Macsó papák
média, 2007. november
A médiacézárok Magyarországon valami szánalmasan zsibbadt öntudattól vezérelve (amit minimalizmusnak, vagy oligarchikus perverziónak is nevezhetnénk) összesen húsz arcot használnak egész évben műsoraikhoz, főleg kereskedelmi vonalon. Liptai reggel, Liptai este, főtt Azurákok vacsira, Árpás zabpehely reggelire, uzsira meg Sváby desszertek, tisztára, mint egy vándorcirkuszban, ahol a tulaj lányai az artisták és a jegyszedők egyben, a sógor az állatidomár, a vejkók meg a zenebohócok és a logisztikai szakemberek, mellette kígyót bűvölnek. Aztán ott a kannás bortól pirospozsgás késdobáló unokatestvér, akinek remegő csuklói két attrakcióval előbb még a trapézt markolták.
A Bazi Nagy Testvéries Média Lagzi asztalánál együtt a kis csapat, ízlésformáló parádéikon kötelező a megjelenés, elhasznált arcaikról lecsorgó pakolásaik mögött a világ összes rafinériája, a kétmillióért könnyen kimondott baromságok, a valóság szimbólumai mögött állandó szemfényvesztés, a nyomorúság kicicomázása, kenyér és cirkusz. A kenyér puffaszt, művileg kelesztett tésztából készül és két nap után csak a száraz morzsa marad. A cirkusz meg parasztbarokkos, győzikés, havasos, az activityken felnőtt generációk harcán edzett, néhol annácskásan kurvás, néhol náraysan langyos.
Nos, ebben a stúdiónyi, álszent, altató reklámokkal tűzdelt világban avatták egyik este az ország első számú apukáivá Bochkor Gábort és Árpa Attilát. Az etalonok, akik milliók szeme láttára lettek negédes kedves szülők, roppant szórakoztatóan szédítették az otthon ülő anyukákat, hogy semmitérőnek hitt férjeik csak akkor értékelődnek fel, ha belőlük is olyan bunkó "alfa hím" (Liptai szavait idézem) válik, mint a két médiaguru. Szenzációszámba megy egy-egy sztárgyerek születése, a lesifotósok kilopják a családi albumok rejtett képeit a sztármamák ridiküljéből, naphosszat elemzik kórházi adataikat, a lázas politika a címlapokon háttérbe szorul. Szerencsétlen gyermek sorsa már a fogantatás pillanatában megpecsételődik, a figyelem születés után csak pár hónap múlva lankadna, de a gondos szülők megidézik a megélhetési szereplés szellemét és ha mással nem, szépen cserepedő gyermekeikkel lépnek pódiumra. Széles gyurcsányi gesztusokkal pózolnak a világot jelentő műsorokban, a másfél-kétmillió néző lelkendezve fogadja az unásig játszott gyermek-lemezt.
Bárcsak egyszer ne lenne ruha azon a nyomorult királyon! Csak egyszer értenék meg, hogy mások balfaszságaiból nem lehet várat építeni, viszont a mi balfaszságunkból már sok híres ember épített kastélyt. Főleg ezek a mai macsó papák – a pöffeszkedő kiskirályok tísörtre húzott zakókban – idegesítettek fel annyira, hogy most rászántam pár órát az írásra ahelyett, hogy a fiammal játszanék. Elárulom, ő most alszik. A macsó papák, mint a matyó babák, külcsínre szépek, méregdrágák, egyedi motívumaikban alig lehet felfedezni a sorozatgyártás melankóliáját, van kezük, van rongylábuk, de belülről olyan üresek, mint egy hajléktalan gyomra. A matyó feleségeik bébiszitterekkel neveltetik az újszülöttjeiket, mert már reggeltől adásban vannak, nem sokat, csak öt-hat órát vannak távol naponta (aki már tapasztalta, annnak nem kell magyarázni ez milyen sok egy pár hónapos gyermeknél). Férjeik, akik a jacuzziba bébifonnal kérik szabad hétvégéjükön a whiskyt, a lerészegedett pénz-fetisiszták már készülnek a hétfői bevetésre, a ránk sulykolható kamu dumáikkal.
A hétköznapok kispapái meg csendben felkelnek ötkor, átpelenkázzák a gyereket, hogy a mama még kicsit aludhasson az egész napos fáradozás előtt, aztán napközben kiteszik a lelküket százezerért valahol egy cégvezérnek, egy kiskirálynak, akinek a birodalma lestrapált, olcsó állami tulajdon volt nemrég, hogy este a család melegében együtt lehessenek, és a rezsi be legyen rendben fizetve. Nem álmodnak magániskolákról, nagy medencékről, csak a Balcsi zajos kempingjeiről, némi hétvégi sütizésről, meg kisebb kölcsönökről. Megnézik a tévében, ami nekik kell, azt a sok mocsok-macsót, meg a trendi bulvár-luvnyákat, a császáros szülés után hirtelen-fitteket, hogy példájukkal feküdjenek az ötven négyzetméteres lakásuk furnér-pamlagára és róluk álmodozzanak, az életformáról, ami kicsinyes, és talán nem is olyan boldog, mint amilyennek látszik – viszont felettébb szórakoztató.
A Bazi Nagy Testvéries Média Lagzi asztalánál együtt a kis csapat, ízlésformáló parádéikon kötelező a megjelenés, elhasznált arcaikról lecsorgó pakolásaik mögött a világ összes rafinériája, a kétmillióért könnyen kimondott baromságok, a valóság szimbólumai mögött állandó szemfényvesztés, a nyomorúság kicicomázása, kenyér és cirkusz. A kenyér puffaszt, művileg kelesztett tésztából készül és két nap után csak a száraz morzsa marad. A cirkusz meg parasztbarokkos, győzikés, havasos, az activityken felnőtt generációk harcán edzett, néhol annácskásan kurvás, néhol náraysan langyos.
Forrás: velvet.hu
Nos, ebben a stúdiónyi, álszent, altató reklámokkal tűzdelt világban avatták egyik este az ország első számú apukáivá Bochkor Gábort és Árpa Attilát. Az etalonok, akik milliók szeme láttára lettek negédes kedves szülők, roppant szórakoztatóan szédítették az otthon ülő anyukákat, hogy semmitérőnek hitt férjeik csak akkor értékelődnek fel, ha belőlük is olyan bunkó "alfa hím" (Liptai szavait idézem) válik, mint a két médiaguru. Szenzációszámba megy egy-egy sztárgyerek születése, a lesifotósok kilopják a családi albumok rejtett képeit a sztármamák ridiküljéből, naphosszat elemzik kórházi adataikat, a lázas politika a címlapokon háttérbe szorul. Szerencsétlen gyermek sorsa már a fogantatás pillanatában megpecsételődik, a figyelem születés után csak pár hónap múlva lankadna, de a gondos szülők megidézik a megélhetési szereplés szellemét és ha mással nem, szépen cserepedő gyermekeikkel lépnek pódiumra. Széles gyurcsányi gesztusokkal pózolnak a világot jelentő műsorokban, a másfél-kétmillió néző lelkendezve fogadja az unásig játszott gyermek-lemezt.
Bárcsak egyszer ne lenne ruha azon a nyomorult királyon! Csak egyszer értenék meg, hogy mások balfaszságaiból nem lehet várat építeni, viszont a mi balfaszságunkból már sok híres ember épített kastélyt. Főleg ezek a mai macsó papák – a pöffeszkedő kiskirályok tísörtre húzott zakókban – idegesítettek fel annyira, hogy most rászántam pár órát az írásra ahelyett, hogy a fiammal játszanék. Elárulom, ő most alszik. A macsó papák, mint a matyó babák, külcsínre szépek, méregdrágák, egyedi motívumaikban alig lehet felfedezni a sorozatgyártás melankóliáját, van kezük, van rongylábuk, de belülről olyan üresek, mint egy hajléktalan gyomra. A matyó feleségeik bébiszitterekkel neveltetik az újszülöttjeiket, mert már reggeltől adásban vannak, nem sokat, csak öt-hat órát vannak távol naponta (aki már tapasztalta, annnak nem kell magyarázni ez milyen sok egy pár hónapos gyermeknél). Férjeik, akik a jacuzziba bébifonnal kérik szabad hétvégéjükön a whiskyt, a lerészegedett pénz-fetisiszták már készülnek a hétfői bevetésre, a ránk sulykolható kamu dumáikkal.
A hétköznapok kispapái meg csendben felkelnek ötkor, átpelenkázzák a gyereket, hogy a mama még kicsit aludhasson az egész napos fáradozás előtt, aztán napközben kiteszik a lelküket százezerért valahol egy cégvezérnek, egy kiskirálynak, akinek a birodalma lestrapált, olcsó állami tulajdon volt nemrég, hogy este a család melegében együtt lehessenek, és a rezsi be legyen rendben fizetve. Nem álmodnak magániskolákról, nagy medencékről, csak a Balcsi zajos kempingjeiről, némi hétvégi sütizésről, meg kisebb kölcsönökről. Megnézik a tévében, ami nekik kell, azt a sok mocsok-macsót, meg a trendi bulvár-luvnyákat, a császáros szülés után hirtelen-fitteket, hogy példájukkal feküdjenek az ötven négyzetméteres lakásuk furnér-pamlagára és róluk álmodozzanak, az életformáról, ami kicsinyes, és talán nem is olyan boldog, mint amilyennek látszik – viszont felettébb szórakoztató.
Ezt megosztom Facebook-on!
