Ó, mily csodás éj...

Legjobb jellemzése a csütörtöki programak, hogy úgy kell összeraknom most, mint valami kirakósjátékot – még szerencse, hogy ebben a műfajban mindig is jó voltam... Nos, a zenei részbe a bevezetést Zorall jelentette, ami a hangulatot rögtön a megfelelő szintre hozta, aztán – idén első alkalommal, de közel sem utoljára – döntési helyzet adódott. Ennek lényege pedig az, hogy miképpen (ne) szakadjunk ketté, mialatt az egy időben zajló, színvonalas zenei élményekkel kecsegtető koncerteket látogatjuk. Igazi klasszikus problémakör.


Az persze nem volt kérdés, hogy jelen legyünk a nemzeti rock első igazán nagy bemutatkozásán a fesztiváléletben. A Kárpátia koncertjére rengetegen voltak kíváncsiak, a szervezők minden bizonnyal anyagilag is jól jártak azzal, hogy "bevállalták" a programot, hiszen az együttes komoly rajongótábort tudhat maga mögött. Innentől pedig már egyéni ízlés kérdése, hogy énekeljük-e nagy beleéléssel az Ugye gondolsz néha rám-ot és a többi kiváló dalt – a lényeg, hogy megkaptuk a lehetőséget, és ennek őszintén örülök. A fent emlegetett szétszakadni vágyás abból adódott, hogy "felüdülésképpen" a párhuzamosan futó Panksapka-produkcióba is érdemesnek tetszett belenézi, és meghallgatni többek között rendőrökről, önvédelmi eszközökről és a szilvapálinkáról szóló szerzeményeiket.


Le sem tagadhatnám vonzódásomat az idiotizmus határait feszegető, vagy azokon már bőven átlendült kultúrális programok iránt...


Ismét egy éles váltással a Zanzibár unplugged előadása érdemel figyelmet: jelentem, a hírek igaznak bizonyultak, és olyan pontos, színvonalas produkciót hallottunk, ami még azok számára is jelentős élvezeti értékkel bírt, akik amúgy a műfajt vagy az együttest magát nem kedvelik különösebben.

Az est fénypontjának ezzel együtt a Tankcsapda-koncertet szánták. Itt következik a vallomás-rész: már nem tudom két kezemen megszámolni, hányszor voltam jelen önálló TCS-koncerten és fesztiválos fellépéseiken, de többször is megfogadtam, hogy ha nem muszáj, legközelebb nem megyek, mert az új évezredben folytatott munkásságuk finoman fogalmazva nem nekem szól. Ezzel most is szembesülnöm kellett, a régi dalokat viszont ugyanolyan átéléssel sikerült lenyomni, mint régen, összességében tehát mégis pozitív az ügy megítélése.


Innentől válik a sztori kicsit kuszává, félreértés ne essék, nem az emlékezőtehetségben beállt zavarok miatt, hanem mert tényleg az volt. Az önfeledt társas mászkálásban már előzetes tervezés nélkül kapcsolódtunk be hosszabb-rövidebb időre különböző produkciókba, megállapítást nyert, hogy a füvész-kertészeket és kirakatcsapatukat, Ladánybenét továbbra sem szívleljük, végül pedig a vérmetál-irányvonal került előtérbe, Wackorral és Mantrával. Őket önmagukban értelmezni és értékelni több okból sem tudjuk, de talán nem is lényeges.


A fontos az, hogy a szerdai bemelegítő nap után – az előzetes várakozásoknak megfelelően – egy igazi színvonalas, újdonságokat és jól megszokott darabokat hozott fesztiválest kerekedett. Az pedig, hogy ki milyen sorrendben és mit tartott az egészből érdekesnek, irreleváns. Több ezer jól szórakozó testvér (magyarázatért lásd tegnapi beszámolónkat), az nem. Az bizony siker és öröm és ráadásul megismételhető, legalábbis minden remény megvan rá, hogy pénteken minden ott folytatódik, ahol a hajnali ágyba, illetve hálózsákba vetődéssel abbamaradt.

Fotó: Goór Gábor

Megjelent a Rébusz Online magazinban.
http://www.rebuszonline.hu