Mindnyájunknak el kell menni

Feltűnhetett a figyelmes olvasónak, hogy a nem zenei jellegű programok egészen eddig kimaradtak a szórásból – most pótolok, egyben megmagyarázva, miért is hagytam figyelmen kívül a "civil" eseményeket. Unásig ismételgetett tény, hogy a fesztivál apropóját a környezetvédelem, az ennek fontosságára való felhívás adja, és mindenféle szervezetek rendeznek előadásokat, beszélgetéseket, fejtágító műsorokat azért, hogy az ide látogatókat tájékoztassák erről a témakörről. Boldog-boldogtalan érkezik ismeretterjeszteni, a fesztiválozók érdeklődő része mindent megtudhat a pipázásról, a Linux Ubuntu disztribúciójáról, a Krisna-hívőkről, hadd ne soroljam tovább.

Ez lehet, hogy elsőre még érdekes, aztán előbb-utóbb a többség rájön, hogy nagyjából mindent tud, amire szüksége van ebből a tudáshalmazból, a maradék meg akár mehetne is a levesbe. Élen a harcos környezetvédőkkel. Itt kapom fel egy akrobatikus mozdulattal a pénteki események fonalát, annál a résznél, amikor a Zöld Sátorban Tóta W. Árpád kifejtette, milyen gyermeki naivitásra vall azt gondolni, hogy egy ilyen rendezvénnyel érdemben lehet segíteni a környezetvédelem ügyét (már ha ez érdekünkben áll egyáltalán). Főleg annak fényében, hogy a Hegyalja egy hete alatt több szutyok terül szét a környéken, mint amennyit a helyiek természetes körülmények között egy év alatt előállítani képesek.

Na jó, a standup comedy egyik hazai királyának, Badár Sándornak a meghívása azért remek ötlet volt, és a sportprogramok között is akadt néhány fantáziadúsabb darab, személyes kedvencemet, az embercsocsót is beleértve.


Az este azonban ekkortájt még nagyon messze volt, keresni kellett hát valami nem túl megerőltető műsort, amivel az igazi akciókig elmúlik az idő, és meg is találtuk a Tátrai & Szűcs Latin duo képében – hiába, műfajtól függetlenül mindig tiszteletet ébreszt bennem a virtuóz hangszerkezelés, pláne ha az a hangszer gitár.


Ami a sátorban lazulós-üldögélős móka után következett a nagyszínpadnál, az pedig nem véletlenül tűnt a fesztivál legerősebb néhány órájának (szombati fellépők ide vagy oda): szép sorban érkezett az Ossian, a Sepultura és a Kispál és a Borz, az eddigi legnagyobb tömeget vonzva a helyszínre. Egymástól igencsak eltérő stílusú bandák, összekötő kapcsuk a fantasztikus népszerűség – éppen ezért tartózkodnánk is az értékítélettől, legyen elég annyi, hogy mindannyian a közönség maximális elégedettségére tevékenykedtek a színpadon, többek között heveny nosztalgiaérzést kiváltva a hallgatóságból (és míg Paksi Endréék láthatóan tisztán és nagy odafigyeléssel ügyködtek, Lovasi Andrásék kicsit elengedték magukat).


Itt teszem hozzá, hogy a rendezvény láthatóan végleg kinövi gyerekbetegségeit, a hangosítás színvonala az egekben szárnyal, minden szolgáltatás működőképes, nem tudok durvább hiányosságot említeni, pedig figyelek ám piszkosul! Mint ahogy figyeltem a levezetésnek szánt unplugged örömzenére is Jamie Winchester és Hrutka Róbert-módra, akik, miután kora délután a nagyszínpadon lenyomták a kötelezőt, adtak egy hosszabb, családiasabb, felszabadult hangulatú koncertet is, őszinte örömünkre.


Persze nem maradhatott el a napi idiotizmus-adag begyűjtése sem. A műfaj "tiszta" képviselői közül a Kistehén Tánczenekart és az Aljas Kúszóbabot emelném ki, utóbbi ráadásul elkövette azt, amit legutóbb a DaMage nevű Depeche Mode tribute zenekar koncertjén hallottam, jelesül, hogy a ráadás szám már egy korábban letudott szerzemény lett, akkor éppen azért, mert a röpke egy óra alatt a teljes repertoár eljátszatott – sebaj, a kannás borról szóló kitűnő darab megért egy második nekifutást is.


Más megítélés alá esik viszont az egyik nagy kedvenc, a Cool Head Clan, akik képesek felülmúlni saját területükön az előbb említett két együttest, de a megfelelő komolyság sem hiányzik belőlük, ha arról van szó. Az ő nehezen felejthető előadásuk tette teljessé a péntek estét, részben előkészítve a holnapot, ami után, lassan tudatosodik bennünk, mindnyájunknak el kell menni.

Fotó: Goór Gábor

Megjelent a Rébusz Online magazinban.
http://www.rebuszonline.hu