Meggondolatlanságom miatt kénytelen vagyok most mea culpázni egy keveset, legutóbb ugyanis pár dolgot elkiabáltam a fesztivállal kapcsolatban. Először is visszavonom a hangosításra tett könnyelmű dícsérő megjegyzésemet, a szombati nap bebizonyította, hogy van még hova fejlődni ezen a téren. Másodszor pedig azt a kijelentést kell revideálnom, hogy a Hegyalja 2007 csúcspontja a péntek este volt, az idő próbáját ez sem állta ki, kezdenék is hamut szórni a fejemre és végrehajtani még néhány vezeklési szertartást, de előbb leírom ide, hogy miért.
Történt ugyanis, hogy július 14-én, szombaton, a Tisza Kemping területén felállított nagyszínpadon úgy fél tíz tájékán megjelent öt, jórészt atomrészeg arc Pensylvaniából, és olyat villantott, ami elhomályosít mindent, ami előtte vagy utána a környéken zajlott. Pusztán szavakkal igen nehéz kifejezni, mit is művelt a Bloodhound Gang az ominózus másfél órában, azzal érzékeltetném a dolgot, hogy ha teszem azt ötven év múlva megkérdezné tőlem valaki elvetemült, hogy ugyan már meséljek neki a 2007-es Hegyalja Fesztiválról, akkor az alábbiakat idézném fel: Jimmy Pop megszavaztatja a közönséget, hogy vajon a magyarok vagy az amerikaiak utálják-e jobban Osama Bin Ladent, egyúttal homoszexualitással gyanúsítja meg említett személyt; Evil Jared Hasselhoff Jimmy Popról jelenti ki ugyanezt, majd a jó basszeres az amerikai nép nevében bocsánatot kér mindenért tőlünk, mint a magyar néptől, és pillanatok alatt alatt bepuszil egy üveg Unicumot a színpadon; frontemberünk, Jimmy elénekelteti továbbá a közönséggel a magyar himnuszt, egy másik, két szám között előadott performanszában egy szál gitárral nekiáll előadni az Enjoy the Silence-t, majd mikor másodszor is megpróbálkozik a Depeche Mode slágerével, EJH feláll mögé egy dobozra és a nyakába vizel – a látványos műsorszámot tavaly nyáron vették fel a repertoárba. (Attól függően, hogy agyam leépülése épp mennyire van előrehaladott állapotban, esetleg emlékeznék még Napocskára, hazánk legeslegjobb belezős rakkendrollzenekara, a Yellow Spots oszlopos tagjára is, amint lábbal szólaltatja meg nagybőgőjét.)
Az eszement poénkodás mellett, amitől a közönség azon – kisebb – része, amelyik értette, feküdt, persze eljátszották legjobb számaikat, hogy ők is elégedettek voltak az estével, az hivatalos oldalukon olvasható.
// Világfájdalom ON
A Bloodhound Gang azonban mást is tett még a fentieken kívül: világosan elhelyezte ezt az egész történetet, oda, ahová kell, a perifériára. Egy olyan banda, amelyik utoljára körülbelül hét éve volt világhírű, annyira magasra tette a lécet, hogy nagyon bután nézne ki, ha most másokról hosszabb elismerő nyilatkozatot tennék, pláne az utánuk fájó kontrasztként színpadra lépett Leghumorosabbnak Kikiáltott Magyar Együttesről, az IHM-ről. Pedig volt egy egész jó Jurij, aztán a Malacka és a Tahó, az Alvin és a Mókusok, a Quimby (aminek koncertjéről gyorsan távoztam, miután eszembe jutott, hogy a legutóbbi alkalommal hosszú távon milyen káros következményekkel járt lelki békémre nézve a részvétel), Ganxsta Zolee és a létszámhiánnyal küzdött Kartell, az Akela, az Aurora és a Macskanadrág, többek között. A fesztivál által keltett pozitív érzések közé vegyült így egy szörnyűség is, az a tudat, hogy hol is vagyunk valójában – Douglas Adams-rajongóknak úgy magyaráznám ezt, hogy kicsit ahhoz hasonlít, amikor betesznek valakit a Telepszichopatikus Turbomixerbe, persze esetünkben annak egy módosított, hatását tekintve legyengített változatába.
// Világfájdalom OFF
Egyébként összegzésképpen elég változatos programot kaptunk a négy nap alatt, nincs rá panaszom. Volt úgy, hogy vörös (volt) a Hold, lehetett akár kék is, sőt, abban is biztos vagyok, hogy egyesek a hárslevelű hangulatban zöldnek látták. Alapvetően semmi gond, de hátha olvas Béla bácsi vagy valaki más "odafent", megpróbálkozom: a magyar mezőnyből Bugyimir Klitykót és a Rózsaszín Pitbullt szeretném még legközelebb látni és hallani, amennyiben lehetséges. Köszöntem a figyelmet!
Fotó: Goór Gábor
Megjelent a Rébusz Online magazinban.
http://www.rebuszonline.hu
Történt ugyanis, hogy július 14-én, szombaton, a Tisza Kemping területén felállított nagyszínpadon úgy fél tíz tájékán megjelent öt, jórészt atomrészeg arc Pensylvaniából, és olyat villantott, ami elhomályosít mindent, ami előtte vagy utána a környéken zajlott. Pusztán szavakkal igen nehéz kifejezni, mit is művelt a Bloodhound Gang az ominózus másfél órában, azzal érzékeltetném a dolgot, hogy ha teszem azt ötven év múlva megkérdezné tőlem valaki elvetemült, hogy ugyan már meséljek neki a 2007-es Hegyalja Fesztiválról, akkor az alábbiakat idézném fel: Jimmy Pop megszavaztatja a közönséget, hogy vajon a magyarok vagy az amerikaiak utálják-e jobban Osama Bin Ladent, egyúttal homoszexualitással gyanúsítja meg említett személyt; Evil Jared Hasselhoff Jimmy Popról jelenti ki ugyanezt, majd a jó basszeres az amerikai nép nevében bocsánatot kér mindenért tőlünk, mint a magyar néptől, és pillanatok alatt alatt bepuszil egy üveg Unicumot a színpadon; frontemberünk, Jimmy elénekelteti továbbá a közönséggel a magyar himnuszt, egy másik, két szám között előadott performanszában egy szál gitárral nekiáll előadni az Enjoy the Silence-t, majd mikor másodszor is megpróbálkozik a Depeche Mode slágerével, EJH feláll mögé egy dobozra és a nyakába vizel – a látványos műsorszámot tavaly nyáron vették fel a repertoárba. (Attól függően, hogy agyam leépülése épp mennyire van előrehaladott állapotban, esetleg emlékeznék még Napocskára, hazánk legeslegjobb belezős rakkendrollzenekara, a Yellow Spots oszlopos tagjára is, amint lábbal szólaltatja meg nagybőgőjét.)
Az eszement poénkodás mellett, amitől a közönség azon – kisebb – része, amelyik értette, feküdt, persze eljátszották legjobb számaikat, hogy ők is elégedettek voltak az estével, az hivatalos oldalukon olvasható.
// Világfájdalom ON
A Bloodhound Gang azonban mást is tett még a fentieken kívül: világosan elhelyezte ezt az egész történetet, oda, ahová kell, a perifériára. Egy olyan banda, amelyik utoljára körülbelül hét éve volt világhírű, annyira magasra tette a lécet, hogy nagyon bután nézne ki, ha most másokról hosszabb elismerő nyilatkozatot tennék, pláne az utánuk fájó kontrasztként színpadra lépett Leghumorosabbnak Kikiáltott Magyar Együttesről, az IHM-ről. Pedig volt egy egész jó Jurij, aztán a Malacka és a Tahó, az Alvin és a Mókusok, a Quimby (aminek koncertjéről gyorsan távoztam, miután eszembe jutott, hogy a legutóbbi alkalommal hosszú távon milyen káros következményekkel járt lelki békémre nézve a részvétel), Ganxsta Zolee és a létszámhiánnyal küzdött Kartell, az Akela, az Aurora és a Macskanadrág, többek között. A fesztivál által keltett pozitív érzések közé vegyült így egy szörnyűség is, az a tudat, hogy hol is vagyunk valójában – Douglas Adams-rajongóknak úgy magyaráznám ezt, hogy kicsit ahhoz hasonlít, amikor betesznek valakit a Telepszichopatikus Turbomixerbe, persze esetünkben annak egy módosított, hatását tekintve legyengített változatába.
// Világfájdalom OFF
A nagyfőnök kinéz
Egyébként összegzésképpen elég változatos programot kaptunk a négy nap alatt, nincs rá panaszom. Volt úgy, hogy vörös (volt) a Hold, lehetett akár kék is, sőt, abban is biztos vagyok, hogy egyesek a hárslevelű hangulatban zöldnek látták. Alapvetően semmi gond, de hátha olvas Béla bácsi vagy valaki más "odafent", megpróbálkozom: a magyar mezőnyből Bugyimir Klitykót és a Rózsaszín Pitbullt szeretném még legközelebb látni és hallani, amennyiben lehetséges. Köszöntem a figyelmet!
Fotó: Goór Gábor
Megjelent a Rébusz Online magazinban.
http://www.rebuszonline.hu
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
