Hogy rögtön egy hatalmas közhellyel kezdjek, vannak kihagyhatatlan dolgok az ember életében. Nekem speciel ilyen volt május utolsó estéjén Inkei Bence és barátai fellépése, amelyről ugyan csak pár órával a rendezvény kezdete előtt értesültem, de egy pillanatig sem gondolkodtam azon, ellátogassak-e a Népi Papa és a Haverok koncertjére. Ez számomra sokkal többet jelentett egy egyszerű koncertlátogatásnál: tiszteletemet és megbecsülésemet igyekeztem kifejezni vele az ember (és barátai) iránt, akinek a zenei ízlésem kialakulását köszönhetem. Inkei kollégának a Matula Magazinnál, a Rúgd ki a lekvárt! zeneblogon, majd a quart.hu-n, illetve az [origo] zenegurujaként végzett munkáját nem lehet eléggé magasztalni, úgyhogy inkább neki sem állok.
Inkább arról mesélek, hogy van ez a frenetikus zenekar – á, mégsem, róluk is minden megtudható a fenti linkekre és a YouTube-ra kattintva. Akkor tehát a jelzett oldalak végigkattintgatása, a Népi Papa és a Haverok általános jellemzése, tagjai és a koncertvideók révén dalai egy részének megismerése után csatlakozzunk be a történetbe a koncert kezdetén, amikor a homoszexuális matrózoknak öltözött srácok belekezdtek a Szörfvárosba, majd sorban előadták slágereiket, illetve egy új dalt, A floridai címmel – annyiban már legalább hasonlítanak a Flash-re, hogy új számot ritkán írnak, viszont a közepesek módszeres kiiktatásával egyre inkább eljutnak oda, hogy Barcs Miki után szabadon egyszer Bence is odavetheti majd a közönségnek: "Mi csak világslágereket játszunk, basszájba!". És ha már az analógiáknál tartunk, Zeusz színpadi mozgáskultúrája talán még Queue-ét is veri, pedig. Nagy élmény volt, kevés vagyok én ahhoz, hogy szavakkal leírjam, különben is, megtette már helyettem a Vérfanzin: "A homoszexuális posztpunk szupercsapat klarinéttal, kell ennél több?"
Ha több nem is, de más azért néha igen, pár nappal később jött a Tányje Mrocski fellépése, akikről korábban már esett itt szó, de akkor csak egy koncertbeszámoló erejéig foglalkoztunk az együttessel. Nincs ezzel semmi baj, csakhogy olvasói igény mutatkozott a banda valamiféle teljesebb bemutatására, így leültem velük beszélgetni kicsit. Nem kellett sokáig visszamennünk az időben, amikor a megalakulás körülményeiről kezdtünk társalogni, a tavalyi nyár és ősz hozta össze a társaságot, amelynek magját Kama és Lackó képezték. Miután korábban már részesei voltak egy kudarcba fulladt zenekar-alapítási kísérletnek, érdekes elméletet dolgoztak ki: először egy jó névre van szükség, aztán jöhet a tagszervezés, dalszerzés, próbák, koncertek...
A sorrend enyhe megkavarásával együtt idővel mindenki a helyére került, Gergő, majd Walter csatlakozásával a gitárostoborzás is remek eredményt hozott: a "rangidős" Walter érkezésekor úgy érezte, egy régóta együtt játszó brigádot hall, amikor először érkezett próbára – pedig az az akkori trió számára még csak a negyedik közös alkalom volt! Nemcsak Gergő kitűnő alkalmazkodókészségéről, az énekesnő-keresés rögös útjáról is érdekes információk hangzottak el, többek között váratlanul felbukkanó rózsaszín frufruval, de Janka, bár énekelni korábban alig hallották, egyöntetű lelkesedést váltott ki a társaságból. Teljessé vált tehát a TMCS, ekkor azonban már november volt, ami alapvetően nem okozott volna kisebb pánikot, ha nem derül ki, hogy az első koncert szilveszterkor esedékes. Hála a YouTube-nak és a Lackó nevéhez fűződő, máig az együttes legnagyobb slágerének számító Sarokkád gyors sikerének, azóta koncertről koncertre figyelemmel kísérhettük a Tányje Mrocski fejlődését. Ez alatt nemcsak a közös zenélést, az összhangot kell érteni, de az énekbeli, illetve hangszeres tudást is, sőt, az elmúlt fél évben maguk a dalok sem maradtak változatlanok – a hangzás folyamatos finomodására garancia, hogy mindenki különböző zenei elemeket hoz a produkcióba: Kama a punkot, Gergő a rockot, Walter a keményebb metált teszi bele, Laci szintén dobos édesapja révén underground gyökerekkel rendelkezik, míg Janka a népzenei vonalat erősíti. Ebből adódóan a példaképekre, zenei előképekre és leendő koncertpartnerekre vonatkozó kérdéseimre is változatos válaszok érkeztek, Gergő például a Sonic Youth-t, Walter a Manowart és a PUF-ot emlegette, illetve tervben van egy Flash-sel közös fellépés, értelemszerűen a Kama-féle punk vonal mentén. Nem tagadom, a srácok sikerhez való viszonyulása ("Azért nem kötök csillagszórót a faszomra!" – Walter) nagy megnyugvással tölt el, így még jó ideig módunkban áll majd végigkísérni az ígéretes pszichotriller- és élményzenekar útját, az eddigi "állomások" meggyőztek arról, hogy nem szabad lemaradni.
Aki még nem csatlakozott a rajongótáborhoz, annak a nagy nyári szétszéledés után szeptembertől biztosan lehetősége lesz a pótlásra, de addig is jöjjjön a Fregoli ajánlata a hétre: 11-én a Rézmálban ismét játszik a Tányje Mrocski, másnap, 12-én az év koncertjére kerül sor a Corvintetőn, ugyanis fellép a zseniális Flash együttes, a kiváló efZámbó Happy Dead Band és a kolosszális Lopunk, 14-én pedig a Mentaterasz vendégei csodálhatják meg Queue mester mozgáskultúráját egy DaMage-koncert keretein belül. Találkozzunk a színpadok körül!
Inkább arról mesélek, hogy van ez a frenetikus zenekar – á, mégsem, róluk is minden megtudható a fenti linkekre és a YouTube-ra kattintva. Akkor tehát a jelzett oldalak végigkattintgatása, a Népi Papa és a Haverok általános jellemzése, tagjai és a koncertvideók révén dalai egy részének megismerése után csatlakozzunk be a történetbe a koncert kezdetén, amikor a homoszexuális matrózoknak öltözött srácok belekezdtek a Szörfvárosba, majd sorban előadták slágereiket, illetve egy új dalt, A floridai címmel – annyiban már legalább hasonlítanak a Flash-re, hogy új számot ritkán írnak, viszont a közepesek módszeres kiiktatásával egyre inkább eljutnak oda, hogy Barcs Miki után szabadon egyszer Bence is odavetheti majd a közönségnek: "Mi csak világslágereket játszunk, basszájba!". És ha már az analógiáknál tartunk, Zeusz színpadi mozgáskultúrája talán még Queue-ét is veri, pedig. Nagy élmény volt, kevés vagyok én ahhoz, hogy szavakkal leírjam, különben is, megtette már helyettem a Vérfanzin: "A homoszexuális posztpunk szupercsapat klarinéttal, kell ennél több?"
Ha több nem is, de más azért néha igen, pár nappal később jött a Tányje Mrocski fellépése, akikről korábban már esett itt szó, de akkor csak egy koncertbeszámoló erejéig foglalkoztunk az együttessel. Nincs ezzel semmi baj, csakhogy olvasói igény mutatkozott a banda valamiféle teljesebb bemutatására, így leültem velük beszélgetni kicsit. Nem kellett sokáig visszamennünk az időben, amikor a megalakulás körülményeiről kezdtünk társalogni, a tavalyi nyár és ősz hozta össze a társaságot, amelynek magját Kama és Lackó képezték. Miután korábban már részesei voltak egy kudarcba fulladt zenekar-alapítási kísérletnek, érdekes elméletet dolgoztak ki: először egy jó névre van szükség, aztán jöhet a tagszervezés, dalszerzés, próbák, koncertek...
A sorrend enyhe megkavarásával együtt idővel mindenki a helyére került, Gergő, majd Walter csatlakozásával a gitárostoborzás is remek eredményt hozott: a "rangidős" Walter érkezésekor úgy érezte, egy régóta együtt játszó brigádot hall, amikor először érkezett próbára – pedig az az akkori trió számára még csak a negyedik közös alkalom volt! Nemcsak Gergő kitűnő alkalmazkodókészségéről, az énekesnő-keresés rögös útjáról is érdekes információk hangzottak el, többek között váratlanul felbukkanó rózsaszín frufruval, de Janka, bár énekelni korábban alig hallották, egyöntetű lelkesedést váltott ki a társaságból. Teljessé vált tehát a TMCS, ekkor azonban már november volt, ami alapvetően nem okozott volna kisebb pánikot, ha nem derül ki, hogy az első koncert szilveszterkor esedékes. Hála a YouTube-nak és a Lackó nevéhez fűződő, máig az együttes legnagyobb slágerének számító Sarokkád gyors sikerének, azóta koncertről koncertre figyelemmel kísérhettük a Tányje Mrocski fejlődését. Ez alatt nemcsak a közös zenélést, az összhangot kell érteni, de az énekbeli, illetve hangszeres tudást is, sőt, az elmúlt fél évben maguk a dalok sem maradtak változatlanok – a hangzás folyamatos finomodására garancia, hogy mindenki különböző zenei elemeket hoz a produkcióba: Kama a punkot, Gergő a rockot, Walter a keményebb metált teszi bele, Laci szintén dobos édesapja révén underground gyökerekkel rendelkezik, míg Janka a népzenei vonalat erősíti. Ebből adódóan a példaképekre, zenei előképekre és leendő koncertpartnerekre vonatkozó kérdéseimre is változatos válaszok érkeztek, Gergő például a Sonic Youth-t, Walter a Manowart és a PUF-ot emlegette, illetve tervben van egy Flash-sel közös fellépés, értelemszerűen a Kama-féle punk vonal mentén. Nem tagadom, a srácok sikerhez való viszonyulása ("Azért nem kötök csillagszórót a faszomra!" – Walter) nagy megnyugvással tölt el, így még jó ideig módunkban áll majd végigkísérni az ígéretes pszichotriller- és élményzenekar útját, az eddigi "állomások" meggyőztek arról, hogy nem szabad lemaradni.
Aki még nem csatlakozott a rajongótáborhoz, annak a nagy nyári szétszéledés után szeptembertől biztosan lehetősége lesz a pótlásra, de addig is jöjjjön a Fregoli ajánlata a hétre: 11-én a Rézmálban ismét játszik a Tányje Mrocski, másnap, 12-én az év koncertjére kerül sor a Corvintetőn, ugyanis fellép a zseniális Flash együttes, a kiváló efZámbó Happy Dead Band és a kolosszális Lopunk, 14-én pedig a Mentaterasz vendégei csodálhatják meg Queue mester mozgáskultúráját egy DaMage-koncert keretein belül. Találkozzunk a színpadok körül!
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
