I. Az alvajáró

Linda első látásra beleszeret Norvégiába, majd halálra rémíti lakótársait.

Szerelem volt első látásra. Nyár végén történt, és azonnal tudtam, amikor megérkeztem és megláttam Norvégiát. Norvégiára Inez beszélt rá, nekem magamtól soha nem jutott volna eszembe, hogy egy hideg országba utazzak nyáron, amikor végre meleg van. Soha nem vágytam oda.
Inez azért beszélt rá, mert tudta, hogy mindenféle filozófia iránt érdeklődöm, ő maga pedig, mint kezdő buddhista, vagy egy éve készült erre a táborra, amit egy tibeti láma asszisztált, akiről csak annyit mondott, hogy keleti gyógymódokkal foglalkozik, fiatal, és pocsék angol nyelven osztja meg a bölcsességeit.
Mivel Inez az új portugál kollégám volt, és mivel gyakorlatilag ő volt az egyetlen állandó ismerősöm a francia városban, ahova költöztem, de főleg, mert tökéletesen meg volt róla győződve, hogy ezt a tábort nem szabad kihagyni, végül hagytam magam rábeszélni.
Amikor a repülő elhagyta a kifutópályát, akkor azért elnyomtam magamban néhány káromkodást, különösen, mert odakint harminc fok volt és verőfény, én meg tíz fokba készültem az öblös esőfelhők alá. Különben sem szeretem a túl nagy hegyeket.
Két óra múlva elkezdtem lassan, de egyre kevesebb ellenállással megváltoztatni a véleményemet. A repülő olyan táj fölé érkezett, amit legfeljebb csak álmaimban láttam addig. Fákat, amerre néztem, tavakat és tengert. A fény megváltozott, sugárzó fehér volt, és nagy, rózsaszín felhők tornyosultak a levegőben. A föld felülről nézve olyan volt, mintha csupa tündér lakná. Miért is nem szólt nekem erről senki eddig?

Oslóban három órát kellett Inez gépére várnom, aki Londonból jött, és másfél órával később landolt a tervezettnél. A reptérről vonattal a városba mentünk, ahol találkoztunk egy Kaja nevű lánnyal. Inez valahonnan az internetről szedte Kaját, aki egy olyan hálózatnak volt a tagja, ahol az emberek felajánlják, hogy aludj náluk ingyér, és ha esetleg ők is feléd tévednek, akkor majd ők is nálad alszanak ingyér. Kaját nem zavarta túlzottan, hogy beköltöztünk a lakásába, mert egy órával később elment bulizni. Többé nem láttuk.
Másnap reggel korán felkerekedtünk, hogy a bergeni vonattal Geilo-ba menjünk (ejtsd: Jeijló, ahogy a mongol jegyárus bácsi kiokított). A vonatút az egyik legszebb norvég szakaszon vezetett át, talán kétszer annyit is fizettem volna érte, de szerencsére erre senki nem jött rá az állomáson. Ahogy beértünk a nyárfaerdők és fjordok kék övezetébe, akkor már biztosan tudtam, hogy megtörtént az elképzelhetetlen: beleszerettem egy hideg országba. A vizeken fehéren ragyogott a tündérfény, a hegyeken nem szürke, hanem tengerkék felhők akadtak fenn, a folyók időnként lila színben játszottak, és néha bevillant az ablakba egy-egy faház barna foltja. Az éles északi levegő belevágott a tüdőmbe, és volt ebben valami, ami megemeli az adrenalint.
Geilo-ban majdnem tíz fokkal volt hidegebb, mint a fővárosban, úgyhogy minden ruhámat magamra tekertem, ami csak a kezembe akadt, mielőtt leszálltunk, s feltehetőleg úgy néztem ki, mint egy ukrán menekült, aki kirabolt egy francia butikot. Egy norvég fogadott minket mennyei mosollyal, akiről később kiderült, hogy nő, bár ezt három póló és egy pulóver fedezékéből csak bajosan lehetett megállapítani. Hajunkba kapott a szibériai szél, és leröpítette a bőröndjeinket a hegyről a hotelbe.

Egy barátság rendhagyó kezdete

A hotelszobában négyen laktunk: két portugál, egy spanyol és én. Jómagam is portugálnak voltam álcázva, a jobb árfekvés érdekében, bár ez később senkit nem érdekelt. Szerencsére egyetlen norvég sem próbált meg portugálul kérdezni engem. Inezen kívül csak Teresa volt igazi portugál, a negyedik lány, Veronika pedig egy szőke és feketeszemű katalán volt.

Teresa és én már az első éjjel igazán megismertük egymást. Tudniillik éjjel szokás szerint ki kellett mennem WC-re, és mint tudjuk, velem mindig a WC-vel kapcsolatban történnek az életemet meghatározó események (például bárhol és bármikor képes vagyok használható mellékhelységet találni, ahová a vécés nénik és bácsik ingyen beengednek, a legjobb beszélgetéseket a női mosdókban folytattam, és kedvenc mottóm a "WC-pucolás közben kell megvilágosodni"). A WC-ről kijövet nem akartam felkapcsolni a villanyt, ezért tapogatózva haladtam a sötétben, de csak nem akartam megtalálni a szoba bejáratát, amin Inezzel osztoztam. Aztán végre rátalálni véltem az ajtófélfára, amikor is egy sikító lány felkapcsolta a villanyt, és én ott görnyedtem a falhoz lapulva Teresa és Veronika szobájában. Teresa rémülten meredt az árnyékomra. Valamit motyogtam, hogy sorry, amit nem hallott, aztán visszamentem a szobámba. Teresa felébresztette Veronikát, hogy elújságolja, hogy én alvajáró vagyok. Közös erővel úgy döntöttek, hogy ha még egyszer arra járnék, akkor nem ébresztenek fel, hiszen az veszélyes, és az éjszaka hátralévő felében nyugtalanul forgolódtak.
Teresa reggel gondosan félrevont, hogy megkérdezze, tudok-e arról, hogy alvajáró vagyok, mire azt feleltem, hogy arról konkrétan nem, de az biztos, hogy éjjel kimentem WC-re, és nem akartam felkapcsolni a villanyt, nehogy felébresszem őket, és sajnálom, hogy véletlenül az ő szobájukba botorkáltam be. És hálát kell adnom a mindenhatónak, amiért legalább az ágyukba nem feküdtem be (akkor már valami norvég prisonban ülnék…).
Teresából kitört a röhögés, és onnantól kezdve barátnők voltunk – minthogy ő paranoid, én meg alvajáró, tehát pont összeillettünk.

Linda