Pár éve foglalkoztat a gondolat, hogy írok egy könyvet "Egy kocsmáros naplója" címmel. A cím egyszerű plágium, hiszen drogos főszerepben Leonardo Di Capuccino már játszott egy hasonló című filmben, a különbség csak a sporttevékenységünk között van. Ő kosaras, én meg maximum abban vagyok saras, hogy hozzájuttatok másokat olyan legális szerekhez, amitől még az anyukájuk sem ismer rájuk, és a család többi tagjánál se lesznek kedvencek, utálni fogják őket, mint csenevész alkoholista az üres vodkásüveget. Havassal kéne összefognom, a mindenben jártas talpig úriemberrel, aki az ország bulvár-szennyvízvezetékének ütőerén tartja az ujját, és onnan egyenesen könyvekbe dalolja. Azzal a Havassal, aki könnyedén vet meg mindenkit, aki nem a szájíze szerint él és cselekszik, aki, ha már dől a pénz a könyveladásból vinnyogva mondaná nekem is: "Nagyot kaszálunk, Mucuskám!" Ez az ember pont annyira értéktelen, mint Kelemen Annácska.
Ha valaki azt hiszi magáról, hogy okos, az jöjjön el egy kocsmába. Akiben meg nincs annyi "emberiség" (helyi szleng), hogy együtt lélegezzen az alkoholmámorban eltöltött életek rút sybarita vázaival, akkor az szegényebb lesz egy felismeréssel: van élet a halál előtt.
A reggeli nyitást én fél hatra időzítem, atyám (egyben kollégám) korábban veszi vállára a páraízű hajnalt, így megesik, hogy már öt óra előtt bőszen állnak a pult előtt olyanok, akik egyébként sehová sem igyekeznek, csak éppen az alváshoz már túl passzívak, a családi és szociális létük szerepköréből meg rég kigolyózták magukat. Állataik is szenderegnek még, de szorgos gazdáik megelőzik az etetést és első józan pillanatukat, amit kínszenvedéssel kellene átélniük, mint nekem, aki odaállok, mint pultos és hallgatom cigarettafüstöt formázó szavaikat. Megrázó. Mire felébredek, ráhangolódom, ők már a harmadik felesüket isszák, a harmadik hülyeségüket mondják, letépve rólam az éjszaka minden lágy érintését. A Bázis kocsmába 21 évesen kerültem, most 35 vagyok. Addig a pult másik oldalán álltam én is, mit sem sejtve a túloldalon dolgozók érzésvilágáról. No, azért nem annyira jellemző a szakmára ez az irodalmi érzékenység, ez a pikáns megfogalmazású finom attitűd. Sokszor átlagos és unott fejek néznek vissza a pénztárgép mögül, de nekik is van lelkük. A megélhetés eme formája kimondottan kalandos, mocsaras talajon átgázoló, az a madár, aki részegekkel foglalkozik. Percenként változik a hangulatuk, percenként fordul a kedvük szele, pénzük sem kifogyhatatlan, ritkán követhető agymenéseikre az ellenszer a "szemem néz, de fülem nem hall téged" pozitúra.
Egyébként a magam ura vagyok, csak köldöktestvérem, a másik Én érzi úgy néha, hogy ez nem más, mint egy jól irányított szabadságvesztés. Sebaj! Ti akik dolgoztok valahol, dolgoztok valakiknek, szolgáltattok, ti sem lehettek sokkal jobb helyzetben. Mellesleg most annyira leromlott a kommersz pia minősége ("nincs azon a nívószinten"), hogy még az ukrán kamionosok is céklavörös fejjel káromkodnak. Minden évben a parkolónkban alszik egy kamion, benne a sofőrrel. Nincs nagy átmenő forgalom, ezért kár idegenforgalmi adót fizetnünk (14.000 egy évre). Először volt egy esztergomi motoros rokker, aki mindig a brokiját emlegette, aztán a cseh srác, Igor, akinek Twisted Sister jel volt a karjára tetoválva. Nagyon kedves volt. Meg az ukrán, akivel egy éjszakán át beszélgettem oroszul részegen, de óránként csak egy dolgot tudtunk egymással megértetni, és az mindig ugyanaz volt: az orosz elnyomás. Na, ő volt az, akinek először a legjobb vodkát szolgáltam fel (úgyértve minálunk a legjobb, s nem Finglandia, hanem Kájzer), azt prüszkölve itta meg. Pedig ezek az anyatejjel is ezt szívták, gondoltam. Hoztam egy másikat a kiskőrösi Bermuda-háromszögből, a kommerszet, amin a moszkvai hagymakupolákat a kétszín-nyomók a nyomdában jól félrenyomták (Vodkovskaja). Az sem ízlett neki, maradt tehát az a förmedvény, amelyiket a helyi mindenivó kőműves segéd sem bírt meginni, pedig arcszeszen edződött a katonaságnál. A címkén a jegesmaciról reménytelenül lerítt, esélye sincs az ukránnál. Töltöttem, kezébe vett egy marék mogyorót, lehúzta a "votkát" (helyi elírás), rá a sósmogyit és felkiáltott: DA! Boldog voltam. Ekkor értettem meg a világ kultúrájának sokszínűségét és a benne rejlő lehetőségeket.
A következő fejezetben fogalmam sincs miről fogok írni. Addigra megbeszélem magammal egy sör mellett, ha sikerül odaülnöm mellém a Lajos szombati buliján a sörpadra.
Ha valaki azt hiszi magáról, hogy okos, az jöjjön el egy kocsmába. Akiben meg nincs annyi "emberiség" (helyi szleng), hogy együtt lélegezzen az alkoholmámorban eltöltött életek rút sybarita vázaival, akkor az szegényebb lesz egy felismeréssel: van élet a halál előtt.
A reggeli nyitást én fél hatra időzítem, atyám (egyben kollégám) korábban veszi vállára a páraízű hajnalt, így megesik, hogy már öt óra előtt bőszen állnak a pult előtt olyanok, akik egyébként sehová sem igyekeznek, csak éppen az alváshoz már túl passzívak, a családi és szociális létük szerepköréből meg rég kigolyózták magukat. Állataik is szenderegnek még, de szorgos gazdáik megelőzik az etetést és első józan pillanatukat, amit kínszenvedéssel kellene átélniük, mint nekem, aki odaállok, mint pultos és hallgatom cigarettafüstöt formázó szavaikat. Megrázó. Mire felébredek, ráhangolódom, ők már a harmadik felesüket isszák, a harmadik hülyeségüket mondják, letépve rólam az éjszaka minden lágy érintését. A Bázis kocsmába 21 évesen kerültem, most 35 vagyok. Addig a pult másik oldalán álltam én is, mit sem sejtve a túloldalon dolgozók érzésvilágáról. No, azért nem annyira jellemző a szakmára ez az irodalmi érzékenység, ez a pikáns megfogalmazású finom attitűd. Sokszor átlagos és unott fejek néznek vissza a pénztárgép mögül, de nekik is van lelkük. A megélhetés eme formája kimondottan kalandos, mocsaras talajon átgázoló, az a madár, aki részegekkel foglalkozik. Percenként változik a hangulatuk, percenként fordul a kedvük szele, pénzük sem kifogyhatatlan, ritkán követhető agymenéseikre az ellenszer a "szemem néz, de fülem nem hall téged" pozitúra.
Egyébként a magam ura vagyok, csak köldöktestvérem, a másik Én érzi úgy néha, hogy ez nem más, mint egy jól irányított szabadságvesztés. Sebaj! Ti akik dolgoztok valahol, dolgoztok valakiknek, szolgáltattok, ti sem lehettek sokkal jobb helyzetben. Mellesleg most annyira leromlott a kommersz pia minősége ("nincs azon a nívószinten"), hogy még az ukrán kamionosok is céklavörös fejjel káromkodnak. Minden évben a parkolónkban alszik egy kamion, benne a sofőrrel. Nincs nagy átmenő forgalom, ezért kár idegenforgalmi adót fizetnünk (14.000 egy évre). Először volt egy esztergomi motoros rokker, aki mindig a brokiját emlegette, aztán a cseh srác, Igor, akinek Twisted Sister jel volt a karjára tetoválva. Nagyon kedves volt. Meg az ukrán, akivel egy éjszakán át beszélgettem oroszul részegen, de óránként csak egy dolgot tudtunk egymással megértetni, és az mindig ugyanaz volt: az orosz elnyomás. Na, ő volt az, akinek először a legjobb vodkát szolgáltam fel (úgyértve minálunk a legjobb, s nem Finglandia, hanem Kájzer), azt prüszkölve itta meg. Pedig ezek az anyatejjel is ezt szívták, gondoltam. Hoztam egy másikat a kiskőrösi Bermuda-háromszögből, a kommerszet, amin a moszkvai hagymakupolákat a kétszín-nyomók a nyomdában jól félrenyomták (Vodkovskaja). Az sem ízlett neki, maradt tehát az a förmedvény, amelyiket a helyi mindenivó kőműves segéd sem bírt meginni, pedig arcszeszen edződött a katonaságnál. A címkén a jegesmaciról reménytelenül lerítt, esélye sincs az ukránnál. Töltöttem, kezébe vett egy marék mogyorót, lehúzta a "votkát" (helyi elírás), rá a sósmogyit és felkiáltott: DA! Boldog voltam. Ekkor értettem meg a világ kultúrájának sokszínűségét és a benne rejlő lehetőségeket.
A következő fejezetben fogalmam sincs miről fogok írni. Addigra megbeszélem magammal egy sör mellett, ha sikerül odaülnöm mellém a Lajos szombati buliján a sörpadra.
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
