V. Many kinds of love

A történet vége, ennyi és kész - vagy mégsem? Utolsó fejezetünkben a szívcsakrák megnyílnak, a Nirvána egy pillanatra elérhető közelségbe kerül.

Az utolsó nap reggelén már szinte kizárólag csak légzőgyakorlatokat végeztünk, és csendesen relaxáltunk a földre terített pokrócokon. Azon gondolkoztam, amit előző nap hallottunk a fehér és vörös esszenciáról, és amit senki nem értett. Vajon túlbecsülöm-e a tudásomat, ha azt mondom, hogy én mégiscsak értettem valamennyire? Egyszer, teljesen véletlenül elmeséltem valakinek, hogy a kedvenc színeim a vörös és a fehér, mert ez a két szín én vagyok. Az illető, egy fiatal lány, aki boszorkánynak mondta magát, barátságosan felnevetett, és közölte, hogy valójában ezt nagyon jól érzem, mert mindenki ebből a két színből van, a vörös és a fehér ugyanis a jin és a jang színei. Csak néhány színtelen fénymásolat miatt élünk abban a hitben itt, az ignoráns nyugaton, hogy a thai-chi fekete-fehér. Persze, hiszen a tudatlan nyugatiaknak minden fekete vagy fehér, tette hozzá megvetően.

A férfiaknak fehér, a nőknek vörös esszenciája van, mondta előző nap a láma, ami összhangban állt azzal, amit ettől a fiatal boszorkánylánytól hallottam véletlenül, egy vidéki magyar kocsma kertjében, ahol megállapította, hogy én biztosan csupa tűzenergia vagyok, mert sört nem iszom, csak vörösbort. A horoszkópom szerint, feleltem viccelődve, ez korrekt. Mosolygott. Akkor biztosan nem sok férfi bír el veled, tette hozzá. Egyedül vagy?, kérdezte. Többnyire, feleltem. Bólogatott, aztán a kezét a vállamra tette. Ne aggódj, nyugtatott, tűz a tüzet felismeri. Igen, mondtam, abból lesz a tűzvész. És nevettünk.

Most, hogy ez a tibeti láma a vörös-fehér esszeciákat emlegette, eszembe jutott ez a jelenet, és egy sokkal korábbi történet is, ami számomra nem végződött valami szépen. A férfiak esszenciája, a fehér, nos, ez csakis a sperma lehet, ezen nem kell sokat gondolkozni... A nők vörös esszenciája a menstruációs váladék, csak így egyszerűen. Olyasmiről lehet szó, hogy amikor a férfiak ejakuálnak és a nők menstruálnak (tüzelnek), akkor energiát veszítenek, még azt is el tudom képzelni, hogy ez valahogy összefügg a menstruáció előtti és közbeni depresszióval. Talán néhány kivételes ember, a sámánok, jógik, szerzetesek és egyéb spirituális méltóságok úgy döntenek, hogy ezt a reproduktív energiát másképp használják fel. Ez nem azt jelenti, hogy a szexuális energiájukat eldobják vagy elfojtják, hanem magukban tartják, és felemelik a szívükig. Ez azonban csak olyan összetett energetikai módszerekkel lehetséges, amihez elengedhetetlen a gyakorlat és a beavatás, mert ha ez hiányzik, az ember a lehető legrosszabb ösvényre tévedhet.

Véget értek a légzőgyakorlatok, és a Szupersztár javasolta, hogy tartsunk tíz perc szünetet. Felültem, és vadul jegyzetelni kezdtem a gondolataimat. Nem néztem fel, de biztos voltam benne, hogy engem figyel, és követi minden kézmozdulatom. Amikor befejeztem az írást, letettem a tollat, és felpillantottam. Találkozott a tekintetünk. Elmosolyodott, aztán váratlanul kacsintott egyet. Merőben szokatlan, mondhatni abszurd gesztus egy lámától, aki ráadásul aznap díszpapnak öltözött, mindenféle sárga meg vörös kendőket aggatva önmagára.

Ha nem lett volna túl feltűnő, biztos a homlokomra csapok, mert rájöttem, hogy ilyen egyszerű módon kaptam meg a választ. Hát persze, mosolyogtam, te színész... neked ez itt egy nagy rakás díszlet, nevetsz az egészen, főleg saját magadon, és mivel állandóan saját magaddal vagy, állandóan nevetsz. Változatlanul mosolyogva szuggerált.
– How are you? – kérdezte.
– Good – feleltem.
– How did you sleep?
– Good. Long.
Ez némileg pimaszul hangzott, mert ő minden nap reggel hétkor kezdte az óráit, én meg csak a fél tízes szünet után jelentem meg.
– That’s great – közölte.
– And how are you?
– Good. Very-very good.
Természetesen, legyintettem, mégis mit válaszolna egy láma. Vajon nem unalmas állandóan very goodnak lenni?
– Please sit! – mutatott ismét maga mellé. Leültem, és megszemléltem a díszes papi reverendáját.
– You look very lama today – jelentettem ki.
– Oh, really? Good to hear that – és ha lehet, még szélesebben vigyorgott.
Aztán megemlítettem, hogy aznap találkozunk utoljára, másnap reggel ugyanis haza utazom. Hová? Franciaországba, ott dolgozom. Akkor én sem ott élek, ahol születtem? Nem, én sem. És nekem is kell tartózkodási engedély? Igen, nekem is. Hogyhogy, hát nem vagyok európai? Nos, magyar vagyok, az meg még nem mindenkinek európai. Szóval, akkor én is menekült vagyok. Én is, hagytam rá. És ő hol menekült? Indiában, és Ausztriában, Bécsben. Tényleg? De hiszen az csak egy köpésnyire van Magyarországtól. Akár át is sétálhat. Na ne mondjam. De mondom.
Végül megmozdultam, mert éreztem, hogy muszáj innom valami meleget.
– I like very much talking with you – közölte, s a szeme sarkából azt figyelte, hogyan reagálok. Most nem a láma ült mellettem, hanem az a kisfiú, aki pucéran mászott az apácák ablakába. – You are very beautiful – tette hozzá megerősítésként.
Jól van fiam, csak a vénámba inkább, úgy gyorsabban hat.
Enyhe bosszúsággal pillantottam rá, aztán feltettem a kérdést:
– What does beautiful mean to you?
Ismét megdöbbent, és hátradőlt.
– How do you mean?
Mert nem biztos, hogy ugyanazt értjük rajta, magyaráztam.
– Eaah – nyögte, és elkomolyodott – It means that it is beautiful being with you. Beautiful time.
– That’s better – mosolyogtam, és felálltam, igyekezvén egy tiszteletteljes biccentést produkálni, s meglepetten vettem észre, hogy most a szokásosnál is gyengédebben, csaknem aggodalommal figyel, majd hátat fordítottam.


Aznap délután újabb hegymenet várt ránk a hóhatáron. Hatalmas, sziklás fennsíkra értünk, és egy fél óra mászással feljutottunk a hegytetőre, főleg azok, akiket mászás közben nem nyeltek el a galád áfonyabokrok által takart mélyedések a sziklák között. A fejemre tekert gyapjúsállal úgy festettem, mint aki most fagyott bele egy vödör jaktejbe a Himalája tetején. A láma nagyon elégedett volt velünk, szerinte úgy néztünk ki, mint a vacogó, szépséges kisbabák. Biztosan elfújta az egónkat a szibériai szél egy pillanatra. Ő sem panaszkodhatott a vadiúj, bombabiztos széldzsekijében és fekete baseball sapkájában, ami percenként beesett az orra közepéig. (Valószínűleg még semmilyen jógi nem vette be a tanításába, hogy a baseball sapkáknak hátul állítható mérete van).
– You are so freezing beautiful, people! – kiáltotta a levegőbe csipkelődve, és büszkén kidüllesztett mellkassal mutatta, hogy ő bizony nem fázik. Nem is fázott, de kinézetre bármikor eladhatta volna magát olcsócipő-árusnak a kínai piacon.
A hegy tetején önmelegítési légző-gyakorlatokat folytattunk, de amikor az egyik helyi néni kutyája vonyítani kezdett, akkor úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg, amíg puszta kézzel tudjuk letörni a szétfagyott füleinket.
Lefelé ballagva egyszer csak összerezzentem, mert a szemem sarkából úgy láttam, mintha egy hatalmas kutya állt volna mellém. Odapillantottam, de csak egy kiálló szikla volt. Aztán meghallottam, hogy az előttem menetelő éppen arról mesél, hogy ezt a földet valaha kizárólag csak farkasok lakták.
Teresa meg én letámogattuk egymást a sziklákról, és vadul fényképeztünk. Gyönyörű, sötétkék folyó szelte át a lápot. Végül ismét lemaradtunk, aztán az út végéhez közeledvén észrevettük, hogy ránk vár. Egy nagy fakapuval kellet elzárni az ösvényt a birkák elől, és talán úgy érezte, hogy azzal nem birkózunk meg ketten.
Teresa mindjárt be lett sózva a gondolattól, hogy csináltat egy fotót hármunkról. Sikerre számíthatott, mert ő is mindig beautiful volt, amikor a folyosón összetalálkozott a lámával. A kamerát gyorsan Inez kezébe dobta, aki nem járt messzire előttünk, és megkérdezte őszentségét, hogy hajlandó-e megörökíteni magát velünk. A Szupersztár kihúzta magát, és közölte, hogy pont azért várt meg minket.
– Of course – bólogattam kissé szarkasztikusabban a kelleténél.
Peckesen beállt közénk.
– I am so lucky to take picture with beautiful girls – mondta, és kivillantotta a tökéletes, több figyelemre méltó inkarnáció által kiérdemelt fogsorát. – These are my beautiful wifes.
Majdnem mondtam valamit, de aztán mégiscsak mosolyogni kellett a fotóhoz. Teresa mindjárt odarohant a kamerához, hogy megnézze, milyen lett a kép. Én pedig azon kaptam magam, hogy még mindig egy tejútrezgésű test karol át, ami amúgy remek és gyógyító dolog, de annál kevésbé elfogadott szociálisan. Mivel őszentsége nem mutatott sok hajlandóságot arra, hogy szent karját arrébb mozdítsa, én kiváló leleményességgel elindultam lefelé, cipőfűzést imitálva, bravúrosan kiszabadulva a kényes helyzetből. Nem tudom, ismét bosszantani akart-e ezzel, bosszút állván a gúnyos megjegyzésemen, vagy csak úgy döntött, szeretetcsomagra van szükségem, mindenesetre immáron tényszerű volt, hogy a fizikai kontaktus hozzátartozik a köztünk lévő kommunikációhoz. Beszélgetés közben is mindig megfogta vagy az egyik, vagy a másik kezemet, vagy esetleg mind a kettőt, és talán közben átírta a DNS-emet.
Végül átvágtunk néhány birkán és kecskén, és visszaérkeztünk az autókhoz. A szőke hajú, idős norvég néni felajánlotta, hogy elvisz a kocsiján, és közben a magyar mitológiáról beszélgettünk. Elmeséltem neki a Csodaszarvas legendáját, és hogy Árpád milyen trükkösen szerezte meg a Kárpát-medencét földért, vízért, fűért és fehér lóért egy ősi ázsiai földfoglalási rítus alapján. Legalábbis a monda szerint. A néni pedig Freya istennőről és a farkasokról mesélt.

Aznap este volt az utolsó show-műsor, s ezt már előre sajnáltuk. Óra végén bemutatta Teresa asszisztálásával az attachment, vagyis a kötődés fogalmát. Teresát, aki vörösre pirult, mint a főtt meggy, felcipelte a pódiumra maga mellé, majd különböző testtartásokban karolt belé, és azt mutogatta, hogy az egyik fogásból könnyen ki tud szabadulni, míg a másikból nem, pedig csak egy leheletnyi különbség van a kettő között.
Da-da-da-dam! Hölgyeim és uraim, fogadják szeretettel a mai est különszámát, a tibeti bűvészt, aki a messzi Ausztriából érkezett hozzánk, és bájos asszisztensnőjét, a portugál balerinát. Lesz kettéfűrészelés és késdobálás, kérem, fojtsák vissza a lélegzetüket legalább két percig – a jógik akár két napig is vissza tudják! Csak így tovább, hölgyeim és uraim... eahh... főleg hölgyeim.
A mutatvány végén a feje fölé kapta a negyven kilós Teresát, aki ha lehetséges, még vörösebb lett, és elegánsan visszahelyezte a padlóra. Utána kijelentette, hogy szeretné mindenkinek megütni a hátát. Így fogja megnyitni a szívcsakránkat, magyarázta. Nagy rémület támadt, mivel a népek a néhány előre- és hátra-szaltó kapcsán már tanúi lehettek félelmetes erejének, és hogy a lendülete nem mindig kíméletes.
– Először a férfiak! – kiáltotta.
Pedig éppen a férfiak igyekeztek a legmesszebbre bújni a hátsó sorok mögé. Aztán mégis elkapta az első delikvenst, és a sorok szétnyíltak előtte, hogy amennyiben a szerencsétlen áldozat a falig repülne, ennek ne legyen akadálya. És úgy is lett, ahogy vártuk, a norvég bácsi kis híján hasra esett az ütéstől.
Erre aztán a népek sikongatni kezdtek, és siettek kimászni az ablakokon. Illetve csak siettek volna, abban az esetben, ha vannak ablakok, de mivel nem voltak, folytatódott a brutális csakra-megnyitás.
Hamarosan rájöttünk azért, hogy mindenkinek máshogy és más erővel üti meg a hátát. Ekkor már elkezdett minket érdekelni a saját, személyre szabott csakra-megnyitásunk.
Egy nőnek például, aki elbújt a székek mögé, nem megütötte, csak dörzsölte a hátát, ellenben az utána következő marcona síléc-árust majdnem átlökte a falon. Teresát épphogy csak meglegyintette, Inez viszont kis híján kiköpte a nyelvét. Ekkor intett nekem. Addig az első sorban állva heherésztem az áldozatok tetemei fölött a többiekkel, most azonban kénytelen voltam elé lépni.
– Sajnos nyaktól derékig műtve van a gerincem – közöltem nagy komolyan.
Rémült arc.
– Tényleg?
– Nem, csak vicceltem.
– Korán volt ez a vicceléshez – huhogta fenyegetően, a közönség pedig vele huhogott és nevetett. A szegycsontomra tette az egyik kezét, a másikat pedig a két lapockám közé, mint aki beméri a pályát.
– No operation? – kérdezte még egyszer a biztonság kedvéért.
– No operation – nyugtattam.
Tanúvallomások alapján én kaptam a tökéletes ütést: se kicsit, se nagyot, se durvát, se gyengédet. Egy mellettem álló lány szerint, mert én olyan kiegyensúlyozott vagyok. Még hogy én kiegyensúlyozott... Azonban igaziból nem ez foglalkoztatott.
Mindenre számítottam ugyanis, de arra nem, amit tapasztaltam. Határozottan meg voltam győződve róla ugyanis, hogy a fizika törvényei ellenére én nem előre, hanem hátra estem. A kívülállók azt hitték, hogy a mellkasomra tett kezével tartott meg, de én tudtam, hogy nem fogott erősen, épphogy csak hozzám ért. A fejem automatikusan hátrafordult, talán a döbbenet miatt, és ha valamikor, akkor ebben a pillanatban semmi más nem volt a tudatomban, csak a csodálkozás.
– You okay? – kérdezte halkan. Összeráncoltam a homlokomat, és megpróbáltam rájönni, hogy oké vagyok-e vagy sem.
– I think so – feleltem végül, és visszaléptem a többiek közé.
Egy vicces kedvű férfi következett, aki beállt a láma mögé, és intett neki, hogy helyezkedjen csak kényelembe, ő is meg fogja nyitni a csakráját. Showmanünk természetesen belement a játékba, és a férfi jól megnyitotta a csakráját, ő pedig a hecc kedvéért hasra vágódott. A nép tapsolt és éljenzett. Panem et circences!
Végül aztán az összes csakra kinyílt, és az előadóművész visszatette komoly láma-ábrázatát. Hivatalosan is elbúcsúzott a hívektől. Külön köszönetet mondott a három szervezőnek, a már említett norvég és osztrák hölgyeknek, akik meghatottan hajlongtak. Az egyetlen kényes pont csak az volt, hogy nem emlékezett a nevükre, de ezt szerintem ennyi inkarnáció után már el sem lehet várni.
Amikor oszlani kezdett a tömeg, Teresa még mindig a terem közepén állt kétségbeesetten, én pedig igyekeztem megnyugtatni. Végül összeszedte a bátorságát, és megkérdezte a lámát:
– Azért ütötte meg a hátam olyan gyengén, mert azt érzi, hogy valami baj van a tüdőmmel? – kérdezte aggodalmasan.
Az pedig felnevetett, melegen magához ölelte a balerinát, és csak annyit mondott, hogy nem kell annyit agyalni mindenen. Teresa ismét színt váltott, ő pedig ismét a tekintetembe helyezte a tekintetét, és újra megnéztük egymás farkasszemét. Remélem, tudod, gondoltam, hogy ez a nő annyi idős, mint te, csak három éve elvált, mert a férje egyszerre három nővel csalta meg, és utána a második szerelme is elhagyta, azóta pedig teljesen egyedül él. Nem felelt, csak nézett tovább.
Mások is odajöttek, hogy búcsút vegyenek, a nagymamának kinéző belga nő fia ajándékként nekiadta az egyik mesekönyvét. Elfordultam, mert túlzottan sajnáltam a gyereket.

Végül is nem állhattam ott a terem közepén mezítláb az idők végezetéig, nekem is el kellett búcsúznom.
– I also say good bye to you – léptem hozzá.
– Good bye – felelte, aztán – Thank you.
Úgy ölelt meg ismét, ahogy a fjord partján, csak talán valamivel szertartásosabban. Az ujjait újból a lapockáim közé mélyesztette, és én hálát adtam az istennek (az enyémnek, és az övének is, ha van), hogy le vannak vágva a körmei.
– Take care – tettem hozzá, és igyekeztem érzékeltetni, hogy ezt az embernek mondtam, mert a lámának semmi szüksége rá.
– Thank you – ismételte, de nem tudom, értett-e. Aztán meghajolt; nem úgy, ahogy szokott, összetett kezekkel, hanem ahogy én szoktam előtte, a kezemet a mellkasomra téve. (Ez volt az egyetlen pozíció, amiben jól esően tudtam hajlongani).
Végül meghajoltam én is, aztán elváltunk. Elkezdtem összeszedni a földről a holmijaimat, a takarókat, pulóvereket, jegyzeteket, és gondosan összehajtottam őket, hogy többet ne legyen gondom vele. Furcsa hiányérzet maradt bennem, amivel nem tudtam mit kezdeni.

Lassan elindultam az ajtóhoz, ahol összetalálkoztam a szőke nénivel, aki megölelt, és azt mondta, nagyon szerencsés, hogy megismert, és hálás a magyar legendákért, amiket elmeséltem. Köszönöm, szakadt ki belőlem boldogan, mert éreztem, hogy őszinte volt velem. Sajnálom, hogy itt kell hagynom Norvégiát, mert teljesen beleszerettem.
– Talán éltél már itt – nevetett a néni.
– Talán igen – feleltem – és talán visszajövök.
– Akkor mindenképp látogass meg – kérte.
– Boldogan. Adja meg címét, és megkeresem!
Felírta a címét egy papírra, én is a magamét, és kicseréltük. Köszönöm, mondta, majd összehajtotta, hogy a táskájába tegye. A láma akkor ment ki mellettünk az ajtón, én pedig megpróbáltam kibetűzni a néni nevét a papírról.
Akkor visszafordult. Megállt az ajtóban, a felsőtestét felém döntötte, felemelte a kezét, erősen rám szegezte a tekintetét, és úgy mondta, halálos komolysággal, mintha minden ezen múlna:
– Many love!
A lámára meredtem.
– Many love! – ismételte keményen és lassan, hogy megértsem.
Az agyam nem értette, amit mondott, hogy miért mondta, miért nekem, miért most, és miért ezzel a jelentőséggel, de hirtelen azt éreztem, hogy valami fellobban és elpárolog belőlem, és a szívemből a torkomba kúszik. Meghatódtam.
Megfordult, és kiment a folyosóra, én pedig követtem.
– You mean: there are many kinds of love? – kérdeztem egy egészen másmilyen, mély, idegen női hangon, amit sosem hallottam magamtól, de ami az én hangom volt.
– Yes – bólogatott csaknem szigorúan – Yes, there are many kinds of love.
– So you say – ismételtem – that there are many kinds of love.
– Many kinds of love.
Valaki kiszólt neki a teremből, ezért egy pillanatra visszament az emberekhez, én pedig keresni kezdtem a cipőmet a sötét folyosón.
Visszajött, és mellém lépett.
– Your shoes are there! – mutatott a sarokba.
Éreztem, ahogy felragyog az arcomon egy érdekes mosoly.
– You see better than me – feleltem.
Kiszakadt belőle a boldog nevetés, és magához ölelt. Nem a láma, hanem valaki más, egészen úgy, mintha át akarna passzírozni a Nirvánába.
– You gave so much to my heart! – mondta halk torokhangon. Nem tudtam mit felelni.
– I think I will see you again – szóltam végül.
– Yes, I am very sure.
– And you will be a great teacher – tettem hozzá pimaszul.
– Thank you – köszönte hálás hangon.
– And I will be a good student – fejeztem be.
Megcsóválta a fejét, aztán a kezét ismét a szívére tette, majd a szájára. Aztán intett a kezével, sajátos ázsiai intéssel, mintha egy zongora billentyűin húzta volna végig az ujját, végül megfordult, és felment a lépcsőn.

Linda