II. A hétfejű sárkány

Első nap: ismerkedés Dzsingisz kánnal és alattvalóival. Másnap vegyülés a birkákkal (kétféle értelemben is), mérsékelt sikerrel. Harmadnapra végre eszmecsere - és áramlott a csí, mint a kurvaannya (suematra nyomán).

Alighogy a bőröndjeinket biztonságban tudtuk a hotelben, szaladni kellett az "eligazításra" és a "tanításnak" nevezett láma-szeánszra. Inez a fürdőszobába rohant, hogy megigazítsa a szemfestékét, én meg kiszedtem a nagy, kopott, szakadt, de tuti-meleg termopulcsimat a bőrönd mélyéről.
A terem a hotel alagsorában volt, és a feketébe öltözött ázsiai férfi már ott állt az ajtó közelében.
Amikor először megláttam a profilját, megdöbbentem. A homályos képek alapján, amiket Inez mutatott, valami puhát képzeltem el, ezzel szemben valami keményet találtam. A folyosó árnyékában egy párduc állt, és úgy meredt maga elé a semmibe, ahogy macska bűvöli az egérlyukat.
A kezem önkéntelen mozdulatot tett, mintha félálomban a kardomat keresné. Nem mintha sok időm lett volna bámészkodni, mert Inez már húzott is magával befelé a terembe, ahol már több mint negyvenen várakoztak.
Mindjárt először a norvég néni beszélt, aki az állomáson fogadott minket, röviden nagyjából arról, hogy micsoda megtiszteltetés.
Ez nem tarthatott sokáig, mert pár perc múlva bevonult Dzsingisz kán, és a nép eltűnt körülem. A jelenet arra hasonlíthatott, mint amikor az Anna és a király című filmben a király bejön a trónterembe, és mindenki hasra vágja magát, a tanítónő meg ott áll, és fogalma sincs, mi történik. Az emberek mély meghajlásban és összetett kezekkel követték a láma útját, bennem pedig megszólalt egy hang (biztos az egómé), hogy nem szeretnék hajlongani senki előtt, akinek még nem néztem a szemei közé. Azért végül valamit összehoztam.
A tibeti láma fellépdelt a pódiumra, és bevágta a lótuszülést. Majd intett a népnek, hogy követhetik a példáját.
Sajnos nem tudnám elismételni, hogy mit mondott az első órában, annyira lekötött mások arcának döbbenettel teljes megfigyelése. Valami "véletlen" folytán pont az első sorba kerültem, pontosan a lámával szembe (ez volt az egyetlen hely, amit senki nem akart elfoglalni), így elég nehéz volt feltűnésmentesen forgolódni, a látvány azonban számomra lenyűgözőbb volt bármilyen buddhista tanításnál abban a pillanatban. A kilencven százalék nő élő egységként és szégyenlős szerelemmel bámulta a tibetit, itta a szavait és követte minden rezdülését.
Főként a nagymamának kinéző belga anyuka kötött le, akiről Inez azt mesélte, hogy mindenhová követi a lámát, és a 10 éves kisfiát is magával cipeli – s hogy ezt lehetővé tegye, kivette a gyereket az iskolából, és ő maga tanítja. A nő úgy nézett ki, mint akit most vettek ki egy sírboltból, a gyerek pedig engedelmesen és ragaszkodóan követte. Később néha olyan benyomásom volt, mintha a lámát immáron vérszerinti rokonának tekintené.
Aztán ott voltak a láma-szervezők: lelkes nők kicsiny csoportja, akik a láma életét koordinálták adott tervek szélességi és hosszúsági foka szerint, norvégok és osztrákok, no meg egy fiatal amerikai lány, aki riportsorozatokat, filmeket és könyveket készít a lámával, és mint meghallottam, az Osho-centrummal áll kapcsolatban...
Azt a benyomást keltették, hogy a láma életének szervezésében megtalálták életük értelmét, és ez bizonyára így is van jól. Az amerikai lány szünet nélkül mosolygott, és mindenhová követte főszereplőjét. Csak úgy sugárzott valamennyiről a világmegváltás.

A második nap délutánján szabad programunk volt, mert a láma akkor tartotta a személyes konzultációkat. Minthogy a lista előző nap mintegy ötven szekundum alatt telt be, esélyem se volt arra, hogy kísértést érezzek elmenni hozzá.
Aludtunk és sétáltunk a fjordok partján Inezzel és Teresával. Hideg szél fújt, de sütött a tündérfény, és Teresa a volt szerelmeiről mesélt.
Este a tanítás igen különleges fordulatot vett, amit először csak felhúzott szemöldökkel, majd némi felháborodott szájrángatással követtem. A buddha-jelölt arról beszélt, hogy mivel ő túlságosan jó, túlságosan szép, túlságosan okos, túlságosan bölcs, valamint túlságosan kifinomult a jelenlévő női hallgatósághoz, senkinek közülünk ne jusson eszébe őt megkörnyékezni, mert ő nem begyűjtésre való. Őt nem lehet egy zsákba rakni, és tetszelegni vele az egónk előtt, ő nem egy különleges dísztárgy... már annak ellenére, hogy nagyon különleges persze, de mégsem tárgy. Miután ezt vagy fél órán át ragozta, sőt, másnap délelőtt is felhozta, kezdett bennem nagyon magasra szökni a pumpa. Egyes elvetemült pillanataimban vizualizáltam, amint felteszem a kezem és megkérdezem tőle, persze buzgó meghajlások kíséretében, hogy mennyire jól főzi a sóskafőzeléket, hány perc alatt cseréli ki a koszos pelenkát tisztára, és hajlandó-e velem együtt virrasztani egy lázas gyerekkel, és meg tudja-e jegyezni, mikor van a születésnapom... Nos, ha ezekre igennel válaszol, utána esetleg tárgyalhatunk arról, hogy ő-e az igazi számomra...
Igyekeztem jobban megnézni magamnak: valójában egyáltalán nem volt olyan szép, mint azt állította magáról. Szabályos, mégis átlagos vonások, sötét haj, sötét szem, kerek arcforma, a szájüreg felé görbülő, gyöngy-fehér fogak, közepes termet, az éles szemű megfigyelő előtt rejtve nem maradható pocak, és járás közben mintha a jobb lábát alig észrevehetően húzná. Mégis tagadhatatlanul tiszta lélegzet áradt belőle, a fény átsütött a pórusain és megtöltötte körülötte a teret. Ilyen szempontból tagadhatatlan szépségű ember volt. Állítólag hétszer volt már láma az ezt megelőző életeiben, így nem kell csodálkozni azon, ha az energiái veszélyes örvényt keltenek, és a tapasztalatlan női tutajosok belevesznek.

Délután kirándulni mentünk a hegyekbe, hogy a szabad levegőn és a hatalmas, végeláthatatlan norvég fennsíkon is kipróbáljuk légző-tudományunkat. Amerre a szem ellátott, nem találtunk mást, csak magas, zöldessárga füvet, lila színben csörgedező patakokat és áfonyát. Egy-egy fehér folt szabdalta meg a fennsík zöldjét, a szabadon legelő kecskenyájak, amik időnként kíváncsian közelítettek hozzánk. Nyilvánvalóan a buddhizmus vonzotta őket oda.
Felmásztunk a hóhatárig, és a jeges széltől összefagyva hajolgattunk az előttünk elterülő mély völgyek felé, miközben buzgón lélegeztünk ki és be. Egy fél óra múlva, miután lefagytak és visszanőttek a hörgőink, visszafelé vettünk az utunkat a völgybe. Teresa ragaszkodott néhány kecskés képhez, engem például mindenáron a nyáj legközepén akart lencsevégre kapni. Néhány merészebb kecske hangos nemtetszését fejezte ki, így végül kénytelen voltam beérni a csoportot, és szembesülni az elkerülhetetlennel.


A parkolóban a buddha-jelölt egy termetes kardot halászott elő a táskájából, ami ugyan fából volt, mégis egészen fegyvernek nézett ki. A mellettem álló megosztotta velem az információt, miszerint a láma két dolgot szeret igazán: asztrológiázni és kardozni. És valóban, arcán a tökéletes gyermeki mosollyal, meglóbálta a levegőben a fallikus szimbólumot, mire mindenki tapsolni kezdett. Pont annyira vágytam rá, hogy karddal a kezében lássam, mint amennyire a bika vágyik a vörös posztó látványára.
Ő pedig rögtönzött bemutatót tartott a parkolóban a tibeti szamuráj-életről (gondolom), és mindenki lelkesen követte a viharzó mozdulatokat, kivéve talán azt a néhány érintettet, aki némi aggodalommal pislogott a vadi új BMW-k és Mercedeszek felé, amik kis híján áldozatul estek néhány erőteljesebb kardcsapásnak. De mit nekünk a földi javak!
Végül a harcos lenyugodott, és visszatette a kardot a hatalmas táskába, aztán vigyorogva újságolta, hogy most az ő "igazi vérét" láthattuk, tudniillik ő a Sárkány jele alatt született, ami csupa tűz, így ő maga is csupa tűzenergiából van.
Na ne mondja! Pedig egészen addig meg voltam győződve róla, hogy lágy vízenergiák csörgedeznek benne, és az állatövi jegye a Kisnyuszi.

Később a nagymamának kinéző belga anyuka ült velem szemben a vacsorán, és a beszélgetésünk alatt kiderült, hogy ő "beteg".
– És mi baja? – kérdeztem.
– Nem tudok aludni – felelte – De a láma azt mondta, hogy ez a karmám, és szenvednem kell.
Több se kellett, erre aztán az összes maradék bicska is kinyílt a zsebemben. Még csak arra van szükségünk, hogy a nyugatra exportált lámák azzal hevítsék a durván pszichoszomatikusok őrültségeit, hogy ráadásul ez még a karmájuk is! Na, akkor aztán az összes önigazolásuk megvan ahhoz, hogy mártírt játszanak, és tönkretegyék a tízéves gyereküket.
Aznap este igazán nehezemre esett higgadtan meditálni, csak a légző-gyakorlatok nyugtattak meg valamelyest, amiknek a hatásosságát még én sem vitathattam, s talán mert úgy fújtam ki a levegőt, mintha magam is tűzokádó sárkány volnék.
Lefekvés előtt – gondolom, természetesen az egómtól hajtva – odamentem a belga anyukához, és megosztottam vele egy relaxációs technikát, ami segít az elalvásban. A technikát ott helyben, hasból találtam ki, de minthogy a pszichoszomatikusoknak elég a placebo is, sikerre számíthattam.
Másnap reggel aztán megkérdeztem, hogy bevált-e a módszer, mire azt felelte, hogy teljesen bevált, ellenben most a hasa kezdett fájni, és szenvedő arcot vágott hozzá.
Erre sarkon fordultam és felindultan átmentem a terem másik végébe. Mit tudom én, hogy a karmája-e vagy sem, egy azonban biztos: ez a nő szenvedni akar, és akkor ennyi erővel tőlem akár a karmája is lehet...
Tovább folytatódtak a tanítások csakrák rejtelmeiről, meg arról, hogy hány millió helyen van a lelkünk eldugulva. Lelkes bólogatások és hümmögések, aztán a dugulások kapcsán valahogy a WC is szóba került. Főszereplőnk állítása szerint ahhoz, hogy az embernek naponta egy jó WC-élménye legyen, rengeteg hit kell. Azt, hogy van-e hitünk, a legegyszerűbb dolgokon lehet lemérni, például a WC-n. Aztán elnevette magát, és azt mondta, hogy őt otthon a kolostorban gyakran hívták WC-lámának, mert minden példázatát a WC-vel kapcsolatban szokta hozni. Zavart kacagások, csendes hümmögések követték ezt a bejelentést, csak belőlem tört ki a visszafojthatatlan röhögés. Akkor jó helyen vagyok, gondoltam, esetleg megoszthatnánk nézeteinket a WC-pucolás közbeni megvilágosodásról és a WC-papír fogyasztásának mennyiségi korlátairól.
Megszaporodtak a légzőgyakorlatok és meditációk. Elvégeztünk néhány csendes gyakorlatot, aztán párba kellett állnunk, és egymást "kezelni" a felmelegített kezeinkkel. A jobbomon éppen egy norvég néni állt, egy idősen is szép arcú, őszesen szőke, kék szemű nő, ő lett a pár. Érdekes kezem van, mondta, aztán megnézte a tenyeremet. Bólogatott, de nem mondott semmit.

Aznap este, a folyosóról kifelé menet, a cipőmet keresve, észrevettem, hogy őszentsége a folyosón áll, és engem néz.
– The Portuguese people are doing fine? – kérdezte.
– The Hungarian – feleltem.
– The hungry? You are hungry?
– No – mondtam, aztán néhány másodperc múlva úgy döntöttem, hogy a tibeti lámáknak is szüksége lehet némi geográfiai felzárkóztatásra, úgyhogy elindultam felé.
– I am Hungarian – tettem hozzá, amit minden látható jel szerint nem értett.
– Hungary is a small country between Austria and Romania.
Továbbra is a homlokát ráncolta. A levegőben kalimpáltam.
– You see Oslo here? If you go straight down in the direction of the equator, you get to Hungary in the middle of the way.
Az Apostol, József Attila, Weöres Sándor, Szerb Antal, Az Apokrif, Füst Milán, A szabadság vándorai, Müller Péter...
– It’s a very spiritual country – tettem hozzá – There are many lamas there.
– That’s true? They are like me?
– Some of them yes. Some of them not.
Sajátos tibeti hümmögéssel nyugtázta a dolgot. Ekkor már nem teljesen érdekelte, amit mondtam; engem nézett, leplezetlen kíváncsisággal. Leült egy lépcsőfokra és amíg magyaráztam, elém rakta a bal tenyerét. Lassan én is felfogtam, hogy bele kell raknom a kezemet. Ez azt juttatta eszembe, hogy az FBI titkos termeibe csak ujjlenyomattal lehet bejutni. Némi habozás után tehát a bal kezébe raktam a bal kezemet, és vártam, hogy mi történik. Hamarosan millió kis ezüstcsillag kezdett mászkálni a tenyereink között. Puha keze volt, mint a macskának.
– How old are you? – kérdezte.
– Twenty-five.
Le nem vette a pupillája mélyét a pupillám mélyéről.
– What do you do?
– I am a psychologist. You know, I work with the mind that is an illusion.
Újabb hümmögés.
– Psychologist? Great! Great!
Nem pontosan értettem, hogy miért örül annyira a szakmámnak, amiről mintegy két órával azelőtt jelentette ki, hogy nem más, mint egy nagy rakás illúzió...
– And you? How old are you? – kérdeztem.
– I’m fourty-five.
– You don’t look fourty-five. You look much younger. Let’s say, thirty-two...
– Really?
– Yes. You have a good young body. Only your eyes are old.
– Oh, thank you. I’m fourty-five. I could be your father.
– I don’t think so. My father is fifty-five. You need ten more years.
Erre elnevette magát.
– I am joking. I am thirty-three.
Szóval krisztusi kor. Milyen illusztris.
– You like to joke, don’t you?
– Is that a problem?
– No, it’s not, really.
– Please, sit down! – mutatott maga mellé.
Na jó, gondoltam, akkor tehát váltsunk témát.
– Why do you teach Europeans?
Nem várta a kérdésemet.
– Sorry?
– Why do you teach Europeans?
– Aaaaah... Because they are good people. Very interested in buddhism.
Ez elég naivan hangzott egy tibeti lámától.
– Don’t you think that your words are alcohol for them?
Nagy szemeket meresztett rám.
– Alcohol?
– Yes. You said this morning that alcohol is God’s essence, but it’s a poison for most people who are not on the right level to take it. And that your words can be alcohol for them. You want to heal them, but in reality, you drug them only.
Tőle telhetően megdöbbent, és összeráncolt homlokkal meredt rám, aztán elfordult.
– Yes... It can be alcohol. But there are still people who understand.
Hallgattunk.
– So you say... – mondtam végül – that it’s worth for those?
– Oh... yes. I think...
– Okay. I trust you.
Egy percig mindketten magunk elé meredtünk a semmibe, némileg gondterhelt arccal, aztán hirtelen rám nézett, és odanyújtotta a jobb kezét. Én is a magamét, és ezúttal ez valami különös kézfogás volt. A tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, és egy darabig farkasszemet néztünk.
– You are very beautiful – mondta végül.
Ineztől tudtam, hogy a személyes konzultáció után általában megöleli az embereket, és azt mondja, hogy az illető nagyon szép, ami evidens módon igaz, hiszen legbelül mindenki nagyon szép – úgyhogy se el nem ájultam, se szárnyakat nem növesztettem, és nem képzeltem el az életemet Indiában három sárga poronttyal... Sőt, talán még apró kis csalódást is éreztem, amiért nekem nem talált ki valami eredetibbet.
– Thank you – mondtam végül, őszintén, és arra gondoltam, hogy ő is nagyon szép, és hogy ennek nincs semmi jelentősége.

Linda