Kapudrogok a komolyzenéhez: Metallica, Fit Fat és Pavarotti

Aki nem olyan szerencsés, hogy értelmiségi családba születik, az komolyzenével először énekórán, vagy a Szomszédok főcímében találkozik.

Így az egyszerű panelproli, vidéki suttyó, városi paraszt (nevezzük magunkat, ahogy akarjuk) nem valószínű, hogy valaha megkedveli a komolyzenét - hacsak nem kerül értelmiségi társaságba, és/vagy egy igazi kulturális fővárosba, amilyen mondjuk Budapest, vagy Pécs.

Vannak azonban kapudrogok, valahol a könnyű- és a komolyzene között, amelyek segíthetik az áttérést az igazi művészethez. Ilyen mondjuk a Metallica hírhedt, 1999-es S & M albuma, ahol a San Franciscói Szimfonikusok Michael Kamen vezényletével együtt játszanak a kommersz metál császáraival. Ennél már csak az lenne szebb és jobb, ha Ulrichéket kivennénk a produkcióból.

Közelebb visz a komolyzenéhez például Jean Michel Jarre zenéje is, amit ráadásul, a Fit Fatnek hála, időnként élőben hallgathatunk.

Még egy picit közelebb, szinte már majdnem küszöbig jutunk, ha Andrea Bocellit, vagy a három tenort hallgatjuk. José Carreras, Placido Domingo, de főleg és elsősorban Luciano Pavarotti élete jó részét szánta arra, hogy elvigye a széles tömegekhez az operát, a legjobb klasszikus zeneszerzők slágereit.

És tett ő még valamit: amikor például Bryan Adamsszel énekli együtt az O'sole miót, egész világosan bemutatja kettejük szakmai viszonyát. A kanadai táncdalénekes olyan kis amatőr, gyengus zenészpalántának tűnik a legnagyobb tenor mellett, hogy nem is értjük, tulajdonképpen mit keresnek ők egy pódiumon.

A szabad választás joga már adott, lehet a neten (is) komolyzenét hallgatni. Innentől ízlés kérdése csak, hogy Csajkovszkijra, vagy Csézyre kattintunk.