"Temperature is in the mid-90’s" – közli velünk a "kapitány". Egy ideig komolyan el akarom hinni neki, hogy meteorológiai időutazást teszünk a ma már aranyló kilencvenes években, mire rájövök, hogy a külső hőmérséklet Fahrenheitben valahol 95 fok körül vacillál. Már jó ideje repülünk a sivatag felett, a Grand Canyon látványa madártávlatból is csak egy röpke emlék, amikor megkezdjük magassági és erkölcsi süllyedésünket becélozva a McCarran Nemzetközi Repülőteret – végállomás: Las Vegas. Szabadítsuk ki Nicolas Cage-et!
Az Ocean’s Thirteen díszlete nem hazudik a repülőtéri váróban elhelyezett félkarú rablókkal, Nevada államban legális a szerencsejátékok szervezése és űzése, tehát itt is az. A taxis kedélyesen számol be az elmúlt hét eseményiről, időjárásáról, közlekedéséről; jónak látja, hogy bevezették a zónadíjakat, maga is szereti a kiszámíthatóságot; ha egy darabban hazaér, az már neki épp elég, hogy hálát adjon az égnek – no, ez nem egy hazárdjátékos . . .
A métely oázisának egyre mélyebb és mélyebb bugyraiba kerülünk, mire rájövök, hogy miért nem látogat el több amerikai turista Európába és más földrészekre. "Ezek" megépítették az egész hóbelebancot Vegas-ban Eiffel-tornyostul, Velencéstül, Luxorostul, de hogy még a keleti partra se kelljen a kaliforniai nyugdíjasnak átruccannia, New York-ostul is! Én épp a Monte Carlo ablakából szemlélem a New York, New York mögé felhúzott hullámvasutat, mielőtt nekivágnék első utamnak a városba gyalog, fényes nappal . . . Ez az ugyanis, amit egy "helyi lakos" nem tenne meg, hisz a mindenhol-légkondi és a bárhová-de-autóval alapvetés. Hát hömpölygök együtt a többi turistával a tűző napban, hisz korábban úgy hittem, a hőség kibírható, ha nem társul hozzá nedvességtartalom – tévedtem, egy sört gyorsan!
Három-hat sörrel később . . . Vacsora a szálloda földszintjének egy éttermében, a food court választéka a következő: McDonald’s, SubWay, Manchu Wok, Sbarro's és pár társuk. Utóbbi, s ezzel friss és finom pizza mellett döntök. Megkérem mostohaöcsémet – ő a szomszédos Arizona állam egy kisvárosának rendőre, és már oly sokszor megfordult Vegas-ban, hogy már utánadobják a szobafoglalást, csak jöjjön és szórja a pénzét –, hogy vezessen be az éjszakába. Kitalálom, hogy olyan helyre menjünk, ahol van karaoke, így az Imperial Palace Hotel & Casino felé vesszük az irányt. Miközben csurgunk északnak a Strip-en – a város meghatározó sugárútján, melyet a különböző venue-k határolnak – megtekintjük a Bellagio szökőkútjátékát, majd Andy alapfokú jogi ismeretekkel is felruház: ezek értelmében az állam területén a prostitúció is legalizált, nem úgy Las Vegas-ban! Peckesen (nem a Gregory) lépdelek tovább abban a megnyugató tudatban, hogy szexért én (még) úgysem fizettem soha, nyugalmamban csak a nudibárokat hirdető, kellemetlenkedő úriemberek zavarnak meg, kik műanyag keménységű szórólapjaikat csattogtatják siketítőn.
Bevesszük végre a karaoke-bárt, a pultnál Coronitát rendelünk, amelyet nyomban ki is fizetünk, lezárva ezzel azt a szakaszt, amikor italért cserébe pénz hagyja el kezünket. Látván ugyanis, hogy a bárpultba épített érintőképernyős pókeren játszunk, a további köröket már kérdezés nélkül szolgáltatják ki. Két pár között megtámadom a kérhető számok telefonkönyv vastagságú listáját, az oldalakat böngészve azonban úgy látom jónak, ha nem kockáztatok, így választásom – tőlem közhelyesen – a Depeche Mode egy 1990-es slágerére esik. E vendéglátóipari egységet látogató, kiváltképp hölgyekből kialakult mezőny ugyanis igen erősnek bizonyul, túlnyomórészt R’n’B-t nyomnak, azt viszont MTV-képesen . . . Sorra kerülök, előadom a számot, és mozgáskultúrámmal egyben önmagamat is, majd eltávolodva a világot jelentő deckáktól egy "more-to-love" testalkatú hölgy talál meg hatalmas mosollyal és elismerést kifejező szavaival, mindent megköszönök, majd mindebből sokat el is vesz őszinte sommázásával: "And you were so funny!" (És olyan vicces voltál!).
Számomra az est fényét mégis egy másik asszony/nő/csajszi adja meg, ki bemutatkozásunkat követően előadja élő gay-o-meter tudományát, mely annyiból áll, hogy taktilisan megvizsgálja három kulcsfontosságú szervemet, majd megállapítja, hogy – korábbi állításommal megegyezően – hetero vagyok. Ő volt az is, aki előadásom közben, nyilvánvalóan biztató szándékkal többször bekiabálta a következő egysorost: "Are you serious?" (Ezt te most komolyan gondoltad?). Már túl jól érezzük magunkat, amikor zár a lokál, és különösen neki okoz nagyobb gondot nem négykézláb hazatérni, ezért visszatámogatom a szomszédos Flamingo-ba (yes, the pink hotel). Útközben több ízben felsegítem a járdáról mobilját vagy őt személyesen – ezen artistaprodukcióinkat még a szórólapcsattogtatók is kerek szemekkel és együttérző szánakozással jutalmazzák –, Ms. Tennessee nem is rejti véka alá meglepődöttségét, hogy mennyire kedves, türelmes és segítőkész vagyok. Én persze nagyképűen csak annyival magyarázom e jelenséget, hogy európai vagyok . . .
Gondolataimban persze már messze nem vagyok ennyire eszményien önzetlen, de hiába is minden, mert a célszállodába belépve meglátja egy barátját a pókerasztalok egyikénél, így arra a döntésre jutok, felkutatom inkább öcsémet, akivel még korábban vesztettük szem elől egymást. Őt nem találom meg, engem viszont tízperces időközönként három "könnyűvérű leány" is megtalál. (Csak a statisztika kedvéért, két fekete és egy fehér bombázó.) A harmadik (nem típusú) találkozás már olyannyira "rutinszerűnek" tűnik, hogy gátlásoktól mentesen kezdek bele a pusztán kíváncsiságom hajtotta tárgyalásba (negotiation). Közlöm, hogy nincs saját szobám, mire biztosít arról, hogy ez (akár) 40 dollárból megoldható, majd következik is a kulcsmondat: "And you will have to take care of me." (És még rólam is gondoskodnod kell.) Nyomban rá is kérdezek a tarifára, s mikor meghallom, hogy a földi gyönyört 500 dollárért vesztegetik errefelé, elképedésemben hirtelen fennhangon megismétlem a kérdéses számösszeget, mire ő gyorsan befogja a számat kezének csodálatosan hosszú, játszi ujjaival – teljes joggal, hiába is okított ki ecsém. Kelet-európai fejemen átsuhan a gondolat, hogy ez egy magyar tanárember havi fizetése, ezt persze elmulasztom vele közölni, udvariasan visszautasítom ajánlatát, s ha már ennyi idejét elraboltam, egy bókkal (Still, you’re gorgeous.) búcsúzom tőle – neki épp erre van szüksége persze . . .
Másnap másnap . . . Estefelé látogatást teszünk az "óvárosban", ahol a legendás, fényükben az újabbaknak köszönhetően megkopott szállodák állnak. Az utak szűkebbek, az épületek alacsonyabbak, és közelebb esnek egymáshoz, ahogy maguk a kaszinók asztalai is így tesznek. Itt valahogy emberközelibb minden. Az utcán színpad, a négyfős zenekar citromsárga kosárszerelésben és műafrókkal a fejükön a ’70-es évek slágereit játszva elképesztő hangulatot csap. Sok a bámészkodó, köztük jó pár, láthatóan rosszabbul öltözött "környékbeli" amerikai turista. A színpad előtti területet pár szaladgáló gyermeken kívül mindenki szabadon hagyja, amikor egy valódi csöves – akivel ránézésre a Blaha Lujza téren is találkozhattunk már volna – lép a színre, erotikus elemeket nem nélkülöző táncot lejt, teszi mindezt gumiarcát lehetetlen grimaszokkal tarkítva. Az előadás annyira meggyőző, hogy előbbi, kevésbé tehetős turistáink egy dollárbankóval jutalmazzák azt. A szám (act) végeztével hajléktalanunk hálálkodva a magasba emeli zöldhasúját, s kérdi a tömeget: "Who gave me that dollar?" (Ki adta ezt a dollárt?). Adományozó és adományozott egymásra találnak, kezet fognak, kedvesen elbeszélgetnek egymással pár perc erejéig . . . Ezt követően beindul az egész utcát befedő álmennyezeten a fény- és hangjáték. Mindenfelé sasok, csillagok és csíkok röpködnek, számomra az egész a szokásos öntelt amerikai ömlengés, de ha körülnézek, ruházottságra való tekintet nélkül ez mindenkinek tetszik. Jó nekik. (Good for them.)
Utolsó napomon beszerzek pár csecsebecsét egy CVS kisüzletben, a pénztárosnő a törékeny darabokat a legnagyobb türelemmel és körültekintéssel bugyolálja be csomagolópapírba, s őszinte érdeklődéssel kérdezgeti, ki vagyok, mi vagyok, honnan jövök, mit csinálok, mikor megyek, mikor jövök . . . A Monte Carlo lobby-jában még megcsodálom egyszer a nyuggereket, akik "gépre kötve félkarúznak". (Ez egyben egy felettéb mulatságos, ijesztő és elgondolkodtató kép: a játékgépbe permanens jelleggel behelyzett, egyenleggel feltöltött plasztikkártya egy elasztikus spirálmadzagon került rögzítésre, melynek másik vége a szív feletti ingzsebre van csíptetve.) Visszagondolva, elég naiv képet festhettem magamról, amikor első nap egy pohárnyi aprópénzzel próbáltam betámadni a gépeket – sikertelenül . . .
Most már jó pár bekezdés óta élek vissza a mátészalkaiak türelmével és érzéseivel, akiket nem áll szándékomban megbántani, annyiról van mindössze szó, hogy e két várossal kapcsolatban óhatatlanul eszembe jut Boncz Géza poénja: "Miért nincs esténként Mátészalka kivilágítva? Nehogy összekeverjék Las Vegas-szal!"
Ha wattszámot mérünk, valóban összehasonlíthatatlan a két világ. Hagyjuk ezt most, és vegyük szemügyre szereplőinket, Las Vegas hat arcát! Ott van az átlag taxis, a lány a közönségből, a közönséges csaj, egy közönséges kurva, egy (nem) mindennapi csöves, egy szokványos bolti eladó. Mindenki könnyen el tudja képzelni, hogy "szalkán is élhet személyfuvarozó, prostituált, hajléktalan és közértes. Kicsit sárgábbak, kicsit savanyúbbak, de a mieink. Nincs sok különbség köztük és amerikai "pályatársaik" között – mindegyikük egy boldogabb életre vágyik és hasonló közhelyek. Azaz mégiscsak van, és ez a gondolkodásmód, valamint az ebből fakadó hozzáállás (attitude). Hozzáállás az ember életéhez és munkájához, hozzáállás a másik emberhez. Taxisunk nyugodt lélekkel szidhatta volna a (mindenkori) kormányt; a "kövér kislány" megtehette volna, hogy nem jön oda hozzám, és inkább a távolból imád vagy utál; az elázott (wasted) nőszemély akár természetesnek is vehette volna, hogy őt, aki a világ közepe, hazatámogatják; a csöves zsörtölődve eloldaloghatott volna a vigasság mellett; a bolti eladó pedig trehányul belevághatott volna minden portékát egy szatyorba, hátha még le is szakad . . . Ismerős?
Itt már rég leszakadtunk Mátészalákról – a Nyugatról és a "kevésbé Nyugat, de már nem Kelet"-ről esik szó. A magyar "nép" mindig jól elélcelődik az amerikai "nép"-en, hogy mennyire hülye, mennyire nem tud semmit, és mennyire nem is érdekli semmi. Rendben, legyen így! Aki ettől érzi jól magát, valóságképét fesse ilyen színűre! Legyünk mi a hiperintelligensek, a műveltek, a jól tájékozottak! Jólesően hátradőlhetünk abban a tudatban, hogy akkor következésképp mi vagyunk a boldogabbak is. Zavar abban keletkezik, hogy szívünkben mégsem így érzünk.
Túlzó amerikanizálódásunkban minden formai, azaz külső jegyet átvettünk. Külső forrásokból várjuk boldogulásunkat hamburgerek és sikerfilmek formájában. Bódottá’ márpedig csakis belülről fakadhat. Szarul fog csúszni a hambi, és szar lesz a film is, mert gondolataink helyére is szart ültettünk. A már irritációt okozó "Keep smiling!" is csupán a felszín, a lényeg az, hogy mi döntjük el, hogyan érezzük magunkat! Gondolataink határozzák meg érzéseinket, nem pedig fordítva. Ha kézbe vesszük gondolatainkat, érzelmeinknek nem lesz szüksége zabolára . . . Máskülönben marad a "savanyú a szőlő".
Amerika engem nem arra tanít, hogy fogyasszak-fogyasszak-fogyasszak, hanem arra, hogy a saját életem saját alakítója legyek. Én döntsem el, ki vagyok, mi vagyok, mit gondolok, hogyan érzek. Tudatában legyek önmagamnak, és ugyanígy tudatában legyek a másiknak is – az ő személyének, az ő gondolatainak, az ő érzéseinek. Mindenki tegye hozzá a magáét, és "Mátészalka fényre derül" . . .
Benned van?
McCarran International: Las Vegas, NV
Az Ocean’s Thirteen díszlete nem hazudik a repülőtéri váróban elhelyezett félkarú rablókkal, Nevada államban legális a szerencsejátékok szervezése és űzése, tehát itt is az. A taxis kedélyesen számol be az elmúlt hét eseményiről, időjárásáról, közlekedéséről; jónak látja, hogy bevezették a zónadíjakat, maga is szereti a kiszámíthatóságot; ha egy darabban hazaér, az már neki épp elég, hogy hálát adjon az égnek – no, ez nem egy hazárdjátékos . . .
Az Eiffel-torony itt is legalább akkora, hogy ne férjen bele a képbe
A métely oázisának egyre mélyebb és mélyebb bugyraiba kerülünk, mire rájövök, hogy miért nem látogat el több amerikai turista Európába és más földrészekre. "Ezek" megépítették az egész hóbelebancot Vegas-ban Eiffel-tornyostul, Velencéstül, Luxorostul, de hogy még a keleti partra se kelljen a kaliforniai nyugdíjasnak átruccannia, New York-ostul is! Én épp a Monte Carlo ablakából szemlélem a New York, New York mögé felhúzott hullámvasutat, mielőtt nekivágnék első utamnak a városba gyalog, fényes nappal . . . Ez az ugyanis, amit egy "helyi lakos" nem tenne meg, hisz a mindenhol-légkondi és a bárhová-de-autóval alapvetés. Hát hömpölygök együtt a többi turistával a tűző napban, hisz korábban úgy hittem, a hőség kibírható, ha nem társul hozzá nedvességtartalom – tévedtem, egy sört gyorsan!
A Monte Carlo ablakából látható hullámvasút hátterében a New York, New York látható
Három-hat sörrel később . . . Vacsora a szálloda földszintjének egy éttermében, a food court választéka a következő: McDonald’s, SubWay, Manchu Wok, Sbarro's és pár társuk. Utóbbi, s ezzel friss és finom pizza mellett döntök. Megkérem mostohaöcsémet – ő a szomszédos Arizona állam egy kisvárosának rendőre, és már oly sokszor megfordult Vegas-ban, hogy már utánadobják a szobafoglalást, csak jöjjön és szórja a pénzét –, hogy vezessen be az éjszakába. Kitalálom, hogy olyan helyre menjünk, ahol van karaoke, így az Imperial Palace Hotel & Casino felé vesszük az irányt. Miközben csurgunk északnak a Strip-en – a város meghatározó sugárútján, melyet a különböző venue-k határolnak – megtekintjük a Bellagio szökőkútjátékát, majd Andy alapfokú jogi ismeretekkel is felruház: ezek értelmében az állam területén a prostitúció is legalizált, nem úgy Las Vegas-ban! Peckesen (nem a Gregory) lépdelek tovább abban a megnyugató tudatban, hogy szexért én (még) úgysem fizettem soha, nyugalmamban csak a nudibárokat hirdető, kellemetlenkedő úriemberek zavarnak meg, kik műanyag keménységű szórólapjaikat csattogtatják siketítőn.
A Monte Carlo épp nemrég gyulladt ki
Bevesszük végre a karaoke-bárt, a pultnál Coronitát rendelünk, amelyet nyomban ki is fizetünk, lezárva ezzel azt a szakaszt, amikor italért cserébe pénz hagyja el kezünket. Látván ugyanis, hogy a bárpultba épített érintőképernyős pókeren játszunk, a további köröket már kérdezés nélkül szolgáltatják ki. Két pár között megtámadom a kérhető számok telefonkönyv vastagságú listáját, az oldalakat böngészve azonban úgy látom jónak, ha nem kockáztatok, így választásom – tőlem közhelyesen – a Depeche Mode egy 1990-es slágerére esik. E vendéglátóipari egységet látogató, kiváltképp hölgyekből kialakult mezőny ugyanis igen erősnek bizonyul, túlnyomórészt R’n’B-t nyomnak, azt viszont MTV-képesen . . . Sorra kerülök, előadom a számot, és mozgáskultúrámmal egyben önmagamat is, majd eltávolodva a világot jelentő deckáktól egy "more-to-love" testalkatú hölgy talál meg hatalmas mosollyal és elismerést kifejező szavaival, mindent megköszönök, majd mindebből sokat el is vesz őszinte sommázásával: "And you were so funny!" (És olyan vicces voltál!).
Illusztrációnk illusztráció
Számomra az est fényét mégis egy másik asszony/nő/csajszi adja meg, ki bemutatkozásunkat követően előadja élő gay-o-meter tudományát, mely annyiból áll, hogy taktilisan megvizsgálja három kulcsfontosságú szervemet, majd megállapítja, hogy – korábbi állításommal megegyezően – hetero vagyok. Ő volt az is, aki előadásom közben, nyilvánvalóan biztató szándékkal többször bekiabálta a következő egysorost: "Are you serious?" (Ezt te most komolyan gondoltad?). Már túl jól érezzük magunkat, amikor zár a lokál, és különösen neki okoz nagyobb gondot nem négykézláb hazatérni, ezért visszatámogatom a szomszédos Flamingo-ba (yes, the pink hotel). Útközben több ízben felsegítem a járdáról mobilját vagy őt személyesen – ezen artistaprodukcióinkat még a szórólapcsattogtatók is kerek szemekkel és együttérző szánakozással jutalmazzák –, Ms. Tennessee nem is rejti véka alá meglepődöttségét, hogy mennyire kedves, türelmes és segítőkész vagyok. Én persze nagyképűen csak annyival magyarázom e jelenséget, hogy európai vagyok . . .
Vigyázat! A város fényeiben három prostituáltat rejtettünk el . . .
Gondolataimban persze már messze nem vagyok ennyire eszményien önzetlen, de hiába is minden, mert a célszállodába belépve meglátja egy barátját a pókerasztalok egyikénél, így arra a döntésre jutok, felkutatom inkább öcsémet, akivel még korábban vesztettük szem elől egymást. Őt nem találom meg, engem viszont tízperces időközönként három "könnyűvérű leány" is megtalál. (Csak a statisztika kedvéért, két fekete és egy fehér bombázó.) A harmadik (nem típusú) találkozás már olyannyira "rutinszerűnek" tűnik, hogy gátlásoktól mentesen kezdek bele a pusztán kíváncsiságom hajtotta tárgyalásba (negotiation). Közlöm, hogy nincs saját szobám, mire biztosít arról, hogy ez (akár) 40 dollárból megoldható, majd következik is a kulcsmondat: "And you will have to take care of me." (És még rólam is gondoskodnod kell.) Nyomban rá is kérdezek a tarifára, s mikor meghallom, hogy a földi gyönyört 500 dollárért vesztegetik errefelé, elképedésemben hirtelen fennhangon megismétlem a kérdéses számösszeget, mire ő gyorsan befogja a számat kezének csodálatosan hosszú, játszi ujjaival – teljes joggal, hiába is okított ki ecsém. Kelet-európai fejemen átsuhan a gondolat, hogy ez egy magyar tanárember havi fizetése, ezt persze elmulasztom vele közölni, udvariasan visszautasítom ajánlatát, s ha már ennyi idejét elraboltam, egy bókkal (Still, you’re gorgeous.) búcsúzom tőle – neki épp erre van szüksége persze . . .
Belvárosi álmennyezet
Másnap másnap . . . Estefelé látogatást teszünk az "óvárosban", ahol a legendás, fényükben az újabbaknak köszönhetően megkopott szállodák állnak. Az utak szűkebbek, az épületek alacsonyabbak, és közelebb esnek egymáshoz, ahogy maguk a kaszinók asztalai is így tesznek. Itt valahogy emberközelibb minden. Az utcán színpad, a négyfős zenekar citromsárga kosárszerelésben és műafrókkal a fejükön a ’70-es évek slágereit játszva elképesztő hangulatot csap. Sok a bámészkodó, köztük jó pár, láthatóan rosszabbul öltözött "környékbeli" amerikai turista. A színpad előtti területet pár szaladgáló gyermeken kívül mindenki szabadon hagyja, amikor egy valódi csöves – akivel ránézésre a Blaha Lujza téren is találkozhattunk már volna – lép a színre, erotikus elemeket nem nélkülöző táncot lejt, teszi mindezt gumiarcát lehetetlen grimaszokkal tarkítva. Az előadás annyira meggyőző, hogy előbbi, kevésbé tehetős turistáink egy dollárbankóval jutalmazzák azt. A szám (act) végeztével hajléktalanunk hálálkodva a magasba emeli zöldhasúját, s kérdi a tömeget: "Who gave me that dollar?" (Ki adta ezt a dollárt?). Adományozó és adományozott egymásra találnak, kezet fognak, kedvesen elbeszélgetnek egymással pár perc erejéig . . . Ezt követően beindul az egész utcát befedő álmennyezeten a fény- és hangjáték. Mindenfelé sasok, csillagok és csíkok röpködnek, számomra az egész a szokásos öntelt amerikai ömlengés, de ha körülnézek, ruházottságra való tekintet nélkül ez mindenkinek tetszik. Jó nekik. (Good for them.)
One Dollar Man
Utolsó napomon beszerzek pár csecsebecsét egy CVS kisüzletben, a pénztárosnő a törékeny darabokat a legnagyobb türelemmel és körültekintéssel bugyolálja be csomagolópapírba, s őszinte érdeklődéssel kérdezgeti, ki vagyok, mi vagyok, honnan jövök, mit csinálok, mikor megyek, mikor jövök . . . A Monte Carlo lobby-jában még megcsodálom egyszer a nyuggereket, akik "gépre kötve félkarúznak". (Ez egyben egy felettéb mulatságos, ijesztő és elgondolkodtató kép: a játékgépbe permanens jelleggel behelyzett, egyenleggel feltöltött plasztikkártya egy elasztikus spirálmadzagon került rögzítésre, melynek másik vége a szív feletti ingzsebre van csíptetve.) Visszagondolva, elég naiv képet festhettem magamról, amikor első nap egy pohárnyi aprópénzzel próbáltam betámadni a gépeket – sikertelenül . . .
Félkarú kiraboltak
Most már jó pár bekezdés óta élek vissza a mátészalkaiak türelmével és érzéseivel, akiket nem áll szándékomban megbántani, annyiról van mindössze szó, hogy e két várossal kapcsolatban óhatatlanul eszembe jut Boncz Géza poénja: "Miért nincs esténként Mátészalka kivilágítva? Nehogy összekeverjék Las Vegas-szal!"
Ha wattszámot mérünk, valóban összehasonlíthatatlan a két világ. Hagyjuk ezt most, és vegyük szemügyre szereplőinket, Las Vegas hat arcát! Ott van az átlag taxis, a lány a közönségből, a közönséges csaj, egy közönséges kurva, egy (nem) mindennapi csöves, egy szokványos bolti eladó. Mindenki könnyen el tudja képzelni, hogy "szalkán is élhet személyfuvarozó, prostituált, hajléktalan és közértes. Kicsit sárgábbak, kicsit savanyúbbak, de a mieink. Nincs sok különbség köztük és amerikai "pályatársaik" között – mindegyikük egy boldogabb életre vágyik és hasonló közhelyek. Azaz mégiscsak van, és ez a gondolkodásmód, valamint az ebből fakadó hozzáállás (attitude). Hozzáállás az ember életéhez és munkájához, hozzáállás a másik emberhez. Taxisunk nyugodt lélekkel szidhatta volna a (mindenkori) kormányt; a "kövér kislány" megtehette volna, hogy nem jön oda hozzám, és inkább a távolból imád vagy utál; az elázott (wasted) nőszemély akár természetesnek is vehette volna, hogy őt, aki a világ közepe, hazatámogatják; a csöves zsörtölődve eloldaloghatott volna a vigasság mellett; a bolti eladó pedig trehányul belevághatott volna minden portékát egy szatyorba, hátha még le is szakad . . . Ismerős?
Itt már rég leszakadtunk Mátészalákról – a Nyugatról és a "kevésbé Nyugat, de már nem Kelet"-ről esik szó. A magyar "nép" mindig jól elélcelődik az amerikai "nép"-en, hogy mennyire hülye, mennyire nem tud semmit, és mennyire nem is érdekli semmi. Rendben, legyen így! Aki ettől érzi jól magát, valóságképét fesse ilyen színűre! Legyünk mi a hiperintelligensek, a műveltek, a jól tájékozottak! Jólesően hátradőlhetünk abban a tudatban, hogy akkor következésképp mi vagyunk a boldogabbak is. Zavar abban keletkezik, hogy szívünkben mégsem így érzünk.
Túlzó amerikanizálódásunkban minden formai, azaz külső jegyet átvettünk. Külső forrásokból várjuk boldogulásunkat hamburgerek és sikerfilmek formájában. Bódottá’ márpedig csakis belülről fakadhat. Szarul fog csúszni a hambi, és szar lesz a film is, mert gondolataink helyére is szart ültettünk. A már irritációt okozó "Keep smiling!" is csupán a felszín, a lényeg az, hogy mi döntjük el, hogyan érezzük magunkat! Gondolataink határozzák meg érzéseinket, nem pedig fordítva. Ha kézbe vesszük gondolatainkat, érzelmeinknek nem lesz szüksége zabolára . . . Máskülönben marad a "savanyú a szőlő".
Amerika engem nem arra tanít, hogy fogyasszak-fogyasszak-fogyasszak, hanem arra, hogy a saját életem saját alakítója legyek. Én döntsem el, ki vagyok, mi vagyok, mit gondolok, hogyan érzek. Tudatában legyek önmagamnak, és ugyanígy tudatában legyek a másiknak is – az ő személyének, az ő gondolatainak, az ő érzéseinek. Mindenki tegye hozzá a magáét, és "Mátészalka fényre derül" . . .
Benned van?
Ezt megosztom Facebook-on!
