Lisa

Szombat délután a lakásom melletti pályán életemben először láttam élőben egy olyan lányt focizni, aki egyértelműen jobb játékos nálam. Lisa Karlssonnak hívják, a 2-es számú mezben játszott, amiben én is szoktam.

Mindig amikor kicsit felhúzta magát a csapattársai bénázásán (kikaptak, Trollhattans FK–Skoftebyns IF 2-0 (0-0)), igazi, hamisítatlan uruguayi stílusban kezdett játszani: az egész meccsen csak vele beszélgetett el külön az amúgy vajszívű bíró egy durva szabálytalanság után.

Ő volt az egyetlen igazi futballista a pályán, mindenki más csak lelkes amatőr. Gondolkoztam is, hogy miért ilyen kétballábasok között játszik, aztán megkaptam a választ: asztmás. Már az első félidőben lejött az oldalvonal mellé fulladozni egy kicsit, aztán a második játékrész közepén olyan rosszul lett, hogy percekig alig kapott levegőt, az édesapja futott oda a nézők közül némi elsősegélyt nyújtani neki a pálya szélén. Rossz volt nézni szegényt... ahogy a meccs további részét is, nélküle.

Skoftebyn a város délnyugati végén van, én meg ugye az északkeleti csücskében lakom, ami majdnem egy óra séta – természetesen a vasárnapi ebéd után oda vezetett az utam és hogy, hogy nem, érkezésem után pár órával meccs is kezdődött. A maradék időben lementem a zsilipek mellé a folyópartra süttetni a hasam és leenni jégkrémmel az egyetlen, frissen mosott nadrágomat, az erre való hajlam családi örökség...


A meccsre visszatérve, itt természetesen már fiúk játszottak, ráadásul igazi helyi derbi volt, Skoftebyns IF–IFK Trollhättan, 1-1-es döntetlen lett a vége. Tűrhető volt, de ami jobban megfogott, az maga a pálya – csodálatos hely! Őszintén tudnék örülni, ha a LÉC után a SIF lenne a következő csapatom, igyekszem tenni érte a közeljövőben.