III. Quo vadis?

Ez kelet és nyugat igazi találkozása, nem a kosárlabdagála... Ráadásul mindkét fél nyer. Vajon mi marad egy elhamvasztott tuklu lámából?

Másnap dörgedelmes beszédet tartott a tévedéseinkről. Templomba menni és gyertyákat gyújtani – hát azt hisszük, hogy az hit? Behordani az aranyat a templomokba, a testünket meg kínozni, az valami? A nyugatiaknak az a problémája, hogy nincs problémája, és ezzel a nem létező problémával pszichológushoz járnak, aki nem lézető segítséget nyújt a nem létező bajaikra! Vagy azt hisszük, hogy ha lefekszünk egy díványra és az anyánkat szidjuk, attól jobban leszünk? Azt hisszük, hogy a szüleinknek valami köze van az igazi gondjainkhoz? Éjjel csak azért nem tudunk aludni, mert nem dolgozunk igazán és sosem fáradunk el!
A hangját egyre feljebb emelte, a végére már csaknem üvöltött, ilyesmit még sosem láttunk tőle. Az emberekre néztem: a legtöbben kissé összementek, és csendes megadással figyelték őt.
Két lehetőség között vacilláltam: vagy felmegyek a hotelszobámba a füldugómért, vagy megdobom a mobiltelefonommal. Harmadik lehetőségként esetleg felhívhatom Csernus Imrét, hogy találtam neki egy méltó ellenfelet (van már neki egy magyar is – a szerk.). Nem iszik, nem drogozik, de ordítozni azt tud.
Végül persze egyiket sem tettem.


Ebéd után visszafelé indultam a hotelbe, mert el kellett még intéznem pár dolgot a délutáni gyakorlatok előtt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy jön velem szemben az utcán, egyedül. Kivételesen egyetlen rajongó sem volt vele, ami ritka pillanat. Kikerülhetetlenül össze kellett találkoznunk. Éreztem, hogy apránként felveszem az "ide nekem az oroszlánt is!" testtartásomat, amin viszont nevetni kezdtem magamban.
Megállt mellettem, nem negyvenöt centire, hanem mindössze harmincra.
– Where do you go?
Kissé döbbenten pillantottam a szemei közé. Hogyhogy hová megyek? Hogy hová megyek…?
– I go to the hotel – feleltem – And you?
– I go take a walk.
– Good. I will also take a walk later.
– You come with me?
Elkerekedtek a szemeim.
– Do you want me to go with you?
(Nem lehet, otthon hagytam a kardomat).
Az egyik kezével az előtte húzódó ösvényre mutatott, a másikkal alig észrevehetően megfordított engem.
– Please come!
– Ok.
Azon gondolkoztam, vajon megérezte-e, hogy bedühödtem rá délelőtt.
– So you come from …Hungaria?
– Yes.
– How many people there?
– Ten million. It’s not a big country.
– Aha. (Az ázsiaiak éppen úgy mondják az "a"-t, mint mi, magyarok).
– Hungarians originally came from Asia.
Rám nézett.
– You don’t look Asian.
Muszáj volt nevetni.
– No. It was many thousand years ago. We have mixed with many nations since then.
– Ahaa...
Lassan eleredt az eső, és egyre hűvösebb szél fújt. Letértünk egy ösvényre, ami a fjordok partjára vezetett. Magas nyírfák és harangvirágok hajladoztak körülöttünk. Nagy levegőt vettem, és a sarkantyúmat a lovam oldalának nyomtam.
– How much do you know about the jewish-christian culture? – kérdeztem.
– Not too much – felelte.
Meglepte a kérdés, és várta, hogy hova akarok kilyukadni.
– That was my impression in some ways. I think, sometimes you don’t realise what your words are doing to people.
Összehúzta a szemöldökét, és megállt.
– Really?
Ez a kérdés nem annyira fenyegető, mint inkább kíváncsi volt.
Ekkor egy kék madár repült mellénk a bokrokra. Odakaptam a fejem, mert megismertem a kis angyalt. Egy jégmadár volt, amit még soha nem láttam élőben, de mindig szerettem volna.
– Look! – kiáltottam fel, mint egy gyerek, és elvigyorodtam. Egy pillanatra odafordult, de meg se látta a madarat, valami másra nézett.
– You think so? – kérdezte újra.
A sarkantyú még mélyebbre szúrt a lovam oldalán, éreztem a gyorsulását és enyhe, izgatott remegését, s igyekeztem a lehető legbiztosabban tartani a kantárt, nehogy kiszaladjon alólam.
Összeszedtem magam, hogy a lehető legegyszerűbb angolsággal tudjam elmondani azt, ami megfogalmazódott bennem.
Hogy az európaiak itt élték le azt a számos évszázadot, amiben a mindenütt látható hatalmas templomok és kápolnák épültek, most sétáltunk el az egyik mellett, és hogy ha most hirtelen robajjal megnyílna a föld, még az ateisták is azt kiabálnák, hogy "Ó, Istenem!", hogy "Ó, Szűzanyám!" vagy azt, hogy "Jézusom!".
Azért, mert a lelkük mélyén az ő referenciájuk nem Buddha, akit nem értenek, hanem egy egészen másik világ "istene", akit talán szintén nem értenek, de aki a generációkon és a nevelésen keresztül beleégett a lelkükbe, akit imádtak, akire haragudtak, akiben hittek, és akit megtagadtak, vagy akire ügyet sem vetettek. Éppen ezért, amikor dörgedelmesen szónokol hozzájuk, és kiabálni kezd a fejük felett, akkor ők nem egy tibeti lámát látnak a pódiumon lótuszülésben, hanem egy velük született archetípust, aminek a jelenlétére az igazi vallásosság ritkulása óta szomjaznak: a papot a szószéken, akit engedelmes bárányokként hallgatnak, mert ő fogja segíteni őket a Mennyek országába való bejutásban. Ez egy tudatállapot, amit nem az akarat vagy az értelem irányít. Ők magukat Rossznak, és megjavítandónak, a lámát pedig a Jónak fogják látni, a szavait pedig szó szerint értelmezik, minden kritika nélkül (és utána betűről betűre idézik a vacsora közben, tettem hozzá magamban). És, ha jól értem őt, nem ez a célja?

Mialatt beszéltem, különös átalakuláson esett át, ami csaknem ijesztő volt. A járása egészen lelassult, a háta meghajlott, kezeit a derekán összefonta, és a semmibe bámult, nagyon messzire. Nem nézett rám. Eltűnt a fiatal, élettől kirobbanó férfi, és egy öregember ballagott mellettem. Száz, kétszáz… nem, háromszáz éves, vagy annál is öregebb.
Aztán megállt, és elnézett a fjord irányába, majd vissza a földre.
– Yes – mondta végül – I think you are right.
Aztán végre rám rámpillantott. Kőszobor komolyságú, mozdulatlan arca volt, rezzenéstelen, vénséges szemei, ráncos, sebes bőre. Éreztem, ahogy a szemem óriásira tágul, és szinte ittam magamba a képét, keresve azt a megszokott fényt, ami most nem volt sehol.
– But it is not possible to explain everything to them. Words are not enough. Not enough.
Only ten percent.
Láttam magamat, amint bólogatok, és azért imádkozom, nehogy kiderüljön, hogy a lelkébe gázoltam.
– I know. It’s like explaining colors to blind people.
– Exactly. Exactly you say what I want to say.
Aztán azt mondta, hogy az efféle emelt hangú tanítás a szutrajana módszer, és arra való, hogy megzavarja az emberek álmát.
Különös hatással volt rám. Megrendített a komolysága. Mégsem hagytam abba. Nem léptem ki a medremből, csak folytam végeláthatatlanul, végigfolytam egy földön, amiről ő már tanult, de ahol én már éltem, ahol a pódiumokon nem csak lámák, de hitlerek, sztálinok és egyéb ördögfajzatok is kiabáltak már, és sikerrel zavarták meg az emberek álmát. A buddhaszobrok mellkasán látható élet-szimbólumon csak egyet kell fordítani, hogy megkapjuk a horogkeresztet. Nem csak egy agitátor miatt. Az emberek miatt is, akik hallgatják.
Ő ma azért van köztünk, és azért tanít minket, mert ugyanazok üldözték el a földjéről, akik a mi szellemi elitünket is kiirtották, akik gázkamrákba zártak, a Dunába lőttek és elégettek egy egész társadalmi osztályt, akik egy mágikus agymosás folytán, az egyenlőség nevében felperzselték a vallást, és a föld alá, a paranoia peremére szorították a művészeket, filozófusokat, pszichológusokat, lelki vezetőket. Ahogy őt is. Jobb, ha körülnéz, és meglátja, kiktől örökölte ezt a népes, kiéhezett hallgatóságot. Ne vágja le a fát a gyökeréről.
Mindezt nem mondtam el szavakkal, nem mertem; csak köré-gondoltam, és reméltem, hogy egy-egy gondolatomat elkapja majd. Csak pár szót mondtam még, hogy az európai ember, amikor azt mondja "én", a szívére mutat, hogy mi tüdőlégzünk és gyónunk, a pszichológusnál is, és mindent a szívünkkel közelítünk meg, mert azt azonosítjuk önmagunkkal. Én nem tudom, hogy mit jelent az, hogy "eredendő bűn", csak azt tudom, hogy erre épült a mi keresztény világunk, és nem kérdőjelezhetem meg, hogy létezett-e eredendő bűn vagy sem. Ő megkérdőjelezheti, ő tudja? Ázsiában nincs eredendő bűn – másképp állnak a szexhez, az evéshez, az iváshoz… Máshogy élnek, és ha én mostantól az egész életemet ott élném, akkor sem érthetném őket soha tökéletesen. Ő vajon tökéletesen ért minket?
Némán vánszorogtunk egymás mellett. Kitartóan nézte a földet, mintha ott se lennék, néha bólogatott. Semmilyen visszajelzést nem adott arról, hogy mit gondol a hallottakról, és magáról a gesztusról sem, amit felé tettem.
– Remélem – fejeztem be – nem voltam tiszteletlen a szavaimmal. Ugye megérti, hogy csak meg akartam osztani, ami nem hagy nyugodni.
– Until we are not buddha – felelte – we always need teaching.
Aztán csak mentünk, szép lassan a földúton, és hirtelen felegyenesedett, majd elkezdte mesélni, milyen élmények érték a mi kultúránkban. Például kifejezetten nem szeret templomokban beszélni, mert ott folyamatosan hazudnia kell, ugyanis az emberek kiprovokálják belőle. Néha meghívják magukhoz a nagy üzleti vállalatok is. A múltkor egy multinacionális cég igazgatója hívta meg Amsterdamba, és meg akarta neki szabni, hogy mit mondhat és mit nem mondhat az embereinek. Ő beszélt előtte a siker titkairól, s amikor végre szót kapott, csak halálra stresszelt embereket talált maga előtt, akiknek az agya kiégett a sok hirtelenjében kapott információtól. Muszáj volt tíz percben meditáltatni őket, hogy utána képesek legyenek követni a mondanivalóját. Ha nem tudtam volna, hogy láma, azt hihettem volna, hogy panaszkodik.
Észrevette, hogy Fara, az amerikai riporterlány ott van mögöttünk az ösvényen. Intett neki, hogy közelítsen bátran. Fara, a láma árnyéka, aki mindig olyan, mint akinek túlvilági mosolyt ragasztottak az arcára, pár perc múlva meg is érkezett, és ezt követően igyekezett diszkréten süketnémának tettetni magát.
Ettől kezdve már csak anekdoták következtek a kulturális különbségek illusztrálására. Történet egy ausztriai nő és egy tibeti férfi házasságáról, akik azért váltak el, mert az egyik csak barna- a másik csak fehér rizst volt hajlandó enni. Végül megállapodtunk abban, hogy ez a válás nem is annyira a kultúra miatt volt...
Ideje volt, hogy visszaforduljak. Mennem kell, mondtam, és remélem, ismételtem el még egyszer, hogy nem bántottam meg semmilyen módon.
Nem, rázta meg a fejét, és kissé elmosolyodott.
– De tudod, amikor azt mondtam, hogy nem ismerem az európai kultúrát, az nem volt feltétlenül igaz.
– Hanem csak semmiről nem mondhatja, hogy ismeri, amíg nem világosodott meg – tettem hozzá, mint aki hirtelen visszaemlékszik egy versszakra.
– Így van.
Farára néztem, aki változatlanul mosolygott, mint egy szeráf, és intettem neki. Aztán a lámára mosolyogtam, tőlem telhetően nem úgy, mint egy szeráf.
– Have a good afternoon. Thank you for listening to me.
– Thank you – felelte – It was beautiful. Beautiful.
Aztán kinyújtotta a karját, a jobb arcát az enyémhez érintette, a tenyerét a két lapockám közé szorította, erősen. Hihetetlenül finom rezgésű test volt mellettem. Az agyamba villant, amit még az egyetemen "Buddhizmus művészete" órán tanultam, hogy a lámák testének rezgése néha annyira kifinomul, hogy a hamvasztásuk után nem hamu, hanem csak valami fényes por marad utánuk. A legérdekesebb mégis az volt, hogy nem volt semmiféle illata. Mintha egy levegőember szorította volna a hátamat az oroszlán erejével. (De még mielött komoly spirituális jelentöséget tulajdonítanánk a fentieknek, fontos megjegyezni, hogy ennek minden bizonnyal genetikai oka van: az ázsiaiaknak kevesebb verejtékmirigye van, mint a fehéreknek, akik nem érzik az ázsiaiak testszagát; ellenben az ázsiaiak sokkal erősebben érzik a miénket...)

Visszasétáltam a fjord esős partján, miközben egyre erősebben támadott a szél. Te jó ég, gondoltam, ez egy tulku láma, aki most inkarnálódik ide sokadszorra, hogy a mi a lelkeinket ébreszgesse, én meg odacsörtetek mellé, és megkérdezem, hogy ezt rendesen átgondolta-e, majd hozzáteszem, hogy én erről nem vagyok meggyőződve. Először kétségbeesetten bámultam a tükörképemet a víz pettyes felszínén, aztán kitört belőlem a fékezhetetlen röhögés. Hát igen, természetesen, hiszen ez pont én vagyok, pont én, semmi más.

Linda