Csirke bácsi színpadra lép (Hegyalja Fesztivál, második nap)

A péntek este vonzerejét elsősorban a külföldi zenekarok jelenthették volna, azon belül is elsősorban a Szigeten már többször is megfordult Juliette & The Licks és az egész rendezvény talán legdurvábban zúzó csapata, a német Caliban. Előbbin aztán ismét az elmúlt pár nap slágere, a szellős közönség tett be a hangulatnak, pedig Juliette Lewis szokásához híven Duracell-nyusziként pörgött-forgott a színpadon, hogy legalább a megjelentekből kihozza a maximális mozgásmennyiséget, amire az ő poprockja amúgy fokozottan alkalmas. Tökéletesség, jól kiszámított profizmus jött a színpad felől – megnézném őket ott, ahol otthon vannak, saját közönségüknek játszanak, nyilván nem ez az ő természetes közegük, gondolkoztam hangosan, Gábor fotós szerint nincs is nekik olyan. A 80-as években a Nők Lapjában megjelent társkereső hirdetésekre gondolok, a pár soros bemutatkozás végén három bűvös szó: Kis testi hiba. Pár színpaddal arrébb a Fürgerókalábak arról énekel, hogy a cseresznyepaprika kétszer csíp, előtte Kovbojok, kissé szétesik a lábdob, nem mindig van meg a megfelelő hang, ezt szoktuk meg, idegenül hat a hibátlanság.

Mondjuk a hardcore-t és a metált stílusosan összehozó Caliban biztosan tetszett volna Melvinnek például, itt a közönség is kívül-belül rákészült a várható produkcióra, csak speciel engem éppúgy nem hatott meg, mint tavaly a Sepultura. Ehhez képest szégyen, nem szégyen, két koncerten szabályosan ottragadtam, nem hittem volna, hogy őket egyszer itt látni és hallani fogom, koala, zsiráf, kenguru, illetve párduc, oroszlán, gorilla, gyors egymásutánban. Talán akad, aki kitalálta, az egyik a már említett Kovbojok, róluk már tavasszal, az A38-as banzáj kapcsán szót ejtettem, komoly kritikája ez az igazi fost játszó együtteseknek, hogy ők ott a színpadon, népes és lelkes, éneklő közönség előtt azt játszák, amit. Lebilincselő, főleg a színpad bal oldalán ülő biztonsági emberrel együtt, aki magát türtőztetni nem tudván, egyre szélesebb mosolyra, majd vigyorgásra ragadtatja magát, aztán kitör belőle a nevetés, nem lehet ezt kérem szekus faarccal végighallgatni.

Úgy alakult, hogy az Elizabetet előbb hallottam élőben az Alvin és a Mókusoktól, az Afrikát pedig a Blues Company-féle átdolgozásban, mint eredetiben – életkori sajátosság. És talán Laár András szeretete is, bár elsősorban a humor felől közelítve, ahogy például előáll, mint Csirke bácsi, a tyúkember, és mesél az irdatlan bácsiról. Ő foglalja keretbe a továbbiakat, először kíváncsian kinéz, hogy játszik a Kistehén Tánczenekar azon a színpadon, ahol majd a KFT fog nemsokára, végül egy másik sátornál Péterfy Borit és Love Bandjét szemléli meg futólag, ahogy a színésznő minden színpadi rutinját beleadva profin használja testét és hangszálait, ahogy arra zenészek csak ritkán képesek. De a mai lényeg a huszonpár éve valami újatt hozott KFT, pedig csak egy kicsit felvillantják, milyenek lehettek ők akkor. Nem tudok szabadulni, a vége olyan közönség-énekeltetés, amilyet ritkán hallani. Ha ez így megy tovább, még a GM49 is vállalható lesz egyszer, újra.

Fotó: Goór Gábor