Nehéz úgy irni egy társulatról, hogy már nem létezik. Nem azért, mintha ne lenne róla információ elég, épp ellenkezőleg, hiszen most jelent meg az ötvenéves jubileum tiszteletére egy klassz kis könyv a színpad történetéről. Náray István vállalta a feladatot, hogy monografálja a "profán szentélyt" (egyébként jól). A nehézségek inkább annak köszönhetőek, hogy a halottakról jót vagy semmit alapján egy műhelyről sem szívesen szedném le a keresztvizet így, alsó hangon is tíz év szünet után.
Persze nem is a Színpadról szeretnék itt mindenféle vizeket szedegetni, hanem arról az estről, melyet az ötvenedik szülinapra szerveztek neki – milyen szerencse, hogy nekem nem kell nyalnom az egyetemnek, így véleményt is írhatok. Mert ez enyhén izzadságszagúra sikeredett. Összeszedni nagy neveket, akik egykor a Színpadhoz tartoztak, nem volt annyira nehéz. Hogy csak a most fellépők közül szemezgessünk, ott volt Csengery Adrienne, Bródy János, a Benkó Dixiland Band, Jordán Tamás (akinek hathatós közreműködése révén – értsd igazgatóként megteheti – még a Nemzeti Színházat is sikerült megkaparintani az estének), a Kaláka, Sebestyén Márta vagy Charlie.
Igyekeztem jó össze-vissza képet adni a fellépőkről, de hát ilyen volt anno a Színpad is: eklektikus, mindenféle, és a különböző műfajokat egy dolog kötötte össze: az alternativitás, a megtűrtség, sőt, a lázadás egy formája. Szóval minden, ami mára a művészekből nagyjából kiveszett. Gigaközhely, de itt is érvényesül, hogy a legnagyobb lázadkból lesznek a legkonzervatívabb öregek, így mára a névsort végigfutva nem nagyon tudja egy ártatlan fiatal, hogy mi volt ebben az ESzban az a vasziszdasz, ami miatt úgy odavoltak anno szüleink (az enyémek legalábbis). Pedig ha picit utánamegyünk a dolognak, világossá válik: tényleg alternatív művészeti műhelyt hoztak létre 1957-ben a Pesti Barnabás utcai kápolnában az akkori egyetemisták (ötvenhat után meg aztán pláne nagy szó volt ez a hajtás). Mutattak régi videobejátszásokat az esten, amiből minden kiviláglott: ez anno nagy szám volt, és ha ötven éve lettem volna fiatal, én is lelkes ESzos lennék.
Kár, hogy nem vagyok. Ma ugyanis egy eléggé alkoholszagú (tessék, izzadság és alkohol – nem a legjobb kombináció), tespedős, nosztalgiázós és picit belterjes estet kaptunk a szemünkbe. Öreg, konzervatív fószerek nosztalgiáztak, milyen volt, mikor ők még fiatalok voltak és bohók, és lázadtak, és nagyon jól csinálták. Mint egy jól sikerült ÖTyE. Lehet, hogy nekik jó, de én mennék már ki a szabadba játszani, ahelyett, hogy teát szolgálok fel nekik...
Persze nem is a Színpadról szeretnék itt mindenféle vizeket szedegetni, hanem arról az estről, melyet az ötvenedik szülinapra szerveztek neki – milyen szerencse, hogy nekem nem kell nyalnom az egyetemnek, így véleményt is írhatok. Mert ez enyhén izzadságszagúra sikeredett. Összeszedni nagy neveket, akik egykor a Színpadhoz tartoztak, nem volt annyira nehéz. Hogy csak a most fellépők közül szemezgessünk, ott volt Csengery Adrienne, Bródy János, a Benkó Dixiland Band, Jordán Tamás (akinek hathatós közreműködése révén – értsd igazgatóként megteheti – még a Nemzeti Színházat is sikerült megkaparintani az estének), a Kaláka, Sebestyén Márta vagy Charlie.
Igyekeztem jó össze-vissza képet adni a fellépőkről, de hát ilyen volt anno a Színpad is: eklektikus, mindenféle, és a különböző műfajokat egy dolog kötötte össze: az alternativitás, a megtűrtség, sőt, a lázadás egy formája. Szóval minden, ami mára a művészekből nagyjából kiveszett. Gigaközhely, de itt is érvényesül, hogy a legnagyobb lázadkból lesznek a legkonzervatívabb öregek, így mára a névsort végigfutva nem nagyon tudja egy ártatlan fiatal, hogy mi volt ebben az ESzban az a vasziszdasz, ami miatt úgy odavoltak anno szüleink (az enyémek legalábbis). Pedig ha picit utánamegyünk a dolognak, világossá válik: tényleg alternatív művészeti műhelyt hoztak létre 1957-ben a Pesti Barnabás utcai kápolnában az akkori egyetemisták (ötvenhat után meg aztán pláne nagy szó volt ez a hajtás). Mutattak régi videobejátszásokat az esten, amiből minden kiviláglott: ez anno nagy szám volt, és ha ötven éve lettem volna fiatal, én is lelkes ESzos lennék.
Kár, hogy nem vagyok. Ma ugyanis egy eléggé alkoholszagú (tessék, izzadság és alkohol – nem a legjobb kombináció), tespedős, nosztalgiázós és picit belterjes estet kaptunk a szemünkbe. Öreg, konzervatív fószerek nosztalgiáztak, milyen volt, mikor ők még fiatalok voltak és bohók, és lázadtak, és nagyon jól csinálták. Mint egy jól sikerült ÖTyE. Lehet, hogy nekik jó, de én mennék már ki a szabadba játszani, ahelyett, hogy teát szolgálok fel nekik...
Ezt megosztom Facebook-on!
