Magatartási minták, avagy miért "jó" és miért "nem jó" a magyar férfiakkal a...
párkapcsolat, szex, 2005. szeptember
Magas elvárásokat támasztottak elém nőismerőseim, amikor arra kértek, írjak a férfiak bizonyos – intim helyzetben felbukkanó – magatartási mintáiról, méghozzá részletesen és kiemelve, hogy ők (a női nem képviselői) pontosan hogyan látják ezeket a magatartási mintákat. Mert ez majd tutira megváltoztatja ezeket, sőt, felnyitja a férfiak szemét, esetleg megváltja a világot, de legalábbis a felét… Ilyesmi.
Nőismerőseim, külföldiek és magyarok, sokat beszéltek tehát a férfiakról, külföldiekről és magyarokról, cikkem megalapozása érdekében. Elsősorban természetesen a szexről beszéltek, mert ugyebár egy hosszú nyár után, amikor az ember "kénytelen egy csomó mindent megtapasztalni", akár külföldön is, akkor van mit mesélni. Természetesen a magatartási mintákról.
Először is a külföldi férfiak. Pláne a nyugatiak, hogy végre sztereotipizáljunk. Hát azok aztán na… Szóval lusták! Idézem: felháborítóan és elképesztően hanyagok, ami a magatartási mintákat illeti. Csak szétdobják magukat, és a magatartást a nőkre bízzák. (Még a mintákba se fektetnek sok energiát…) Ez olyannyira igaz, hogy a külföldi hölgyek kifejezetten örülnek egy magyar udvarlónak, ugyanis a magyar férfiak "rendkívül igényesek a teljesítményre". Ezért a külföldi lányok, akik legfeljebb két-három hétig magatartanak velük (hiszen nem tart sokáig a vakáció), nagyon hálásak. A magyar lányok, akik ellenben jobbára egész évben magyarokkal vannak, kicsit eltérően nyilatkoznak erről a teljesítményigényről. Ők úgy érzik, az intim helyzet néha (általában alig észrevehetően, de mégis) valami versenyhez hasonlít, amit meg kell nyerni, és ahol nekik kell arról nyilatkozni, célt ért-e az illető a magatartási mintáival. Így olyan helyzetbe szorítva érzik magukat, amiben értékelni kell a szeretett embert, mert az elvárja, hogy valamilyen módon nyilatkozzanak róla. A teljesítmény jutalma vagy bizonyítéka természetesen a női orgazmus kell hogy legyen. Ha az mégis elmarad (bármilyen okból) vagy késik, vagy csúszik, vagy nem is lehet tudni, hogy az volt-e stb., akkor a nőnemű előtt két lehetőség van: egy, azt nyilatkozza, hogy mégiscsak történt vele ilyen, vagy kifejezésre juttatja, hogy nem, nem volt ilyen dologban része. Az első esetben nem őszinte, a második esetben azt kockáztatja, hogy a párja komoly önértékelési nyavalyát vesz magára, esetleg az összes magatartási mintáját kihajítja az ablakon, vagy a lányt hibáztatja.
"Nagy súlyt rak az ember nyakába – mondta az egyik lány –, ha az együttlét mindig egy konkrét cél érdekében zajlik, még ha nem is csak a csúcspontról beszélünk. Megmutatni, hogy férfi vagyok, megmutatni, hogy jobb vagyok, mint az előző, és tőlem egészen elájulsz." Még akkor is, ha a párod tényleg hozzád való, akkor se lehet mindig elájulni tőle. Akkor különösen nem, ha a másikban érzed a szorongást, az örök kérdést a fejében, vajon elég jó férfi-e stb. Ilyenkor nehéz ellazulni, hiszen mindig figyelni kell arra, hogy a megfelelő visszajelzéseket add, ami meggyőzi arról a párodat, hogy versenyképes. Egy szeretkezésnél elvárás, hogy jól sikerüljön – vagyis férfi nyelvre lefordítva: a nő jusson el a csúcspontig –, ami sokszor befeszíti a helyzetet.
A szexológusok szerint a férfiak teljesítményigénye új jelenség. Régen nem is igen tudtak róla, hogy a nőknél el lehetne érni valamit, ami e teljesítményre bizonyíték. Most azonban a felvilágosultak fejében ott kering a forradalmi elvárás, hogy a nő is élvezze a szexet. Lehetőleg minden alkalommal, úgy, ahogy a férfiak. A nők ( az "életet élvezni tudó és magabiztos" nők) kijelentik, hogy nekik háromszor egy héten, akkor és ekkor, így és úgy, anélkül nem oké. A férfiak bestresszelnek, mert ha nem nyújtanak valami extrát, esetleg lecserélik őket, de különben is volt már előttük valaki, akivel összehasonlíthatják. Mivel a szexuális forradalom óta ritka eset, hogy valakinek egy egész életen át egy (max. kettő) partnere legyen, az összehasonlításból adódó stressz mindig előjöhet, és aki ezzel többet foglalkozik, az általában a férfi.
A szakemberek szerint a verseny háttérbe szorítja az intimitást – már csak azért is, mert a valódi intimitás kialakulását a harmadik év végére teszik, amikor a kapcsolat túlélt már néhány hullámvölgyet és a felek eleget tudnak ahhoz egymásról, hogy igazán elmélyülhessenek a másikban. De mivel a kapcsolatok tetemes része meg sem közelíti a három évet, a feleknek ritkán van alkalmuk megtapasztalni az igazi intim együttlétet. Addig a kapcsolat jórészt ismerkedés, keresés, felfedezés, és nem éri el azt a kort, amikor a szexuális gerjedelem már nem csupán az érzelmi hőfoktól függ, hanem automatikusan bizonyos megszokott és megismert jelek és jegyek függvénye.
A valódi intimitás a hétköznapokban jön létre, és ha a partnert belül átmenetinek tekintjük, akkor mindenképp sérül. Aki sejti, hogy nemsokára továbbáll, vagy a másik kitartásában nem bízik, az önkéntelenül is gátakat szab az igazi önátadásnak. Aki nem adja át magát, az pedig nehezen éri el az eksztatikus beteljesülést (legalábbis lelki értelemben). És ha az hiányzik, vajon mit kell pontosan a teljesítménynek nevezni…?
(És egyáltalán, miért tesznek az egészre a külföldiek?)
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Nőismerőseim, külföldiek és magyarok, sokat beszéltek tehát a férfiakról, külföldiekről és magyarokról, cikkem megalapozása érdekében. Elsősorban természetesen a szexről beszéltek, mert ugyebár egy hosszú nyár után, amikor az ember "kénytelen egy csomó mindent megtapasztalni", akár külföldön is, akkor van mit mesélni. Természetesen a magatartási mintákról.
Először is a külföldi férfiak. Pláne a nyugatiak, hogy végre sztereotipizáljunk. Hát azok aztán na… Szóval lusták! Idézem: felháborítóan és elképesztően hanyagok, ami a magatartási mintákat illeti. Csak szétdobják magukat, és a magatartást a nőkre bízzák. (Még a mintákba se fektetnek sok energiát…) Ez olyannyira igaz, hogy a külföldi hölgyek kifejezetten örülnek egy magyar udvarlónak, ugyanis a magyar férfiak "rendkívül igényesek a teljesítményre". Ezért a külföldi lányok, akik legfeljebb két-három hétig magatartanak velük (hiszen nem tart sokáig a vakáció), nagyon hálásak. A magyar lányok, akik ellenben jobbára egész évben magyarokkal vannak, kicsit eltérően nyilatkoznak erről a teljesítményigényről. Ők úgy érzik, az intim helyzet néha (általában alig észrevehetően, de mégis) valami versenyhez hasonlít, amit meg kell nyerni, és ahol nekik kell arról nyilatkozni, célt ért-e az illető a magatartási mintáival. Így olyan helyzetbe szorítva érzik magukat, amiben értékelni kell a szeretett embert, mert az elvárja, hogy valamilyen módon nyilatkozzanak róla. A teljesítmény jutalma vagy bizonyítéka természetesen a női orgazmus kell hogy legyen. Ha az mégis elmarad (bármilyen okból) vagy késik, vagy csúszik, vagy nem is lehet tudni, hogy az volt-e stb., akkor a nőnemű előtt két lehetőség van: egy, azt nyilatkozza, hogy mégiscsak történt vele ilyen, vagy kifejezésre juttatja, hogy nem, nem volt ilyen dologban része. Az első esetben nem őszinte, a második esetben azt kockáztatja, hogy a párja komoly önértékelési nyavalyát vesz magára, esetleg az összes magatartási mintáját kihajítja az ablakon, vagy a lányt hibáztatja.
"Nagy súlyt rak az ember nyakába – mondta az egyik lány –, ha az együttlét mindig egy konkrét cél érdekében zajlik, még ha nem is csak a csúcspontról beszélünk. Megmutatni, hogy férfi vagyok, megmutatni, hogy jobb vagyok, mint az előző, és tőlem egészen elájulsz." Még akkor is, ha a párod tényleg hozzád való, akkor se lehet mindig elájulni tőle. Akkor különösen nem, ha a másikban érzed a szorongást, az örök kérdést a fejében, vajon elég jó férfi-e stb. Ilyenkor nehéz ellazulni, hiszen mindig figyelni kell arra, hogy a megfelelő visszajelzéseket add, ami meggyőzi arról a párodat, hogy versenyképes. Egy szeretkezésnél elvárás, hogy jól sikerüljön – vagyis férfi nyelvre lefordítva: a nő jusson el a csúcspontig –, ami sokszor befeszíti a helyzetet.
A szexológusok szerint a férfiak teljesítményigénye új jelenség. Régen nem is igen tudtak róla, hogy a nőknél el lehetne érni valamit, ami e teljesítményre bizonyíték. Most azonban a felvilágosultak fejében ott kering a forradalmi elvárás, hogy a nő is élvezze a szexet. Lehetőleg minden alkalommal, úgy, ahogy a férfiak. A nők ( az "életet élvezni tudó és magabiztos" nők) kijelentik, hogy nekik háromszor egy héten, akkor és ekkor, így és úgy, anélkül nem oké. A férfiak bestresszelnek, mert ha nem nyújtanak valami extrát, esetleg lecserélik őket, de különben is volt már előttük valaki, akivel összehasonlíthatják. Mivel a szexuális forradalom óta ritka eset, hogy valakinek egy egész életen át egy (max. kettő) partnere legyen, az összehasonlításból adódó stressz mindig előjöhet, és aki ezzel többet foglalkozik, az általában a férfi.
A szakemberek szerint a verseny háttérbe szorítja az intimitást – már csak azért is, mert a valódi intimitás kialakulását a harmadik év végére teszik, amikor a kapcsolat túlélt már néhány hullámvölgyet és a felek eleget tudnak ahhoz egymásról, hogy igazán elmélyülhessenek a másikban. De mivel a kapcsolatok tetemes része meg sem közelíti a három évet, a feleknek ritkán van alkalmuk megtapasztalni az igazi intim együttlétet. Addig a kapcsolat jórészt ismerkedés, keresés, felfedezés, és nem éri el azt a kort, amikor a szexuális gerjedelem már nem csupán az érzelmi hőfoktól függ, hanem automatikusan bizonyos megszokott és megismert jelek és jegyek függvénye.
A valódi intimitás a hétköznapokban jön létre, és ha a partnert belül átmenetinek tekintjük, akkor mindenképp sérül. Aki sejti, hogy nemsokára továbbáll, vagy a másik kitartásában nem bízik, az önkéntelenül is gátakat szab az igazi önátadásnak. Aki nem adja át magát, az pedig nehezen éri el az eksztatikus beteljesülést (legalábbis lelki értelemben). És ha az hiányzik, vajon mit kell pontosan a teljesítménynek nevezni…?
(És egyáltalán, miért tesznek az egészre a külföldiek?)
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
