Karácsonyi anziksz
karácsony, 2007. december
Életem 35. karácsonya előtt őszintének kell lennem. Mindig annak kell lennem, kivéve, mikor az őszinteség is kevés. A karácsonyok hangulata pia, bejgli és pénzszagú, a szeretet nyomai még ott pislákolnak a gyertyák halvány fényében, de nyughatatlan lelkem most a haragé, amit értelem nem foghat fel. Kire haragszom? Senkire. Mire haragszom? Semmire. A döbbenet csupán az, meg a keserűség, ami ezt a méreg-motort hajtja, a döbbenet, hogy a karácsony anyagias ünnep lett, üzletorientált, üresedő, ütődött, csupa “ü" betűs szó. Az is lehet, hogy én üresedem, fásulok, sokat csapongok ide-oda gondolataimban, de tény: a szeretet mértékegysége nem a szív dobbanásainak szorzóiból tevődik ki, hanem a ripacskodó televíziók önelégült műsoraiból, és az áruházak "csak ma, csak nekünk" akcióiból. Nem az össznépi zabálástól van gyomorgörcsöm, hanem a világ életellenes csapongásaitól. Mi, akik megérjük még a karácsonyokat, szépen, egyesével, békében, nekünk éreznünk kellene, mennyire sokat kéne adnunk másoknak, mennyire számít minden nap, de nem fogjuk fel. Elveszi lelkünket a HÁLÓZAT, egy olyan lélekfaló, felületes élet, amit olyanra szerveznek nekünk a Lélektelenek, hogy az biztosan felőröljön minden empátiát. A gyermekkorban csodaszámba menő fenyőillat, a csillagszórók kénes szagával keveredett boldog kábulat felnőttkorban persze változik, a kiszipolyozó világ verítékében nehéz ellazulni. Most, hogy már hárman leszünk saját karácsonyfánk mellett, fiam szemének csillogása mindenképp visszaidézheti ezt az idilli hangulatot, a havas táj halk morajában felcsendülő távoli öröm-csengettyűt.
A képzelet hópárnáin innen jól szervezett rombolás fojtja belénk a valódi érzéseket, helyette előre gyártott fílinget kapunk, konzervált örömöt, műmosolyt, plasztik könnyeket. A karácsonyi tévéműsorban, a konténeráruházak vonalkódjaiban, a kiégett tekintetekben egy omladozó világ képe sejlik fel, ahol minden eladó, minden megvehető. De egy mégsem: a boldogság nagykabátja (aminek a belseje persze szeretettel van kibélelve). Lehet ez konfekciós, maradi, érzelgős, csak a miénk legyen, mi érezzük a való időben és térben, akkor és most, és belülről jöjjön, ne kívülről, pénzért. A örök boldogságérzetre csak törekedni lehet, elérni igazából sosem, ám minden kifakadt cseppje kincs. A szeretetnek – akárcsak egy fáradt és éhes szánhúzó kutyafalkának – sok akadállyal kell megküzdenie. Legtöbbször az akadály mi magunk vagyunk, az összezavart gondolataink, a megmérgezett lelkünk, a butaságunk, a gyenge akaratunk, de aki nem küzd azért, hogy több legyen benne a szeretet, mint minden más, az úgyis szenvedésre ítéltetett. Másként elviselhetetlen az élet, mely már annyira felgyorsult, extrém-cyber-fizikaivá lett, hogy súlyos teherként cipeljük vállunkon. Azokra, akik már nem lehetnek velünk az ünnepeken, gondolnunk kell. Lecsukom szemem, tehetetlen dühöt nyelek, valami fojtogat. Az én életem az ő szeretetükkel, humorukkal, jelenlétükkel boldogabb, gazdagabb lehetne. Magunkat sajnálom. Nekünk rosszabb nélkülük.
Ti, akik elindultok majd szeretteitekhez karácsonykor, jusson eszetekbe, mily nagy ajándék vagytok egymásnak. Amit vettetek, az csak tárgy, azt fel kell tölteni érzésekkel. Jusson eszetekbe kicsinyes gyűlöletetek, amiket olyan dolgok miatt éreztek, amelyek nem is méltóak az emberhez. Jussanak eszetekbe a felebarátok, az állítólagos ellenségek, akik csak azért sértettek meg titeket, mert szeretetéhségük van.
Nekem mindezt le kell írnom, nekem ez a meditációm. A szeretet maga igenis mindenhez elég!
Kontraszt
Nemrég jelent meg egy megyei lapban az anyai dédapámról, Turovszki Andrásról készült írásban egy idézet, amit utoljára egy levelezőlapra írt 63 évvel ezelőtt feleségének és gyermekeinek, mielőtt elesett az orosz fronton. 62 évig senki sem tudta, mi történt vele, míg az egyik rokonom rá nem talált az adataira egy volt szovjet adatbázisban. A sorok mindenkit arra figyelmeztetnek, főleg karácsonykor, hogy a háború az emberiség történelmének legnagyobb szemétsége – nesze neked szeretet!
"Kedves édes családom, én hálaistennek egísíges vagyok. Mán most itt vagyok, ahol még sohase jártam. Kedves édes anyuskám csakhogy nagyon messze vagyok tetőletek, nem tudom mikor megyek, csak nagyon rosszul érzem magam, csak a jóisten mentsen meg mindenkit ijentől. Kedves édes anyuskám, bízunk a jóistentől, hogy majd megsegít."
Ámen.
Plasztik Jingle Bells
A képzelet hópárnáin innen jól szervezett rombolás fojtja belénk a valódi érzéseket, helyette előre gyártott fílinget kapunk, konzervált örömöt, műmosolyt, plasztik könnyeket. A karácsonyi tévéműsorban, a konténeráruházak vonalkódjaiban, a kiégett tekintetekben egy omladozó világ képe sejlik fel, ahol minden eladó, minden megvehető. De egy mégsem: a boldogság nagykabátja (aminek a belseje persze szeretettel van kibélelve). Lehet ez konfekciós, maradi, érzelgős, csak a miénk legyen, mi érezzük a való időben és térben, akkor és most, és belülről jöjjön, ne kívülről, pénzért. A örök boldogságérzetre csak törekedni lehet, elérni igazából sosem, ám minden kifakadt cseppje kincs. A szeretetnek – akárcsak egy fáradt és éhes szánhúzó kutyafalkának – sok akadállyal kell megküzdenie. Legtöbbször az akadály mi magunk vagyunk, az összezavart gondolataink, a megmérgezett lelkünk, a butaságunk, a gyenge akaratunk, de aki nem küzd azért, hogy több legyen benne a szeretet, mint minden más, az úgyis szenvedésre ítéltetett. Másként elviselhetetlen az élet, mely már annyira felgyorsult, extrém-cyber-fizikaivá lett, hogy súlyos teherként cipeljük vállunkon. Azokra, akik már nem lehetnek velünk az ünnepeken, gondolnunk kell. Lecsukom szemem, tehetetlen dühöt nyelek, valami fojtogat. Az én életem az ő szeretetükkel, humorukkal, jelenlétükkel boldogabb, gazdagabb lehetne. Magunkat sajnálom. Nekünk rosszabb nélkülük.
Ti, akik elindultok majd szeretteitekhez karácsonykor, jusson eszetekbe, mily nagy ajándék vagytok egymásnak. Amit vettetek, az csak tárgy, azt fel kell tölteni érzésekkel. Jusson eszetekbe kicsinyes gyűlöletetek, amiket olyan dolgok miatt éreztek, amelyek nem is méltóak az emberhez. Jussanak eszetekbe a felebarátok, az állítólagos ellenségek, akik csak azért sértettek meg titeket, mert szeretetéhségük van.
Nekem mindezt le kell írnom, nekem ez a meditációm. A szeretet maga igenis mindenhez elég!
Kontraszt
Nemrég jelent meg egy megyei lapban az anyai dédapámról, Turovszki Andrásról készült írásban egy idézet, amit utoljára egy levelezőlapra írt 63 évvel ezelőtt feleségének és gyermekeinek, mielőtt elesett az orosz fronton. 62 évig senki sem tudta, mi történt vele, míg az egyik rokonom rá nem talált az adataira egy volt szovjet adatbázisban. A sorok mindenkit arra figyelmeztetnek, főleg karácsonykor, hogy a háború az emberiség történelmének legnagyobb szemétsége – nesze neked szeretet!
"Kedves édes családom, én hálaistennek egísíges vagyok. Mán most itt vagyok, ahol még sohase jártam. Kedves édes anyuskám csakhogy nagyon messze vagyok tetőletek, nem tudom mikor megyek, csak nagyon rosszul érzem magam, csak a jóisten mentsen meg mindenkit ijentől. Kedves édes anyuskám, bízunk a jóistentől, hogy majd megsegít."
Ámen.
Ezt megosztom Facebook-on!
