Bamakói opera

Az indulás előtt egy héttel egy Bamakót megjárt ismerősöm (név szerint Gojo) azt mondta: "A Budapest-Bamako olyan, mint az opera: az ember vagy megszereti, vagy megutálja", azaz köztes állapot nincs.

2008. január 22. van, Nouakchottban (Mauritánia fővárosa), a 6677. kilométerünknél vagyunk, jelenleg pihengetünk, mivel sikerült előbbre jönnünk a másnapi szakasz végére.

Az európai szakaszról itt már nem ejtenék sok szót, az eléggé rosszul sült el (lásd a korábbi bejegyzéseket). Ki gondolta volna még anno, hogy egy afrikai ralin pont az európai szakasz bánik el velünk a legjobban? Habár Rábafüzes után csupán egy Dacia vízpumpa-csere jött elő, rajtunk kívülálló okok miatt (a komp visszafordulása) csak a hetedik napon győztük utolérni a mezőnyt. Most már viszont szépen együtt tudunk haladni vele, sőt tegnap még előbbre is tudtunk jönni egy nappal.


Az első, már Afrikában lévő marokkói szakasz számunkra rohanásból és végtelen kősivatagokon történő átkelésből állt. Két teljes napon keresztül szeltük át az Atlasz hegységet, ami egy 1000-2000 méter magasan és kb. 2000 km-en keresztül tartó utat jelentett, azonban így sem tudtuk megunni a hófödte csúcsok, varázslatos hegyi falvak látványát.


Leérve a hegységből értük utol a többieket a Tatooine Bolygónak nevezett szálláson, hajnali négykor. A verseny szervezője, Villám Géza úgy írta le ezt a helyet, hogy a Csillagok háborúja valamely részének a forgatási helyszíne, ahol felépítették a Tatooine bolygó díszletét és most az épületek hotelként üzemelnek. Még azt is leírta, hogy ha valaki teljes jelmezben megy oda, akkor nem kell fizetnie a szállásért és még ingyen reggelit is kap. Ez így ebben a formában nem teljesen volt igaz, csak egy "Villám-tréfa" volt. A felépített díszletfalu tényleg ott volt, de már eléggé elhagyatott állapotban és hotelszolgáltatásnak nyoma sem volt.


Rájöttünk, hogy ez csak egy trükk volt, melynek az volt a célja, hogy a szervező a beígértekkel beöltöztessen pár embert jelmezbe, akik majd ott mászkálnak a kősivatag közepén, ezzel nyújtva egész érdekes látványt. Egyelőre a Csillagok háborúja része is gyanúsnak tűnik a történetnek, ugyanis azokat a jeleneteket Tunéziában forgatták, bár tény, hogy valami hasonló épületek voltak itt is, és a helyszín is eléggé holdbélinek tűnt.


Ezt a táborhelyet elhagyva újabb non-stop vezetésbe kezdtünk – immár szokásunkhoz híven –, és végig rohantunk Marokkón, valamint Nyugat-Szaharán. E két terület története is izgalmas, ugyanis mai napig nem tisztázott, hogy Nyugat-Szahara független-e Marokkótól. Ők azt mondják, hogy az utolsó afrikai gyarmat (Marokkóé), a marokkóiak viszont abszolút nem kezelik függetlenként. Mi nem sokat vettünk észre ebből, legfeljebb annyit, hogy a nálunk lévő műholdas telefon kijelzőén az addigi "Thuraya Marocco" operátorlogó "Thuraya Thuraya"-ra váltott. Ugyanis minden országban kiírja szépen az ország nevét, viszont Nyugat-Szaharában nem írta ki sem Nyugat-Szaharát, sem Marokkót, hanem a béke megőrzése érdekében inkább az arany középutat választotta a szolgáltató.


Minél délebbre haladtunk, annál több ellenőrzési ponton kellett keresztülmennünk. Szerencsére mindenhol nagyon kedvesek voltak a rendőrök/katonák, és legtöbbször beérték az adatainkat tartalmazó papírral (fisch), ajándékokat csak ritkán kértek. Volt, aki egyáltalán nem kért, annak viszont mi adtunk egy-egy tollat, pólót, ők ennek igazán örültek. Volt egy olyan rendőr is (semmit sem kérős), aki kérdezte hovatartozásunkat, mire mi mondtuk szépen, hogy "Hongrie", de ő kijavított minket, hogy nem ongrí az, hanem "mazsar", és elmondta, hogy ők (arab világ) nagyon is ismernek minket, sőt egy különleges népnek tartanak, valamint még távoli, közös származást is tulajdonítanak a két népnek.

Nyugat-Szahara, mint azt részben a neve is mutatja, a Szahara nyugati vége, és az Atlanti-óceán partjából áll, ami azt jelentette, hogy újabb két napon keresztül autóztunk úgy, hogy balról az utolsó homokdűnék, jobbról pedig az óceán határolta utunkat. Apropó utak, hihetetlen, hogy eddig milyen sima és jó minőségű utakon jöttünk szinte végig Afrikában. Legfeljebb a rossz szegély, és az emiatt néhol lecsökkenő szélesség róható fel hibának, de úgy vélem, hogy még így is jöhetne ide tanulni pár illetékes szakember, hogy hogyan kell kátyú nélkül utakat készíteni. Ja és ha azzal jönnek, hogy "persze, mert itt nincs fagy, meg ilyenek!", akkor erre csak annyit tudok mondani, hogy itt az aszfalt egy napi 40-60 fokos hőingadozásnak van kitéve egész évben, és helyenként (pl. az Atlasz-hegység) igenis számítani lehet fagyra is!


Érdekes benyomást keltettek az átszelt kősivatagok. Amíg nem látja az ember, el sem tudja képzelni, hogy milyen az, amikor 500-1000 km-en keresztül teljesen sík a táj, és semmi sincs. Barlangaszásom során sikerült megtapasztalnom az abszolút sötétséget, na itt most sikerült az abszolút csendet, mikor meg kellett állnunk egyik éjszaka egy kétórányi alvásra a Team Malibussal (akik sors- és útitársaink, ezáltal immár barátaink Almería óta), mert már annyira fáradtak voltunk a 30 órája tartó vezetés miatt. Ekkor, hálózsákomban kifeküdve a kősivatag középén egy olyan hihetetlen csend ölelt körül hirtelen, amilyet eddig még nem érezhettem. Sokáig nem tűnődtem ezen, ugyanis az álom azonnal elnyomott. A kősivatag kietlenségére jellemző még az is, amit az úttól nem messze láttunk egy döglött tevét. TEVÉT! Márpedig köztudott, hogy a sivatag hajójának elég sokminden kell ahhoz, hogy ott lelje vesztét, hacsak nem végkimerülésben múlt ki. Bízzunk az utóbbiban!


Először nagyon megörültünk a kősivatagot felváltó, homokosabb sivatagnak, majd az első homokdűnéknek, melyek már azt a Szaharát jelezték, amelyiket az ember elképzeli magában e szó hallatán. Azóta ez az örömünk egy kicsit alább hagyott, miután újabb két napot homokviharban való autózással kellett töltenünk. Nem kell megijedni, ez csak annyit jelent, hogy egy igen erőteljes keleti szél úgy döntött, hogy a sivatag egy részét befújja az óceánba.


Emiatt az utóbbi két napban folyamatos (bal)oldali, homokkal teli szélben jöttünk. A légszűrő kivezetése jól teljesített, tegnap megvizsgálva a légszűrőt szinte semmi port nem találtunk abban, ami nem rossz, ha azt vesszük, hogy olyan mennyiségű homokot és olyan erővel fúj a szél, hogy előbb lecsiszolta a gyárilag piros lökhárítónkról a fekete festéket, majd azzal is elbánva, immár a fémig (!) tisztává tette helyenként. Ezek után talán már mondanom sem kell, hogy nekünk személy szerint mink is van már tele a homokkal…

Tegnap nem sikerült bejutni a Beach Party néven meghirdetett állomásra, egyrészt a dagály miatt (30 km-t a tengerparton kellett volna megtenni és apálykor, amiről lecsúsztunk), másrészt az oda vezető úton lévő homok miatt, melyet nem tudtunk leküzdeni. Emiatt történt az, hogy tovább jöttünk a következő etap végére, így nyerve egy szabadnapot. Igaz, hogy kommunikációs problémák miatt csapatunk két részre szakadva, két külön hotelban megszállva töltötte az előző éjszakát. Mi Isuzusok és Malibusék egy óceánparti hotelt találtunk magunknak, Mikiék pedig nem messze tőlünk, egy kicsit bentebb lévő panziót. Hely már nem nagyon volt egyikben sem, de azért kaptunk még. Mi személy szerint egy, az ezeregy éjszaka meséibe illő hatalmas, szőnyegekkel bélelt, nagy párnákkal és matracokkal telepakolt sátorban térhettünk nyugovóra. A Daciás részleg pedig egy főleg francia, utazó, flower-power szellemű (csúnyán fogalmazva: hippi) fiataloknak szánt hotelben tette ezt. Mondanom sem kell, hogy különleges hangulatban egyik helyszín sem szűkölködik.

Ahogy írtam, a mezőny többi része csak ma érkezett ide, így időnket főként csak pihengetéssel töltöttük, illetve autóink rendbeszedésével. Én a tegnap esti 10 órányi alvás után – ami itt a csodával határos –, még délután is el-elpilledtem, és ezzel nem voltam egyedül. Az esténk viszont már érdekesebben alakult. Tudniillik megtisztelt minket látogatásával maga a mauritán miniszterelnök. Beültünk egy hasonlóan nagy sátorba, mint amiben első nouakchotti éjszakánkon voltunk és elmondta, hogy nagyon örülnek jövetelünknek és annak, hogy nem hátráltunk meg a karácsonykor történt sajnálatos események miatt, valamint kifejezte, hogy ezek az esetek nem jellemzők az országukra és szeretnék, ha megismernénk az igazi Mauritániát, annak egyszerűségében és vendégszeretetében rejlő varázsát.


A miniszterelnök látogatása után meghívást kaptunk a Hetesbusz legénységétől egy óceanparti partira (az előző esti nem sikerült túl jól, mivel igen keveseknek tudtak eljutni oda a már említett környezeti nehézségek miatt), ahol grillen sült rákot, kecskét és zöldségeket fogyaszthattunk. Ezúton is köszönjük szépen!

Mostanra értünk vissza szállásunkra (ami immár Mikiék "hippi hotel"-ja), hajnali négy óra van, 2008. január 23-a. Úgy tervezzük, hogy kihagyjuk a mai, ismét rázósnak ígérkező szakaszt, és inkább 4-6 csapattal összeverődve felkeressük az örökbefogadott faluinkat és átadjuk a nekik szánt ajándékainkat. Még az sem kizárt, hogy a következő éjszakát a mi falunkban fogjuk tölteni, mivel megint egynapos előnyben leszünk a többiekhez (4x4-esek) képest, akik két napra bevetik magukat az úttalan, homokos Mauritánia szívébe. Mi maradunk inkább az aszfalton, technikai lehetőségeink végesek és egyébként sem terepezésre akarjuk használni a maximálisan megrakott kisbuszt. Ma elhagyjuk a már ötödik napja minket kísérő óceánt és útirányunkat keletre fordítva indulunk be a kontinens belsejébe, melynek során a homoksivatagot fokozatosan fogja felváltani a szavanna, a vidék eddigi kietlenségét pedig átadja az egyre változatosabb tájaknak.


30-32 fok van, abszolut nyári időjárás, most már éjszaka is meleg van, csak egy kicsit ront az öszképen az eget borító homok, mely leginkább egy enyhébb ködhöz lehet hasonlítani. Innen már szedjük a malária elleni gyógyszert, mert szúnyog és legyek is egyre nagyobb számban jönnek elő, minél délebbre és keletebbre haladunk.

CsP
DBT