Ezúttal a ZAK-é, de a lényeg hasonló: megünnepelni, hogy túléltük az elmúlt (ez esetben 132) évet, fényezni a múltat és reménykedni a jobb jövőben. A reményre elég jó alapot szolgáltatott Banda Ádám és Várdai István, két akadémista művész, akik nem véletlenül nyertek díj-halmokat az utóbbi időben, mert méltán reprezentálják az akadémia legutóbbi ténykedését (ti. van értelme sok pénzért fenntartani zeneakadémiát Budapesten, mert – még – van kit képezni ott).
De hagyjuk az oktatáspolitikát. Beszéljünk inkább Rolla Jánosról, a Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenymesteréről, aki hosszú évtizedek óta (legalábbis amióta önállóan gondolkodó koncertlátogatónak vallhatom magam, biztosan) áll a Liszt élén, és a zenekar nem véletlenül magasztaltatik egekbe minden lehetséges fórumon. Mert a zenekar jó. Kvalitásban is, meg mert jó emberekből áll. Hogy Rollát miért tartom jó embernek alapjáraton, az nem cikktéma, de az igen, hogy most például közel húsz akadémistát bevett ideiglenes jelleggel gyakorlatra a zenekarába, hogy a jótékonysági koncertre (ez volt az) együtt készüljenek. A hallgatók pedig áradoztak utána, hogy milyen jót tett nekik ez a pár hónap "gyakorlat".
Az eredmény is látszik, ugyanis a zenekar kifogástalant alkotott. Mindkét részt ők kezdtek, az elsőt egy Mozart nyitánnyal, a másodikat pedig Rossinivel, pompásan. Aztán pedig jöttek a fent emlegetett ifjak, akiket szintén nagyszerű arányérzékkel, empatikusan, mindent a művész alá tolva kísértek.
Az első rész második fele volt Várdai, aki Csajkovszijt játszott, már egy mínusz nálam, ráadásul a Változatok egy rokokó témára című darabot (még öt mínusz), és mégis sikerült olyan kevéssé giccsesen tartani a szintet, hogy élvezet volt hallgatni. Csak néha éreztem kicsit görcsösnek a srácot, amikor elfelejtette, hogy milyen súly nehezedik gyönge vállaira, akkor sírnivalóan jól játszott. Mikor meg nem felejtette el, akkor se játszott rosszul, csak hát görcsösen. Amiért kár.
A végszót pedig Banda adta meg Mendelssohn e-moll hegedűversenyével, amit egyébként nagyon szeretek, viszont ő nullára hozta ki a játszmát. Nem is ötlettelen, nem is szürke, csak... nem is tudom. Mint amikor valaki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy mennyire nagyon tuti ő, ami egy versenyen jól jön, mert valaki elhiszi (sokan, hogy tényszerű maradjak), és nagyon jól is játszik egyébként, csak ez nem az az est. Itt nem villantani kell, hanem örömzenélni.
Azt hiszem, ezzel sikerült a lényeghez érni: Rolláék, a vérprofik ma is örömzenélnek, élvezik, hogy zenét adhatnak és jó is, amit adnak. A két szólista valamiért erőlködött, amitől vesztettek a tényleg nagyon magas színvonalú muzsikálói technikájukból. Ha ők egyszer megtanulnak "csak úgyba" játszani, erőlködés nélkül, fogok én még sírni koncertjeiken...
De hagyjuk az oktatáspolitikát. Beszéljünk inkább Rolla Jánosról, a Liszt Ferenc Kamarazenekar hangversenymesteréről, aki hosszú évtizedek óta (legalábbis amióta önállóan gondolkodó koncertlátogatónak vallhatom magam, biztosan) áll a Liszt élén, és a zenekar nem véletlenül magasztaltatik egekbe minden lehetséges fórumon. Mert a zenekar jó. Kvalitásban is, meg mert jó emberekből áll. Hogy Rollát miért tartom jó embernek alapjáraton, az nem cikktéma, de az igen, hogy most például közel húsz akadémistát bevett ideiglenes jelleggel gyakorlatra a zenekarába, hogy a jótékonysági koncertre (ez volt az) együtt készüljenek. A hallgatók pedig áradoztak utána, hogy milyen jót tett nekik ez a pár hónap "gyakorlat".
Az eredmény is látszik, ugyanis a zenekar kifogástalant alkotott. Mindkét részt ők kezdtek, az elsőt egy Mozart nyitánnyal, a másodikat pedig Rossinivel, pompásan. Aztán pedig jöttek a fent emlegetett ifjak, akiket szintén nagyszerű arányérzékkel, empatikusan, mindent a művész alá tolva kísértek.
Az első rész második fele volt Várdai, aki Csajkovszijt játszott, már egy mínusz nálam, ráadásul a Változatok egy rokokó témára című darabot (még öt mínusz), és mégis sikerült olyan kevéssé giccsesen tartani a szintet, hogy élvezet volt hallgatni. Csak néha éreztem kicsit görcsösnek a srácot, amikor elfelejtette, hogy milyen súly nehezedik gyönge vállaira, akkor sírnivalóan jól játszott. Mikor meg nem felejtette el, akkor se játszott rosszul, csak hát görcsösen. Amiért kár.
A végszót pedig Banda adta meg Mendelssohn e-moll hegedűversenyével, amit egyébként nagyon szeretek, viszont ő nullára hozta ki a játszmát. Nem is ötlettelen, nem is szürke, csak... nem is tudom. Mint amikor valaki mindenáron be akarja bizonyítani, hogy mennyire nagyon tuti ő, ami egy versenyen jól jön, mert valaki elhiszi (sokan, hogy tényszerű maradjak), és nagyon jól is játszik egyébként, csak ez nem az az est. Itt nem villantani kell, hanem örömzenélni.
Azt hiszem, ezzel sikerült a lényeghez érni: Rolláék, a vérprofik ma is örömzenélnek, élvezik, hogy zenét adhatnak és jó is, amit adnak. A két szólista valamiért erőlködött, amitől vesztettek a tényleg nagyon magas színvonalú muzsikálói technikájukból. Ha ők egyszer megtanulnak "csak úgyba" játszani, erőlködés nélkül, fogok én még sírni koncertjeiken...
Ezt megosztom Facebook-on!
