IV. A színész

Apácákat riogató meztelen lámanövendék, a ruha alól előbújik Ong Bak, a legyőzhetetlen harcos, szerelem, szex, buli - egész izgalmas dolog ez a buddhizmus!

Estére visszafiatalodott, és megoldotta az egyenletet.
Arról beszélt, hogy mindenkinek a saját felelőssége, hogy jól értse az ő szavait, és ha mindent szó szerint benyelünk tőle, és nem gondolkozunk el azon, amit mond, akkor egyszerűen csak szektává alakulunk, a buddhizmusban azonban nincsenek szekták.
Megnyugodva tapasztaltam, hogy mialatt végigjáratja a tekintetét a termen, villanásnyi mosoly jelenik meg az arcán, amikor rám pillant. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt.
A tanítás végére nagyon jó kedve kerekedett, és kizökkent a tanítói szerepéből. Elmesélte, hogyan lett láma, és micsoda híre volt odahaza. Kisfiúként gyakran megszökött a kolostorból, és felült az apácák ablakába, tökéletesen pucéran. Azok sikoltoztak és átkozódtak. Aztán leszaladt a faluba a barátaiért, és szerenádot adtak az apácák kolostora előtt, szintén ruha nélkül. Volt, hogy ötven apáca rohant a nyomukban, de sosem tudták őt elkapni, soha, és erre nagyon büszke. Az apja elvetemültnek tartotta, a faluban a nevét is tilos volt kimondani, a szülők tiltották tőle a gyerekeiket.


– Pimasz vagyok – mondta boldog mosollyal, és hátravetett fejjel nevetett – rettentő pimasz.
Még szerencse, hogy ezt nem az én pimaszságom jutatta eszébe.
Azzal folytatta, hogy amikor még egészen kicsi volt, és nem lakott kolostorban, az anyjával és a bátyjával aludt egy szobában, és elalvás előtt mindig beszélgettek. Az anyja mindig kérdezgette, hogy ki lesz majd a felesége, ha nagy lesz, és ő általában magabiztosan azt felelte, hogy az egyik unokanővére, akibe szerelmes volt. Aztán hat éves korában tanítani kezdték, és az útja többé-kevésbé el lett döntve. Később, ahhoz, hogy lámává váljon, szimbolikusan meg kellett halnia, ami egy tibeti szertartás keretében történt. Sokan eljöttek erre a szertartásra, s egy váratlan pillanatban megpillantotta az anyját a tömegben, és az anyja mellett az unokanővérét. Tudta, hogy ez egy utolsó manőver az anyja részéről, aki nehezen adta oda a fiát a szerzeteseknek. Egy pillanatra elképzelte, amint otthagyja a mesterét, nyakába szedi a lábát, és lerohan a lányhoz. A lány családját megkéri, hogy küldjenek helyette egy fiút a kolostorba, ő pedig megházasodik.
Aztán ott maradt a mestere mellett, és a pillanat elmúlt.
– This is my love story – mosolygott.
– Azóta nem voltam szerelmes – folytatta – de ki tudja? Még fiatal vagyok!
Felnevetett, a nők pedig bíztatóan huhogtak, néhányan tapsolni kezdtek. Valaki befütyült hátulról, s egyre forróbb lett a hangulat.
Főszereplőnk észrevehetően megittasult a női közönség lelkes pillantásaitól, és miután elnézést kért, amiért a buddhista filozófia helyett a személyes élettörténetét osztotta meg velünk, felállt, és javasolta, hogy melegítsünk be a jógagyakorlatokhoz, s közben színpadias mozdulatokkal gombolni kezdte az ingét. Jobbat nem is tehetett volna, a levegő megdermedt, hirtelen éles csend lett, ő pedig lassan lefejtette magáról a tibeti reverendát, ami alatt az utolsó new york-i divatnak megfelelő fekete izompóló feszült a kardozástól megvastagodott mellkason.
Gondterhelten pásztáztam a termet a tekintetemmel, hogy időben észrevegyem, melyik nőt kell ájultában elkapni.
A hangulat higanyszála tovább emelkedett, amikor professzionális topmodell mozdulatok segítségével végül az izompóló is a földre hullott, és csak egy Die Hard-szabású fekete atléta maradt a helyén.
Már vagy két perce senki nem vett levegőt. Amikor végül elkezdte meglazítani a dereka köré tekert övet is, egy nő hátul felsikoltott, és akkor elszabadult a pokol. Az emberek egymásra borulva röhögtek, fuldokoltak, visítottak, hemperegtek a földön, tapsoltak és füttyögtek.
Hősünk elbizonytalanodva, értetlen gyermeki mosollyal figyelte a kuplerájt. Aztán ő is felnevetett, szolidárisan, és hozzákezdett a tibeti aerobik óra bemelegítő gyakorlataihoz.
A fejemben egy zenekar megállíthatatlan lemezt kezdett játszani; "Jesus Christ, Superstar, do you think you’re what they say you are..." Minden jel szerint nem csak a kardozás volt a vérében.
Legalább egy negyed órába került, mire mindenki összeszedte magát annyira, hogy jógához hasonló dolgot tudjon művelni a tibeti jelenlétében. Ez nem tartott sokáig, mert ő maga is lángra kapott a nézőtér morajától, és úgy döntött, élőben prezentálja, milyenek a túlzásba vitt férfi és női energiák (ez volt a mániája). Hirtelen duplaszaltóval levetette magát a pódiumról, aztán öblös lépésekkel Robotzsarut imitálva, fel-alá masírozott ellőttünk. Hozzátette, hogy otthon a rendben többek között "Hősnek" is becézik, mert többnyire olyan feltartóztathatatlanul ront be mindenhová, mintha páncélfaltörő lenne a homlokára szerelve, és ehhez "megmentem a világot" pofát vág.
Ezt követően egy balerinát igyekezett utánozni, egy körülbelül kilencven kilós férfi kecsességével, bemutatott egy-két piruettet és egyfajta izgalmas legyező-táncot, amelynek minden bizonnyal keleti gyökerei voltak. Sikerült a szempilláit is a lehető legvonzóbb ritmusban rebegtetnie, ami megtette a maga hatását: a nép levegőért kapkodva vonyított.
Nem voltam egészen biztos abban, hogy a gyenge idegzetűek is megússzák aznap szívinfarktus nélkül, aztán lassan mégis sikerült mindenkinek lecsillapodnia, és lótuszülésben visszamásztunk a padlóra terített pokrócokra.
Mintha mi sem történt volna, tekintetét békésen körbejáratta az elnémult közönségen, aztán halkan utasítást kaptunk arra, hogy csukjuk be a szemünket.
Kíváncsi voltam, mi történik ilyenkor, amikor lehunyt szemmel meditálunk, vajon ő is behunyja a szemét, vagy valójában minket figyel? Én nem csuktam be a szemem, őt néztem mereven, s mivel alig pár méterre, szemben ültünk egymással, tudtam, hogy ez nem marad észrevétlen.
– Breed in slowly! – vezényelte, és közben az szembogaramba fúrta a tekintetét. Ezúttal egyikünk sem mosolygott. Valamiféle különös és békés küzdelembe kezdtünk a két pillantás közötti légvonalban, mialatt az emberek halk szuszogással aludtak körülöttünk.
Tudtam, mert gyakran láttam, hogy keresi mások pillantását is, felforrósítva ezzel a figyelemre éhes női szíveket, de az első beszélgetésünk óta magam is a listán szerepeltem, ezt lehetetlen volt nem észrevenni. Gyakran szinte kényszertett rá, hogy ránézzek, aztán hirtelen felvette az arckifejezésemet, mintha valami élő tükröt villantana elém. Leggyakrabban az összehúzott szemöldökű, töprengő arcomat és gyanakvó tekintetemet utánozta, amire kénytelen voltam elnevetni magam, annyira tökéletesen élethű, s annyira én voltam. Ő nem nevetett, hanem kérdő ábrázattal felvonta a szemöldökét. "Miért?" Erre általában magam is elkomolyodtam, és megvontam a vállamat. "Nem tudom. Megszoktam."
Most azonban önmagaként figyelt. Várakozón és kíváncsian, mintha mindjárt történnie kellene valaminek. Nem pislogtunk. Tudtam, hogy miért követik egyesek a világ minden pontjára, éreztem az ellágyult női szíveket, a szégyenlős-szerelmes vágyakozást a lelkükben. Egy vers jutott eszembe.

“Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok."

Egy tüneményről szól, aki a folyó felett, egy szikla tetején ül, és énekel, a folyón hajózó ladikosok pedig valamennyien elkábulnak a dalától, és figyelmetlenségükben zátonyra futnak.
Egyszer, valamikor, ami már nagyon régnek tűnik, magam is a kábulásig szerettem bele egy "keresztény lámába", és az én ladikom is zátonyra futott. Sokáig meg voltam győződve róla, hogy ezt nem élem túl – vagy talán nem is akartam túlélni, ahogy a heroinos sem akarja a hétköznapi életét élni. De az élet ajándék, és mégis folytatni kell, új ladikot kell építeni, és a vízen éberen hajózni. Ez nem jelenti, hogy én nem hallom a tünemények énekét, de igyekszem észben tartani, hogy ez a dal halálos is lehet, és hogy a szikla tetejére nagyon hosszú út vezet fel.
– This is my love story – néztem rá – De ki tudja? Még fiatal vagyok.
Lesütötte a szemét. Az emberek békésen bóbiskoltak, ő pedig egy pillanatra elgondolkozott valamin. Aztán újra rám nézett. "Ami nem öl meg, az meggyógyít", mondta a tekintete. "Csakhogy én nem találom el a mértéket" , feleltem.
Aztán gyorsan úgy döntöttem, jobb, ha én is csak meditálok.
A meditációból ébredező emberek mozgolódni és susogni kezdtek, élénken forgolódtak, és angollal kevert norvég nyelven osztották meg egymással a belső élményeiket.
– Does anybody have a question? – kérdezte a láma. Erre mindjárt csend lett, majd egy férfi feltette a kezét.
– When you said that it is important to protect our essence when having sex, what did you mean?
– Oh – felelte, és megvakarta a feje búbját. – I think you normal people just better do normal sex. Yogies advise to protect your energy, that means to limit your sexual activity to a certain amount. They advise to have sex twice per month during the summer when it’s hot and once per day when it’s cold. But never ever have sex more then seven times a day.
Morajlás, röhögés. Az egy-két középkorú férfi, aki a nagy létszámú női hallgatóság között képviseltette magát, a markába röhögött.
– And what is essence? – folytatta a férfi.
– Aaaah. Men have white essence and women have red essence, and some spiritual people learn to protect it to save their energies, but these are some spiritual things that yogies teach and I think normal people should just do normal sex and avoid sexual miscontact, like cheating and sex with animals and these other disgusting things that some crazy people do!
S mindjárt eszébe jutott néhány felháborító képélmény, amivel a nyugat lebombázta őt, s szent felindulással mesélte, mint a kisgyerek, aki életében először látott krokodilt, hogy:
– Oh, I saw this in pictures, some people hit the other, and shit on each other and pee on each other and they enjoy this, really, and then they have sex in the middle of this shit, yes, really, and they also make films of this, yes, really, of all this shit, I can’t believe this! Wow, that’s a really sexual miscontact, I don’t agree with this, really!
Noha teljesen egyetértettünk vele, színpadias felháborodása mégis nagy derültséget keltett, és a legtöbbünkből újra kitört a hangos röhögés. Feltartóztathatatlan jókedve őt is magával ragadta, s előre-hátra hintázva a lótuszülésben tartott lábain, végül demonstratívan hanyatt esett, majd a padlóról figyelte, hogy a bohóckodásával sikerül-e még több embert megnevettetnie.
Kisvártatva azonban véget ért az óra, amit újabb mély hajlongásokkal zárt, aztán kicsörtetett a folyosóra, ahol is, amikor sietve magam is elhagytam a termet, ismét találkoztunk. Vigyorgott, a kezét pedig immár automatikusan felém nyújtotta, és megfogta az enyémet.
– Superstar! – mondtam neki.
– Thank you – felelte szokás szerint. – Why?
– Because if you were not a lama, you should be an actor.
Ez valamiért borzasztóan tetszett neki, és ha lehet, még szélesebben vigyorgott.
– Thank you! – ismételte boldogan, aztán mélyen meghajolt.

Aznap este, a hotel előtt Teresát és engem foglyul ejtett az egyik norvég néni, akit Bettinának hívtak, és aki mindenáron el akart vinni minket egy diszkóba. Teresa és én igyekeztünk diszkréten és feltűnésmentesen, de annál határozottabban tiltakozni, ami nem járt nagy eredménnyel, mert hamarosan közölte, hogy csak feldobja a sminkjét, és utána mehetünk is. Teresa és én hulla fáradtak voltunk, de mégsem sérthettük meg az egyedülálló, magányos norvég nénit, akit a lányára emlékeztettünk. Így aztán Teresa is elment sminket cserélni, én pedig a hotel bejáratának dőlve, álmosan várakoztam, és mentségeken törtem a fejem.
Őszentsége éppen akkor távozott a főszervező kíséretében, aki mélyen el volt foglalva néhány hivatalos papírral. Visszafordult, hogy néhány külön nekem szánt balerina piruettel jobb kedvre derítsen, én pedig feltartott hüvelykujjal mutattam, hogy csak így tovább. Biccentett, mint a komikusok, akik komoly arccal jönnek ki a tapsra, aztán a főszervező kíséretében peckes lépésekkel távozott a színházból.
Nem sokkal ezután befutott Teresa és Bettina, aki eltökélten betuszkolt minket az autójába, és negyed óra múlva leparkolt az egyik hegyvidéki kis hotel előtt. Amikor beléptünk a "diszkóba" Teresával, kénytelenek voltunk elnyomni egy-egy vihogást, ugyanis a táncparketten kizárólag a hetven és száz közötti korosztály képviseltette magát, akik negyvenöt fokos dőlésszögben tangóztak fel s alá a teremben. Aztán úgy döntöttünk, bemutatjuk nekik, hogyan táncolnak a fiatalok, amiben Bettina tökéletesen partner volt, s úgy pörögtünk ide-oda a nénik és bácsik között, mint akiket súlyosan bedrogoztak (Ami mellesleg nem is állt olyan messze az igazságtól). Bár biztos vagyok abban, hogy ez az este emlékezetes maradt a hotel egész személyzete és vendégtábora számára, szerencsére végül sem a tűzoltókat, sem a rendőrséget nem hívták ki.

Linda