"Vadászterület!" Ez van elém írva egy cetlire, de egy ilyen zajos délelőtt után halvány dunsztom sincs, hogy mit akartam ezzel a címmel, hiszen semmi sem utal erre a témára agyvelőm szitás zugaiból. Tatás rutinnal, ám olyan vehemenciával teljesítettem a délelőtti szolgálatomat a képernyőn…akarom mondani a kocsmai falai között, hogy lemerültem, mint Nemo kapitány hajója, és csak azért imádkoztam a végén, hogy ne vigyek haza semmit abból a frusztrált tömény valóságból, amiben én, a főszereplő, a harmadosztályú filmszínész nyolc órán át játszottam. Ne, csak a kisfiamnak ne kelljen megismernie eme szeletét a világnak! Felesleges, hiszen egy csomó komplexussal teli italos ember baromságait nem muszáj ismerni, a füstös milliőt nem érdemes magunkba szívni! Nekem ez jutott, az oké, éppen elég a nyomás a harmadik szememen, elvakít a való, néha már nem is emlékszem a sistergő végtelen hívogató hangjára. Helyette érdes-karcos megismerés, nem világtapasztalat és nem misztika, hanem fásult realitás van. Egyre ritkábban hallom a zúgó hangot, ami megnyugtat, ami a vérereimben oldódva jelzi: biztonságban vagyok, bármennyire is félek a sötétben, nem veszhetek el.
Két művésztanárom órákig vitatkozott azon, hogy a munka tette emberré az állatot az evolúció során, vagy a meló tette állattá az embert e csodálatos világfejlődés során. A vita elfajult, nem lett általános igazság egyik elméletből sem, nem lett megbékélés, és én sem jöttem rá, kinek lehet igaza. Lassan veszélyes vadászterületre érkezünk kedves Énem, egy szoba félhomályába, benne ódon könyvek szagával. Aztán jön egy pszichoanalitikus, a pamlagra fektet, én nézem magam a plafon felől, és a fehér szakállas doki mindenért a komplexusaimat hibáztatja. Soma mamagésa kineziológusai is sorra megérkeznek, leoltják a villanyt, furcsákat kérdeznek, matatnak a karomon, elernyedek és hopp! ... már a gonosz görcsök helyett laza izmokkal foganok újra. A legyőzött komplexusok villámai elemi erővel törnek ki orrlyukaimból, meglepett arcok bámulnak, sosem gondolták volna, hogy ilyen termékeny az én lelkem. Ennyi szenny és mocsok!
Egy másik énnel való meghasonulás a művészetben teljesen elfogadott, míg a hétköznapokban művészet végigcsinálni. Erős gyomor, erős idegzet és egy nagy adag rálátás kell a kifordított világ eltakart részeinek vizsgálatához. Erre lettem én kitalálva. Mindenki érez késztetést kifordítani önnön magát, de nem mindenki vállalkozik ezt legalább elméletben végigjátszani és elemezni.
A következő rész eljő, ha bebizonyosodik, hogy az idő egyenesen arányos a részegséggel.
Két művésztanárom órákig vitatkozott azon, hogy a munka tette emberré az állatot az evolúció során, vagy a meló tette állattá az embert e csodálatos világfejlődés során. A vita elfajult, nem lett általános igazság egyik elméletből sem, nem lett megbékélés, és én sem jöttem rá, kinek lehet igaza. Lassan veszélyes vadászterületre érkezünk kedves Énem, egy szoba félhomályába, benne ódon könyvek szagával. Aztán jön egy pszichoanalitikus, a pamlagra fektet, én nézem magam a plafon felől, és a fehér szakállas doki mindenért a komplexusaimat hibáztatja. Soma mamagésa kineziológusai is sorra megérkeznek, leoltják a villanyt, furcsákat kérdeznek, matatnak a karomon, elernyedek és hopp! ... már a gonosz görcsök helyett laza izmokkal foganok újra. A legyőzött komplexusok villámai elemi erővel törnek ki orrlyukaimból, meglepett arcok bámulnak, sosem gondolták volna, hogy ilyen termékeny az én lelkem. Ennyi szenny és mocsok!
Egy másik énnel való meghasonulás a művészetben teljesen elfogadott, míg a hétköznapokban művészet végigcsinálni. Erős gyomor, erős idegzet és egy nagy adag rálátás kell a kifordított világ eltakart részeinek vizsgálatához. Erre lettem én kitalálva. Mindenki érez késztetést kifordítani önnön magát, de nem mindenki vállalkozik ezt legalább elméletben végigjátszani és elemezni.
A következő rész eljő, ha bebizonyosodik, hogy az idő egyenesen arányos a részegséggel.
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
