Sokféle gazdagság - A létezés öröme

Gyerekkoromban nagyapám előszeretettel példálózott az éhező afrikai gyerekekkel, amikor nem akartam megenni, amit elém raktak. És persze, amikor olyan játékot szerettem volna, amit nem tudott megvenni, mindjárt a szegény afrikai gyerekeket hozta fel, akiknek egy darab játékuk sincsen. Ha drága narancslevet akartam inni csapvíz helyett, jöttek a szomjazó afrikai gyerekek, akik órákat gyalogolnak a hőségben a vízlelőhelyekre, narancsléről pedig nem is álmodnak. Ha nem akartam iskolába menni, természetesen a szerencsétlen afrikai gyerekekre kellett gondolnom, akiknek még csak az esély sem adatik meg, hogy iskolába járhassanak. Így aztán, mire felnőttem, már tökéletesen elegem volt a világ összes szerencsétlen afrikai gyerekéből.

Egyszer megkérdeztem nagyapámat, miért olyan szegények az afrikai gyerekek. "Mert túl sokan vannak", felelte ő. Nem értettem. "Figyelj", mondta, "itt ez a tábla csoki. Amikor megosztod az öcséddel, kétfelé töröd. Ha lenne még egy öcséd, háromfelé kellene törnöd. Képzeld el, hogy van 10 öcséd! Mekkora darab csoki jut akkor neked? És ha 20 öcséd van?" Szóval, vontam le a következtetést, ha egy öcsém sincs, akkor enyém lehet az egész tábla csoki, ez jelenti a gazdagságot.

Mindig is arra vágytam, hogy beutazzam a világot, de soha nem akartam Afrikába menni. Afrika, mint azt korán megtanultam, maga a pokol. Megszámlálhatatlan mennyiségű, éhes, fekélyekben fetrengő, iskolázatlan koldus hömpölyög ott a kegyetlenül tűző nap halálsugarai alatt.

Amikor végre diplomát kaptam a kezembe, természetesen nem Afrikába indultam, hanem a sokat ígérő Nyugatra. Hiszen minden épeszű ember a Nyugatról álmodik. Azzal azonban nem számoltam, hogy a szerencsétlen afrikai gyerekeknek ugyanaz a gondolata támad, mint nekem. Valami csoda folytán - túljutva éhhalálon, szomjúságon, fekélyeken - felnőttek ők is, és kibérelték az összes, a szomszédságomban található apartmant. Nyugatra érkezésem egyik első reggelén tehát arra virradtam, hogy egy tucat, egykori szerencsétlen afrikai gyerek lebzsel a folyosómon. Ha nem éppen öt perccel azelőtt nézek ki az ablakon, azt hihettem volna, hogy eltévesztettem a kontinenst.

Nagyapám valószínűleg soha nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy valaha pont a szerencsétlen afrikai gyerekek lesznek a szomszédjaim. Ő maga talán soha nem látott afrikai embert életében. Magam is olyan helyen születtem például, ahol minden gyereknek van plüssmackója, de csak nagyon kevés találkozik élő medvével. Nagyapám csak azt az egy dolgot felejtette el megjegyezni, hogy sosem szabad úgy közeledni a medvéhez, mint egy plüssmackóhoz.

Szánalommal beoltani valakit nem a leghatékonyabb védelem. Egyrészt a nagylelkű fölényesség színtelen-szagtalan aurájával vesz körül, másrészt tökéletesen kiszolgáltat a szánalom tárgyának. Ezt természetesen már a szerencsétlen afrikai gyerekek is tudják, csak a Vöröskereszt, az Egyesült Nemzetek Szövetsége és az egyéb jótékonyak nem sejtik még, hogy a plüssmaci egy szép napon csendesen leharapja majd a fejüket.
Ha már az én afrikai szomszédjaimnál tartunk, igen hamar feltűnt, hogy ők nem illenek a képbe. Először is, fel-alá hordták a megrakott fazekakat egyik lakásból a másikba, miközben gyakran táncra perdültek és énekeltek. Reggeltől estig a folyosón ugratták egymást, hatalmas mosollyal a képükön, anélkül, hogy a mosolygásra bármi okuk lett volna. Nem feledve ugyan, hogy a pokolból jöttek, kezdett az a benyomásom támadni, hogy az egy kívánatos hely.

Nem sokkal beköltözésünk után néhányan be is kopogtak az ajtómon. Egy pillanatra sem feledve, hogy éhezésben megedzett emberekről van szó, az ajtót csak résnyire nyitottam ki, és elálltam előlük a bejáratot. Nagyapám mindig azt mondta, hogy ne engedjek be idegeneket a lakásba. Ki tudja, még a végén becsörtetnek, és kiürítik a hűtőt.
Afrikai szomszédjaim meglehetősen meglepetten bámultak az ajtórésbe, majd néhány lépést hátráltak, mint a postás, aki nem akarja megijeszteni az ideges kutyát. Biztos voltam benne, hogy valamit kérni fognak. Egy pillanatig tanácstalanul pislogtak egymásra, majd megkérdezték, volna-e kedvem megkóstolni az egyik nemzeti ételüket.
Az éhező afrikai gyerekek meghívtak vacsorára! Reméltem, hogy nagyapám valamelyik felhőről éppen lebámul, és követi a jelenetet.

Ezt a vacsorát számos további követte. Az osztozás sosem jelentett gondot számukra. Testvéreikkel általában nem csak a tábla csokit osztották meg, hanem mindent. És amikor azt mondom, mindent, az valóban mindent jelent. Nem mintha lett volna választásuk, hiszen amint egy társuk megkaparintott valamit, az kimondatlanul is azonnal köztulajdonná vált. Hiszen, légyen az bármi, családban marad.

Ekkoriban történt, hogy kezdtek megszaporodni a kérdések a fejemben. Miért van az, hogy én, aki állítólag jóléti társadalomból származom, mint egy koldus kuporgatom életem perceit, és állandóan azzal kell foglalkoznom, hogy mi, mikor és hogyan fog beleférni a holnapi napomba, a hetembe, az egész életembe, tudván, hogy az időm véges.
Az övéké nem az! Ők mindig tudnak valamit később, holnap, egy hét múlva, "talán majd egy napon" csinálni, mintha valami csak nekik járó szerződést kötöttek volna a halállal, hogy a végórájukról is jogukban áll elkésni. Csak semmi stressz.

Miért van az, hogy én mindig aggódom valamin? Ők azt mondják: "Úgy is meglátjuk, mit hoz az élet..." - és milyen igazuk van. Az élet mindig hoz valamit! Néha egy kolonizáló hadsereget, máskor meg a Vöröskeresztet. Kit érdekel? Az afrikai gyerekeket nem aggasztja a holnap, és nem szednek nyugtatókat. Legfeljebb, ha valakit megszáll a szorongás gonosz szelleme, elviszik a varázslóhoz. Nem valószínű, hogy megtéríti a társadalombiztosítás, de garantáltan nem károsítja a májat.

Egyszer megkérdezték tőlem, miért van az, hogy ha a nyugati ember meghív valakit ételre vagy italra, az az esetek többségében azt jelenti, hogy mindenki maga fizet? Nehéz elmagyarázni. A nyugati ember egyrészt nem szokta meg, hogy húszfelé ossza a csokoládéját, másrészt nem szeret lekötelezett maradni. Olyan világot szeretne építeni, amelyben nincsen egymásrautaltság, így teremtve meg a maga úgynevezett függetlenségét. Akinek nincs szüksége a szomszédjára, annak nem is kell őt figyelembe vennie.

Egy tanárom szerint onnan tudjuk, hogy létezünk, hogy a világ reagál ránk. A magány azt jelenti, hogy létezésünknek nincs visszhangja. Az egyedüllétben nem létezünk igazán; önmagunk egy része mintha csak a képzelet szüleménye lenne. A magány és üresség érzése olyan gyakori Nyugaton, hogy már nem is tűnik fel senkinek, noha egész iparágakat építenek rá.
Ám ezt csak akkor értettem meg, amikor afrikai barátaim unszolására végül eldöntöttem, hogy megkockáztatom az afrikai utat. El kellett jutnom Afrikába ahhoz, hogy rájöjjek, a bennem lévő mély áporodott üresség érzése nem belőlem fakad, hanem a korból és társadalomból, amelyben születtem.

Mintha csak egy videojáték fura figurája lettem volna, virtuális vágyakkal és félelmekkel, amíg földet nem ért a lábam az afrikai egyenlítőn. A zajok, a színek és a formák, az ottani világ pezsgő egyvelege úgy hatottak rám, mint az újszülöttre. Egyszerre voltam végtelenül sebezhető és naiv, mégis minden érdekelt.

Nem mondom, hogy nagyapám teljesen hamis képet festett. A víz nem, vagy csak cseppekben folyt, áram csak elvétve akadt, a kátyúk nagyobbak voltak, mint maga az út, este öttől reggel hatig pedig maláriagyanús szúnyogok lebzseltek körülöttem, a bőrömet belepte valami levakarhatatlan por. Egyszerre markánsabbá vált a szomjúság, az éhség, a fáradság, valóságosabbá az étel íze, a nap ereje és az éjszaka aggasztó neszei. A szürke tömegbe való beolvadásról szó sem lehetett. Úton-útfélen megkérdezte valaki, hogy ki vagyok, honnan jövök, hogyan érzem magam, majd leült, hogy meghallgassa a választ. Nem múlt el olyan nap, hogy valaki meg ne osztotta volna velem az ebédjét, vagy a vacsoráját. Nem voltam többé virtuális. Sebezhetően valóságos voltam.

Ettől egyszerre elfogott valami megfoghatatlan, mélységes öröm, olyasfajta boldogság, amelyre egyáltalán semmilyen megmagyarázható okom nem volt. Csak a Nyugatra való visszatérésem után vált nyilvánvalóvá, hogy az az öröm volt ez, amelyet azelőtt csak a szerencsétlen afrikai gyerekek mosolyában láttam: a létezés öröme.