Még le sem esett az első hó, de a bevásárlóközpontokban már lépten-nyomon műanyag fenyőfákba, fröccsöntött mikulásokba és egyéb, esztétikai érzékünket keményen próbára tevő dekorációs elemekbe botolhatunk. A boltok polcai roskadoznak a különböző méretű mikuláscsokiktól. Közeledik a "karácsony" névre keresztelt nemzetközi "loveshopping".
El kellett menem nemrégiben a táskáshoz, mert elszakadt annak a táskámnak a füle, amiben a vívófelszerelésemet szoktam cipelni. Ez nagy baj, mert így nem tudok vívni menni, és ha nem tudok vívni menni, nem érzem magam teljes értékű embernek. Elmentem tehát a táskáshoz. Az eladóhölgy eleinte csak foghegyről beszélt velem, és három héttel későbbre ígérte volna, hogy elkészíti a táskámat. Kétségbeesetten próbáltam kérlelni, majd a barátkozás titkos fegyveréhez folyamodtam. Lassan megtört a jég, a nő pedig elpanaszolta érdeklődésemre, hogy jön a karácsony, és soha ennyi táskajavítása nem volt még, venni meg senki sem vesz semmit, inkább elhozza a tizenöt éves cuccait javíttatni. Neki abból pedig kevés haszna van és sok munkája. Végül is elvállalta egy hét határidővel a munkát.
A legtöbb kereskedőnek azért mégis a karácsony a várva várt kánaán, amikor még azt a sok vackot is el lehet sózni, amit egész évben nem. Mert karácsony környékén a népesség nagyobb részén erőt vesz egy furcsa, bódult láz. A tünetei: ideges pillantások minden kirakatra és az órára, különféle akciókról szóló szórólapok gyűjtése. Munka, suli után ideges lótás-futás a boltok, vásárok körül, csendes szitkozódás, hogy az elképzelt, megálmodott ideális ajándék nincsen. Az eladó flegmán átküld a város másik felére, ott talán találunk valami hasonlót.
Átmegyünk, gázolunk a latyakban, arcunkba belefúj a hó, néha pofára esünk egy-egy alattomos jégen. De nem adjuk fel, megyünk. Akela-koncerteken szerzett pogótudományunkat felhasználva küzdjük keresztül magunkat a tömegen, ránk lépnek, mi vissza, anyáznak, mi is. Végre megvan a bolt, de természetesen az adott árucikk utolsó darabját egy perce vitte el valaki, jobb esetben még látjuk is, ahogy kifizeti és önelégült mosollyal távozik. Elmorzsolunk magunkban egy-két csúnya szót, amiben az illető szülei is szerepelnek, és újból útra kelünk. Vissza a tömegközlekedéshez (tömeg, közlekedés), latyak, közelharc, aztán odaérünk a harmadik helyre, pont mire az eladó elfordítja a kulcsát a zárban, és kirakja a "Zárva" táblát. Aztán hazamegyünk, alszunk, és másnap kezdjük elölről.
Aztán még azon is lehet idegeskedni, hogy az adott ajándék fog-e egyáltalán tetszeni az illetőnek. Nem beszélve arról a jelentős összegről, amit kiadunk ilyenkor, hogy lássa mindenki, mekkora értékű is a mi szeretetünk.
Ugyanez megy a fenyőfával is. Aztán, ha nagy nehezen kiválasztottuk, megalkudtuk és hazacipeltük a fát, jöhet a munka java. Emlékszem, mikor még emeletes házban laktunk, december huszonnegyedikén délelőtt a folyosók vacogó családapákkal voltak tele, akik a hóesésben félhangosan káromkodva próbálták a tartóba gyömöszölni a karácsonyfát, majd pár óra reménytelen harc után megdühödtek és elmentek a kocsmába. Egyébként is jó dolog a karácsonyfa, mert karácsony után két héttel kidobjuk és ott fog elrohadni a kuka mellett, emelve ezzel a városkép szépségét, fenyőfatüskéket pedig még júliusban is fogunk találni a szőnyegen.
Apropó, szeretet ünnepe! Tavaly karácsonykor éppen az ünnepi ebéd körül sertepertélt a család, amikor megszólalt a csengő. Nem vártunk huszonnegyedikére vendéget, csodálkozva mentünk hát az ajtó felé. Egy nagyon jó barátom állt a kapuban, aki pár utcányira lakik tőlünk. Megkérdezte, nem maradhatna-e nálunk néhány órára, mert otthon már kezdett megőrülni. Mint mondta, most önkéntesen összezárta magát a család, egyszer egy évben együtt kell tölteni ezt az egy napot, és természetesen már mindenki összeveszett mindenkivel, mert egymás agyára mentek.
Az is jó ebben a szeretet-őrületben, hogy tényleg nem tudja az ember csak úgy bekapcsolni a tévét vagy a rádiót, hogy ne azt hallja, hogy mennyire kell megbékélni, családilag összetartani, és mennyire fontos a szeretet és a béke. Ehhez képest gyenge idegzetű édesapám, aki világéletében békés ember volt, üvöltve rohant ki tavaly szenteste a kertbe, hogy csönd legyen már, mert az iraki bombázásokat megszégyenítő háborús csatazaj dúlt egész este és éjjel. Zengtek a kertek és az utcák a petárdák és egyéb pirotechnikai eszközök durranásától, pedig hol volt még akkor a szilveszter.
Most kérdezhetné a kedves olvasó, hogy én teljesen anti-karácsony érzelmű vagyok-e? A válaszom: nem. A karácsony számomra is nagyon fontos és szép ünnep. Ilyenkor mi a családban azt adjuk ajándékba egymásnak, hogy sokat alszunk, jókat eszünk, mókás filmeket nézünk videón, néha áthívjuk régen látott ismerőseinket, akikkel iszogatunk és beszélgetünk. Nem vesszük fel a telefont, és nem mozdulunk ki. Ettől ünnep az ünnep. És természetesen a mákos bejglitől.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
El kellett menem nemrégiben a táskáshoz, mert elszakadt annak a táskámnak a füle, amiben a vívófelszerelésemet szoktam cipelni. Ez nagy baj, mert így nem tudok vívni menni, és ha nem tudok vívni menni, nem érzem magam teljes értékű embernek. Elmentem tehát a táskáshoz. Az eladóhölgy eleinte csak foghegyről beszélt velem, és három héttel későbbre ígérte volna, hogy elkészíti a táskámat. Kétségbeesetten próbáltam kérlelni, majd a barátkozás titkos fegyveréhez folyamodtam. Lassan megtört a jég, a nő pedig elpanaszolta érdeklődésemre, hogy jön a karácsony, és soha ennyi táskajavítása nem volt még, venni meg senki sem vesz semmit, inkább elhozza a tizenöt éves cuccait javíttatni. Neki abból pedig kevés haszna van és sok munkája. Végül is elvállalta egy hét határidővel a munkát.
A legtöbb kereskedőnek azért mégis a karácsony a várva várt kánaán, amikor még azt a sok vackot is el lehet sózni, amit egész évben nem. Mert karácsony környékén a népesség nagyobb részén erőt vesz egy furcsa, bódult láz. A tünetei: ideges pillantások minden kirakatra és az órára, különféle akciókról szóló szórólapok gyűjtése. Munka, suli után ideges lótás-futás a boltok, vásárok körül, csendes szitkozódás, hogy az elképzelt, megálmodott ideális ajándék nincsen. Az eladó flegmán átküld a város másik felére, ott talán találunk valami hasonlót.
Átmegyünk, gázolunk a latyakban, arcunkba belefúj a hó, néha pofára esünk egy-egy alattomos jégen. De nem adjuk fel, megyünk. Akela-koncerteken szerzett pogótudományunkat felhasználva küzdjük keresztül magunkat a tömegen, ránk lépnek, mi vissza, anyáznak, mi is. Végre megvan a bolt, de természetesen az adott árucikk utolsó darabját egy perce vitte el valaki, jobb esetben még látjuk is, ahogy kifizeti és önelégült mosollyal távozik. Elmorzsolunk magunkban egy-két csúnya szót, amiben az illető szülei is szerepelnek, és újból útra kelünk. Vissza a tömegközlekedéshez (tömeg, közlekedés), latyak, közelharc, aztán odaérünk a harmadik helyre, pont mire az eladó elfordítja a kulcsát a zárban, és kirakja a "Zárva" táblát. Aztán hazamegyünk, alszunk, és másnap kezdjük elölről.
Aztán még azon is lehet idegeskedni, hogy az adott ajándék fog-e egyáltalán tetszeni az illetőnek. Nem beszélve arról a jelentős összegről, amit kiadunk ilyenkor, hogy lássa mindenki, mekkora értékű is a mi szeretetünk.
Ugyanez megy a fenyőfával is. Aztán, ha nagy nehezen kiválasztottuk, megalkudtuk és hazacipeltük a fát, jöhet a munka java. Emlékszem, mikor még emeletes házban laktunk, december huszonnegyedikén délelőtt a folyosók vacogó családapákkal voltak tele, akik a hóesésben félhangosan káromkodva próbálták a tartóba gyömöszölni a karácsonyfát, majd pár óra reménytelen harc után megdühödtek és elmentek a kocsmába. Egyébként is jó dolog a karácsonyfa, mert karácsony után két héttel kidobjuk és ott fog elrohadni a kuka mellett, emelve ezzel a városkép szépségét, fenyőfatüskéket pedig még júliusban is fogunk találni a szőnyegen.
Apropó, szeretet ünnepe! Tavaly karácsonykor éppen az ünnepi ebéd körül sertepertélt a család, amikor megszólalt a csengő. Nem vártunk huszonnegyedikére vendéget, csodálkozva mentünk hát az ajtó felé. Egy nagyon jó barátom állt a kapuban, aki pár utcányira lakik tőlünk. Megkérdezte, nem maradhatna-e nálunk néhány órára, mert otthon már kezdett megőrülni. Mint mondta, most önkéntesen összezárta magát a család, egyszer egy évben együtt kell tölteni ezt az egy napot, és természetesen már mindenki összeveszett mindenkivel, mert egymás agyára mentek.
Az is jó ebben a szeretet-őrületben, hogy tényleg nem tudja az ember csak úgy bekapcsolni a tévét vagy a rádiót, hogy ne azt hallja, hogy mennyire kell megbékélni, családilag összetartani, és mennyire fontos a szeretet és a béke. Ehhez képest gyenge idegzetű édesapám, aki világéletében békés ember volt, üvöltve rohant ki tavaly szenteste a kertbe, hogy csönd legyen már, mert az iraki bombázásokat megszégyenítő háborús csatazaj dúlt egész este és éjjel. Zengtek a kertek és az utcák a petárdák és egyéb pirotechnikai eszközök durranásától, pedig hol volt még akkor a szilveszter.
Most kérdezhetné a kedves olvasó, hogy én teljesen anti-karácsony érzelmű vagyok-e? A válaszom: nem. A karácsony számomra is nagyon fontos és szép ünnep. Ilyenkor mi a családban azt adjuk ajándékba egymásnak, hogy sokat alszunk, jókat eszünk, mókás filmeket nézünk videón, néha áthívjuk régen látott ismerőseinket, akikkel iszogatunk és beszélgetünk. Nem vesszük fel a telefont, és nem mozdulunk ki. Ettől ünnep az ünnep. És természetesen a mákos bejglitől.
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
