Le kéne ülni magam mellé kicsit megpihenni és elgondolkodni, hogyan kerültem saját életem spiráljába, hogyan csavarodott körém létezésem polipja és miként lettem önazonos magammal, amikor összeültünk egy íróasztalhoz.
Tudom, ugyanúgy tudathasadásos dolog Pesten élni. Kényelmes labirintusa az agyaknak, velőt rázó sikolya lelkeknek az az óriási intellektuális performansz, ami ott zajlik, de én mégis a vidéket választottam. Vagyis ő választott engem. Belezsibbasztott élet-szagának kényelmébe, lágysága szelíd arcával csókolt évekig, hogy aztán úgy vágjon pofán később a kies préri-hullaszaga, mint részeges apát tenyeres-talpas asszonya a konyha kövén. Én mégis szeretem, mert beleszoktam, mert beleszültek, mert beleszarok. Hát, nyitányként ennyi!
Ha sikerül kéthetente nektek örömet adnom azzal, hogy körülírom eme hangulatot itt az ország peremén, akkor boldog leszek, mert lesz, aki tudja miről írok, lesz, aki tudja miért írok és lesz, aki nem tudja. Én grafomániás és buta ember vagyok. Ha nem írok, szinte átlagos. Hogy mi mozgatja az ujjaimat ilyenkor, azt magam sem tudom. Talán ez a pofa itt mellettem, aki kulturáltabb, sármosabb és okosabb, mint én, de a köldökünk összeér, és a lába is pont olyan szagú, mint az enyém.
Térjünk a tárgyra! Egyetlen közös nevezőnk veletek, drága fővárosi barátaim: a kátyú. Amúgy nálatok kutyaszar, nálunk ló- és disznószar. Nálatok puccos plázák, nálunk ABC árvaház. Nálatok hárompercenként metró, nálunk óránként autóbusz a pót-ló. Nálatok pezsgő művészi élet, kiállítások, nálunk kellő kocsmai élet, kilátástalanságok. Éles határt azonban nem húzhatok közénk, mert már nem azok a lóháton járó betyárok vagyunk mi, akik voltunk, csak eszközünk és nem eszünk a kevés. Meg aztán, ha nehezen is - mert néha alig látszik - nálatok is ugyanúgy lehet kilátástalanul nézni az égre, ha olyan a dörgés. Német költő szemével: "Az ég egy darabkája, ahol nem látszik, már tisztul." Vagy Dalí képiességével fogalmazva: egy gumicsizma és egy metropolis találkozása a boncasztalon. Nem irigykedem, ti se irigykedjetek! Legyen béke közöttünk, mert egy alomból valók vagyunk, csak azt az almot sokan forgatták, cserélték a történelemben, így lettünk mi külön faj és műfaj. Nem akarok semmi mást, csak egy kis egzotikus kirándulást annak, aki nem kifogásolja a trágya szagát, a falusi élet vulgarizmusát, humorát és szaftját. Valamint ábrázolni azt a kocsmaszagú világot, amelyet 14 éve szívok magamba a pult mögött, hogy aztán teljesen eggyé váljuk. Ketten tesszük azzal az örök köldöktestvéremmel, aki zenész, dalszövegeket ír, rajzol és figyel . Ő is ott a pult mögött, de ő kirekesztve a valóságot, be nem eresztve nyelvének izmait a realitás bűzlő szájába, hogy az megfertőzze örökre.
Elővigyázatos az én barátom, bár belőlem leste el annak idején a fortélyokat, amikor még reményteli fiatal voltam valahol, teli esélyekkel. Együttműködünk. Majd sztorizgatunk nektek. Én, Anti és ő, a mindig résen lévő Én. A Bázis kocsmában (amelynek honlapja is van, mert annyira IV-es kategóriájú, hogy azt meg kell örökíteni) szóval nálunk, a munkahelyemen zajlik az élet. És ez együtt zajlik bennem és Énben, aki mindig résen, együtt dolgozzuk fel e gyomorforgató masszát, rágjuk, köpjük, rágjuk, köpjük. Mostantól adunk nektek is belőle.
A következő rész tartalmából: a vendéglátó egység (kiscsaládi vállalkozás) leírása részegestül, belemagyarázás, hogyan süllyedhet valaki ide le. Közben állandó szürrealista tájleírás a Művész Én világáról, ha addig el nem illan.
Tudom, ugyanúgy tudathasadásos dolog Pesten élni. Kényelmes labirintusa az agyaknak, velőt rázó sikolya lelkeknek az az óriási intellektuális performansz, ami ott zajlik, de én mégis a vidéket választottam. Vagyis ő választott engem. Belezsibbasztott élet-szagának kényelmébe, lágysága szelíd arcával csókolt évekig, hogy aztán úgy vágjon pofán később a kies préri-hullaszaga, mint részeges apát tenyeres-talpas asszonya a konyha kövén. Én mégis szeretem, mert beleszoktam, mert beleszültek, mert beleszarok. Hát, nyitányként ennyi!
Ha sikerül kéthetente nektek örömet adnom azzal, hogy körülírom eme hangulatot itt az ország peremén, akkor boldog leszek, mert lesz, aki tudja miről írok, lesz, aki tudja miért írok és lesz, aki nem tudja. Én grafomániás és buta ember vagyok. Ha nem írok, szinte átlagos. Hogy mi mozgatja az ujjaimat ilyenkor, azt magam sem tudom. Talán ez a pofa itt mellettem, aki kulturáltabb, sármosabb és okosabb, mint én, de a köldökünk összeér, és a lába is pont olyan szagú, mint az enyém.
Térjünk a tárgyra! Egyetlen közös nevezőnk veletek, drága fővárosi barátaim: a kátyú. Amúgy nálatok kutyaszar, nálunk ló- és disznószar. Nálatok puccos plázák, nálunk ABC árvaház. Nálatok hárompercenként metró, nálunk óránként autóbusz a pót-ló. Nálatok pezsgő művészi élet, kiállítások, nálunk kellő kocsmai élet, kilátástalanságok. Éles határt azonban nem húzhatok közénk, mert már nem azok a lóháton járó betyárok vagyunk mi, akik voltunk, csak eszközünk és nem eszünk a kevés. Meg aztán, ha nehezen is - mert néha alig látszik - nálatok is ugyanúgy lehet kilátástalanul nézni az égre, ha olyan a dörgés. Német költő szemével: "Az ég egy darabkája, ahol nem látszik, már tisztul." Vagy Dalí képiességével fogalmazva: egy gumicsizma és egy metropolis találkozása a boncasztalon. Nem irigykedem, ti se irigykedjetek! Legyen béke közöttünk, mert egy alomból valók vagyunk, csak azt az almot sokan forgatták, cserélték a történelemben, így lettünk mi külön faj és műfaj. Nem akarok semmi mást, csak egy kis egzotikus kirándulást annak, aki nem kifogásolja a trágya szagát, a falusi élet vulgarizmusát, humorát és szaftját. Valamint ábrázolni azt a kocsmaszagú világot, amelyet 14 éve szívok magamba a pult mögött, hogy aztán teljesen eggyé váljuk. Ketten tesszük azzal az örök köldöktestvéremmel, aki zenész, dalszövegeket ír, rajzol és figyel . Ő is ott a pult mögött, de ő kirekesztve a valóságot, be nem eresztve nyelvének izmait a realitás bűzlő szájába, hogy az megfertőzze örökre.
Elővigyázatos az én barátom, bár belőlem leste el annak idején a fortélyokat, amikor még reményteli fiatal voltam valahol, teli esélyekkel. Együttműködünk. Majd sztorizgatunk nektek. Én, Anti és ő, a mindig résen lévő Én. A Bázis kocsmában (amelynek honlapja is van, mert annyira IV-es kategóriájú, hogy azt meg kell örökíteni) szóval nálunk, a munkahelyemen zajlik az élet. És ez együtt zajlik bennem és Énben, aki mindig résen, együtt dolgozzuk fel e gyomorforgató masszát, rágjuk, köpjük, rágjuk, köpjük. Mostantól adunk nektek is belőle.
A következő rész tartalmából: a vendéglátó egység (kiscsaládi vállalkozás) leírása részegestül, belemagyarázás, hogyan süllyedhet valaki ide le. Közben állandó szürrealista tájleírás a Művész Én világáról, ha addig el nem illan.
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
