Egy csütörtöki napon, mindenféle külső és belső késztetéseknek engedve elhatároztam: életemben először korcsolyát húzok a lábamra, és Jevgenyij Pljusenko, Gwendal Peizerat, valamint Wayne Gretzky nyomdokaiba lépve megkezdem ámokfutásomat a jégen! Nem is akárhol, akárkikkel ám, egyenesen a Városligeti Műjégpályára vezetett az utam, az ELTE Jeges Est III. elnevezésű rendezvényre. Természetesen nem rögtön a versenyek és a jégkorongozás lehetősége vonzott, egyelőre megelégedtem (volna) azzal, hogy biztonsággal tudjak az igencsak csúszós felületen közlekedni, illetve egy helyben megállni. "Tehetségemet" a sportággal kapcsolatban mindenesetre bizonyítja, hogy a körök száma kontra esések száma különversenyemet 10:8 arányban az előbbi nyerte, aztán persze mindkét érték túllépte a még észben tartandó mennyiséget (amit magamnak tízben határoztam meg). A nem tervezett földet érések nyomait jórészt még mindig magamon viselem, azt a megszívlelendő tanácsot viszont már az első néhány után megfogalmaztam, hogy a farzsebben tartott lakáskulcs áthelyezése valamely, a korcsolyázás szempontjából kevésbé kritikus régióba mindenképpen ajánlott.
Jégre merészkedésem első perceiben utópiának tűnt a körbe-körbe haladás, azonban - tanítómestereimnek hála – röpke három óra alatt sikerült arra a szintre jutnom, hogy nevessek az akkor pályára lépők mozdulatsorain. Mint említettem, a rendezvény ideje alatt minden energiámat a biztos talpon maradás és a "szakmai" fejlődés elérése kötötte le, így bűnös módon elhanyagoltam tudósítói kötelességeimet, alkalomadtán pótolom a mulasztást. Ez nem csak a különböző ügyességi és gyorsasági versenyek eredményeire áll, hanem a szegedi jégtáncosok becses neveire is, akik ennyit igazán megérdemelnének, tekintettel arra, hogy minőségi produkciókkal rukkoltak ki a kedvünkért. Zsenge koruk ellenére ellentmondást nem tűrően bizonyították, hogy van tehetségük ehhez a látványos és sokak által kedvelt sportághoz, melyet hosszú évek gyakorlásával sajátítottak, sajátítanak el – hiszen ne feledjük az általános érvényű megállapítást: egy hasonló jó teljesítményben az imént említett tehetség 10%-ot ad a sikerhez, a maradék bizony a kemény munka eredménye.
Persze volt, aki nem akarta magát kitenni a látványos esések okozta veszélyeknek, és inkább maradt jól megszokott lábbelijében a jégfelület szélén, ám a mozgás hiánya a testhőmérséklet jelentős csökkenését eredményezné ilyen zimankóban – sebaj, erre találták ki a meleg teát és a forralt bort! Statisztikai adataim ugyan nincsenek a fogyasztásról, pláne a kettő arányáról, de azért kíváncsi lennék rá.
További élményt jelentett számomra az az eset, amikor kissé bukdácsolva, bizonytalanul, körülbelül hetedik-nyolcadik körömet majdnem letudva megérkeztem a pálya épület felőli részéhez – ez így még nem jelentene semmi különösebb érdekességet, ám az a tény, hogy Kangyal Balázst, a magyar jégkorong-válogatott erősségét láttam felém közeledni, majd mellettem elsuhanni, már annál inkább! Így közelről szemlélve talán az "emberhegy" kifejezés illik a jól megtermett hátvédre, teljes felszerelésben úgy nézhettünk ki egymás mellett, mintha nem is egy fajhoz tartoznánk, pedig annyira kicsi azért én sem vagyok. Televízióban mindenesetre nem tűnt ekkorának...
A korábbi gyakorlatnak megfelelően az U-18-as hokisok is tiszteletüket tették, így aki már gyakorlottabb a jégen való közlekedésben, egy ütővel a kezében is kipróbálhatta, mire képes. Mivel csapatjátékról van szó, itt azért bonyolultabb a helyzet, kedvenc sportágamból véve az analógiát, attól, hogy valaki kiválóan tud futni fel-le a pályán, még nem biztos, hogy jó focista… (Emlékezzünk csak két korábbi válogatott játékosra, egyikük jelenleg Debrecenben, a másik pedig Budapesten kergeti a labdát.)
Visszatérve az eredeti témához, összességében úgy vettem észre, hogy nagyon jól szórakozott a megjelent több száz ELTE-s és külsős résztvevő, kihasználva ezt a nem mindennapi alkalmat, hogy együtt legyünk és egy igazán érdekes és kihívásokkal teli estén, a korcsolya lecsatolásáig és azon túl is csodásan érezzük magunkat.
Miután megszabadultam a fent említett felszereléstől, még ellátogattam a Műjégpálya épületének egy meglehetősen jó panorámával rendelkező részébe, amely a "fejesek" főhadiszállásaként funkcionált a rendezvény ideje alatt. Innen, többek között az elfogyasztott IK-s csokik hatására, lelki nyugalmamat visszanyerve indulhattam haza, azzal a szilárd elhatározással, hogy bár ez volt az első, jégen eltöltött estém, egészen biztosan nem ez lesz az utolsó!
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Jégre merészkedésem első perceiben utópiának tűnt a körbe-körbe haladás, azonban - tanítómestereimnek hála – röpke három óra alatt sikerült arra a szintre jutnom, hogy nevessek az akkor pályára lépők mozdulatsorain. Mint említettem, a rendezvény ideje alatt minden energiámat a biztos talpon maradás és a "szakmai" fejlődés elérése kötötte le, így bűnös módon elhanyagoltam tudósítói kötelességeimet, alkalomadtán pótolom a mulasztást. Ez nem csak a különböző ügyességi és gyorsasági versenyek eredményeire áll, hanem a szegedi jégtáncosok becses neveire is, akik ennyit igazán megérdemelnének, tekintettel arra, hogy minőségi produkciókkal rukkoltak ki a kedvünkért. Zsenge koruk ellenére ellentmondást nem tűrően bizonyították, hogy van tehetségük ehhez a látványos és sokak által kedvelt sportághoz, melyet hosszú évek gyakorlásával sajátítottak, sajátítanak el – hiszen ne feledjük az általános érvényű megállapítást: egy hasonló jó teljesítményben az imént említett tehetség 10%-ot ad a sikerhez, a maradék bizony a kemény munka eredménye.
Persze volt, aki nem akarta magát kitenni a látványos esések okozta veszélyeknek, és inkább maradt jól megszokott lábbelijében a jégfelület szélén, ám a mozgás hiánya a testhőmérséklet jelentős csökkenését eredményezné ilyen zimankóban – sebaj, erre találták ki a meleg teát és a forralt bort! Statisztikai adataim ugyan nincsenek a fogyasztásról, pláne a kettő arányáról, de azért kíváncsi lennék rá.
További élményt jelentett számomra az az eset, amikor kissé bukdácsolva, bizonytalanul, körülbelül hetedik-nyolcadik körömet majdnem letudva megérkeztem a pálya épület felőli részéhez – ez így még nem jelentene semmi különösebb érdekességet, ám az a tény, hogy Kangyal Balázst, a magyar jégkorong-válogatott erősségét láttam felém közeledni, majd mellettem elsuhanni, már annál inkább! Így közelről szemlélve talán az "emberhegy" kifejezés illik a jól megtermett hátvédre, teljes felszerelésben úgy nézhettünk ki egymás mellett, mintha nem is egy fajhoz tartoznánk, pedig annyira kicsi azért én sem vagyok. Televízióban mindenesetre nem tűnt ekkorának...
A korábbi gyakorlatnak megfelelően az U-18-as hokisok is tiszteletüket tették, így aki már gyakorlottabb a jégen való közlekedésben, egy ütővel a kezében is kipróbálhatta, mire képes. Mivel csapatjátékról van szó, itt azért bonyolultabb a helyzet, kedvenc sportágamból véve az analógiát, attól, hogy valaki kiválóan tud futni fel-le a pályán, még nem biztos, hogy jó focista… (Emlékezzünk csak két korábbi válogatott játékosra, egyikük jelenleg Debrecenben, a másik pedig Budapesten kergeti a labdát.)
Visszatérve az eredeti témához, összességében úgy vettem észre, hogy nagyon jól szórakozott a megjelent több száz ELTE-s és külsős résztvevő, kihasználva ezt a nem mindennapi alkalmat, hogy együtt legyünk és egy igazán érdekes és kihívásokkal teli estén, a korcsolya lecsatolásáig és azon túl is csodásan érezzük magunkat.
Miután megszabadultam a fent említett felszereléstől, még ellátogattam a Műjégpálya épületének egy meglehetősen jó panorámával rendelkező részébe, amely a "fejesek" főhadiszállásaként funkcionált a rendezvény ideje alatt. Innen, többek között az elfogyasztott IK-s csokik hatására, lelki nyugalmamat visszanyerve indulhattam haza, azzal a szilárd elhatározással, hogy bár ez volt az első, jégen eltöltött estém, egészen biztosan nem ez lesz az utolsó!
Megjelent a BIT magazin II. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
