezzük nyugatnak) jobb a fizetés, az életkörülmények és a hangulat, legalábbis elvileg. Mint valaki, aki már mindenféle híres nyugaton járt és lakott, csak azt mondhatom, hogy ez részben igaz, részben azonban attól is függ, melyik ilyen népszerű nyugati országot választjuk. Mert van olyan nyugat, ahonnan a kelet vonzóbbnak tűnik.
Turista-korunkban ez persze még elképzelhetetlen. Ha csak két hetet, egy hónapot töltünk egy ilyen fajta nyugaton, az a mézesheteknek számít az országgal való kapcsolatunkban, s el vagyunk ragadtatva, hogy itt minden milyen más és milyen jó. Aztán lassan felkúszik a gerincvelőnkben a sejtés, hogy a sok depresszió-mentes, nyugodt arc valójában álarc, és zombikat takar. Ez valami olyasmi, amit a híradó és a reklámok nem mutatnak, s ebben a pillanatban úgy érezzük, a nyugat elárult minket, és sokkal ijesztőbben, mint magyar honfitársaink szokása: árulása személytelen és érzelemmentes, mint ahogy a lakosok, akikből már kiindusztrializálták a lelket.
Több hónapnyi küszködés után a zombi-társadalomban, a magyar vámtiszt mogorva arcberendezése szinte üdítő forrásként hat a lélekre, mert "Jaj de jó, ő még tud mogorva lenni! Jaj de jó, rosszkedvű, azaz van kedve!" Természetesen szintén megfáradt és depressziós családtagjaink fel nem foghatják, miért is örülünk annyira. És hiába magyarázom nekik: hogy azért, mert a magyarok számára még van remény! Az önbecsülés hiánya, a kétségbeesés és a mogorvaság, s aztán a később állandósuló deprimált hangulat – hogy a psziché törvényeire hivatkozzak – egyfajta "hibernáció". A lélek megfagyasztja önmagát a túlélés érdekében, hogy a tulajdonságait, hangulatait és reményeit mintegy hűtőládában örökítse tovább a következő nemzedékeknek. Védekezni próbál a rátörő morális invázió ellen, amit azok a zombi-társadalmak kényszerítenek rá, amit már megfosztottak ízeitől, konzervbe zártak és hatszorosan becsomagoltak, kigyógyszereztek és megplasztikáztak, hogy a smink alatt már semmi se maradjon eredeti emberi arcából.
A depresszió a halál előtti fázis egyik állomása is. A legmélyebb tiltakozás. Belegondolva, hogy milyen magas Magyarországon a depresszió és az öngyilkosság aránya, morbid módon én csaknem büszkeséget érzek, hogy a magyarokban mindig volt annyi lélek, hogy legyen mivel kifejezni a tiltakozást.
A szomorú számomra az, hogy a magyarok nem tudják, micsoda előnyökkel bírnak a mosottagyú zombi-társadalmakkal szemben, s az összehasonlításban mindig kevesebbnek érzik magukat. Azt hiszik, azoknak a példáját kellene követniük, akik eladták a depresszióra való képességüket az ízetlen gyümölcsökért és a mű-búza kenyérért. A szomorú számomra az is, hogy a magyarok nem tudják, ők az a nemzet, aki a "szív" szót a legtöbbet használja nyelvében – s hála az égnek, én még tudok szomorú lenni ezért.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
(Megerősítve és egyben megcáfolva a fent leírtakat, idézek Para-Kovács Imre A mamut dala című remekművéből: "Tényleg kifogytak a lelkek, mi vagyunk az első lélek nélküli generáció, akiknek a reinkarnáció során már nem jutott szoftver, csak tengünk itt, mint aki valamire vár, de aztán feladjuk, és elmegyünk. Túl sok földlakó, túl sok megtölteni való test, a Nirvána remegő kocsonyája hiába feszül a Föld köré, a visszatérők nincsenek elegen, és sorban születnek a nem létezők, a nem érzők, a nem tudók, akik csak vannak.
...
Nincs elég lélek, de a testek csak jönnek, már régen övék a világ, ez a testek földje, mindig a hang, sohasem az értelem." – a szerk.)
Több hónap külföldi tartózkodás után azonban megdöbbentő benyomást tett rám Budapest. Rájöttem, hogy Magyarország abszolút előnye, hogy itt az emberek még képesek depressziósak lenni. Vagyis: még van bennük valami, ami depressziós lehet! Még szenvednek – azaz élnek. Még van bennük valami, aminek reménye van (ha sok nem is) arra, hogy jobb körülmények között megújulhat, és azzá válhat, amire az illúziói sarkallták régen, amikor még voltak illúziói. Magyarországnak persze nincsenek illúziói, ami egyébként, pszichológiailag roppant egészségtelen dolog. Illúziók helyett azonban egy másik csapdába esett: az összehasonlítás ördögi körébe. Mert külföldön (nevezzük nyugatnak) jobb a fizetés, az életkörülmények és a hangulat, legalábbis elvileg. Mint valaki, aki már mindenféle híres nyugaton járt és lakott, csak azt mondhatom, hogy ez részben igaz, részben azonban attól is függ, melyik ilyen népszerű nyugati országot választjuk. Mert van olyan nyugat, ahonnan a kelet vonzóbbnak tűnik.
Turista-korunkban ez persze még elképzelhetetlen. Ha csak két hetet, egy hónapot töltünk egy ilyen fajta nyugaton, az a mézesheteknek számít az országgal való kapcsolatunkban, s el vagyunk ragadtatva, hogy itt minden milyen más és milyen jó. Aztán lassan felkúszik a gerincvelőnkben a sejtés, hogy a sok depresszió-mentes, nyugodt arc valójában álarc, és zombikat takar. Ez valami olyasmi, amit a híradó és a reklámok nem mutatnak, s ebben a pillanatban úgy érezzük, a nyugat elárult minket, és sokkal ijesztőbben, mint magyar honfitársaink szokása: árulása személytelen és érzelemmentes, mint ahogy a lakosok, akikből már kiindusztrializálták a lelket.
Több hónapnyi küszködés után a zombi-társadalomban, a magyar vámtiszt mogorva arcberendezése szinte üdítő forrásként hat a lélekre, mert "Jaj de jó, ő még tud mogorva lenni! Jaj de jó, rosszkedvű, azaz van kedve!" Természetesen szintén megfáradt és depressziós családtagjaink fel nem foghatják, miért is örülünk annyira. És hiába magyarázom nekik: hogy azért, mert a magyarok számára még van remény! Az önbecsülés hiánya, a kétségbeesés és a mogorvaság, s aztán a később állandósuló deprimált hangulat – hogy a psziché törvényeire hivatkozzak – egyfajta "hibernáció". A lélek megfagyasztja önmagát a túlélés érdekében, hogy a tulajdonságait, hangulatait és reményeit mintegy hűtőládában örökítse tovább a következő nemzedékeknek. Védekezni próbál a rátörő morális invázió ellen, amit azok a zombi-társadalmak kényszerítenek rá, amit már megfosztottak ízeitől, konzervbe zártak és hatszorosan becsomagoltak, kigyógyszereztek és megplasztikáztak, hogy a smink alatt már semmi se maradjon eredeti emberi arcából.
A depresszió a halál előtti fázis egyik állomása is. A legmélyebb tiltakozás. Belegondolva, hogy milyen magas Magyarországon a depresszió és az öngyilkosság aránya, morbid módon én csaknem büszkeséget érzek, hogy a magyarokban mindig volt annyi lélek, hogy legyen mivel kifejezni a tiltakozást.
A szomorú számomra az, hogy a magyarok nem tudják, micsoda előnyökkel bírnak a mosottagyú zombi-társadalmakkal szemben, s az összehasonlításban mindig kevesebbnek érzik magukat. Azt hiszik, azoknak a példáját kellene követniük, akik eladták a depresszióra való képességüket az ízetlen gyümölcsökért és a mű-búza kenyérért. A szomorú számomra az is, hogy a magyarok nem tudják, ők az a nemzet, aki a "szív" szót a legtöbbet használja nyelvében – s hála az égnek, én még tudok szomorú lenni ezért.
----------------------------------------------------------------------------------------------------
(Megerősítve és egyben megcáfolva a fent leírtakat, idézek Para-Kovács Imre A mamut dala című remekművéből: "Tényleg kifogytak a lelkek, mi vagyunk az első lélek nélküli generáció, akiknek a reinkarnáció során már nem jutott szoftver, csak tengünk itt, mint aki valamire vár, de aztán feladjuk, és elmegyünk. Túl sok földlakó, túl sok megtölteni való test, a Nirvána remegő kocsonyája hiába feszül a Föld köré, a visszatérők nincsenek elegen, és sorban születnek a nem létezők, a nem érzők, a nem tudók, akik csak vannak.
...
Nincs elég lélek, de a testek csak jönnek, már régen övék a világ, ez a testek földje, mindig a hang, sohasem az értelem." – a szerk.)
Ezt megosztom Facebook-on!
