Let's Get Underock!
hétköznapok, koncert, média, zene, 2008. március
A szubkultúra mainstream, államilag finanszírozott és fenntartott része könnyen evickél a kipárnázott ladikban a feneketlen tó környékén, istenadta tehetségüket, vagy szimplán jó összeköttetéseiket elvitatni nem lehet. Az igazi underground alámerülési mélységét azért a négyes metró vájatainál mélyebben kell keresni. Persze az alámerülés ezekben az esetekben – főleg, ha belülről vizsgáljuk a dolgot – felülemelkedést jelent. Felülemelkedni az átlagon, a pénzzel kitapétázott lemezkiadókon, a hazai ízléskereskedelem égig érő paszulyának ezerszer megmászott indáin. A zenei média adhat inspirációt, ötletet, esélyt tartozni valahová, vásárlási tanácsot, viselkedésmintát, öltözködési példákat, ajánlhat sok-sok zenét is, de ennyi, és nem több. A szubkultúra tartozékai többek ennél. A spirituálisan összekötő kapocs mégiscsak a zene, a dallamok, az a bizonyos büntetlen eksztázis. Mondjuk egy rockfesztiválon több ezer embert, a külsőségek felett rájuk zúduló, égető zenei inger kapcsolja össze, olvasztja eggyé.
Akit nem adnak el, és önmagát sem képes eladni, ám képességei képesek lennének képtelen hitelességre és művészi kvalitásokra, annak poshadt vízzel teli vázákat kell összetörni, és egészen a korongozástól újra és újra elindulni az úton, a kerámia-úton, amely törékeny és szinte járhatatlan, mégis saját maga kövezi ki a nehézségekkel tördelt pályát. A zene tartalmi jelentőségét az üzleti világ próbálja bagatellizálni, próbálja olyan felszínes mázzal bevonni a lelkek csuprait, amely a gondolkodás ellen hangolja benső világunkat. Az így lett agyag-agyúak olyan kultúrát esznek és vesznek, amely megakadályozza a felülemelkedést az anyagi léten, a látszatvilágon. Minden zenében akadnak jótevők, ám vannak, akik lábbal tiporják a zene valódi értékeit, mindazt, amivel a hallgató azonosulni tudna. A felszínnel összeborulva maga a élvezet is felszínes lesz, ezáltal válik az ember múmiává, a bizniszmenek naív áldozatává. A zene világában sem tiszta minden, pedig az érzékek csak fülre és szívre dolgoznak…
"Nézd azokat a fickókat,
Így kell ezt csinálni:
Pengeted a gitárt az MTV-n.
Ők nem dolgoznak, így kell ezt csinálni,
A pénz semmiért és a lányok ingyen vannak."
(Mark Knopfler/Dire Straits – Money For Nothing)
Nem létezik elfogadható, teljes igazság, és nem létezik az sem, aki kimondhatná. Maradnak a találgatások, a sokkoló igazság-szilánkok, a lemeztelenítő képek rólunk, gyarló bűnösökről, akik az ártatlanság hamvában holt költői lettünk már születésünkkor. Hogy melyik zenei stílus árulja a legeredetibb módon önmagát, és azt, amiről szól, ezen lehet vitatkozni. A sohasem befutott rockzenésznek, mint én, sok frusztrációval kell megküzdenie, ám, mivel távol maradt a \"keleti svédasztaltól\", tisztán látja, hogyan szedi áldozatait a divat, vagy az eladhatóság. Viszont lepukkant, szar klubokban kell játszania, neki kell a nagy becsben tartott családi autóval cipelnie a nehéz cintányérállványokat, a nikotintól büdös hangfalakat, plakátokat eszkábálni, össze-vissza telefonálgatni, mindig hazamenni a legtávolabbi városból is rögtön a buli után, de előtte a benzinpénzért is órákat aggódni, mert az előre \"megbeszélt\" nézőszám egyenesen arányos a beígért érdeklődéssel. Aztán másnap hajnalban munkába menni, mert hiába alkot óriásit, zenél úgy, mint a nagyok, és írja ki magából összes létező fájdalmát a harmadvonalban lévő zenész, a befogadó oldal olyan kicsiny, mint mobilok csengőhangjaiban a szubbasszus. Az összes zsebpénz olcsó stúdiókra, közepes kaliberű hangszerekre, autópálya-matricákra megy el, és ami a zenében érték, az előadásban élvezet, az mind elszáll egy perc alatt. Benzinkutak híg kávéjától keserű, fáradt hajnalokon kusza gondolatokkal tér aludni a zenész, kedve gyenge, hite megrendül, talán nem jó, amit produkál?
Aztán jön a rockszakma, a mindig bizakodó mini-konzorcium, agyondicséri a megfáradt zenészt, ettől erőre kap banda, és a következő füstös klubig meg sem áll. Újra pakol, újra élvezi a színpadot, újra csalódik egy-egy vendéglátós-producerben, aki kényszerből nem fizet: nem akarja elkényeztetni a puha húsú, tikkadt agyú muzsikusokat holmi tiszteletdíjakkal. Komolyan mondom így, 15 év zene, három saját kiadású lemez, számtalan demo, számtalan koncert és szakmai fényezés után megértem, hogy néha még a benzinpénz sem csorog bele a családi kasszába.
Szomorúságomban csak az vigasztal: olyan tulajdonsággal látott el a sors, aminek csak örülhetek. Énekléssel, dalok és szövegeik írásával olyan kifejezésmódot találtam, ami nem mindenkinek adatik meg, és ami kapaszkodóként szolgál a száguldó világ alagútjában tévelygő metróinkon.
Akit nem adnak el, és önmagát sem képes eladni, ám képességei képesek lennének képtelen hitelességre és művészi kvalitásokra, annak poshadt vízzel teli vázákat kell összetörni, és egészen a korongozástól újra és újra elindulni az úton, a kerámia-úton, amely törékeny és szinte járhatatlan, mégis saját maga kövezi ki a nehézségekkel tördelt pályát. A zene tartalmi jelentőségét az üzleti világ próbálja bagatellizálni, próbálja olyan felszínes mázzal bevonni a lelkek csuprait, amely a gondolkodás ellen hangolja benső világunkat. Az így lett agyag-agyúak olyan kultúrát esznek és vesznek, amely megakadályozza a felülemelkedést az anyagi léten, a látszatvilágon. Minden zenében akadnak jótevők, ám vannak, akik lábbal tiporják a zene valódi értékeit, mindazt, amivel a hallgató azonosulni tudna. A felszínnel összeborulva maga a élvezet is felszínes lesz, ezáltal válik az ember múmiává, a bizniszmenek naív áldozatává. A zene világában sem tiszta minden, pedig az érzékek csak fülre és szívre dolgoznak…
"Nézd azokat a fickókat,
Így kell ezt csinálni:
Pengeted a gitárt az MTV-n.
Ők nem dolgoznak, így kell ezt csinálni,
A pénz semmiért és a lányok ingyen vannak."
(Mark Knopfler/Dire Straits – Money For Nothing)
Nem létezik elfogadható, teljes igazság, és nem létezik az sem, aki kimondhatná. Maradnak a találgatások, a sokkoló igazság-szilánkok, a lemeztelenítő képek rólunk, gyarló bűnösökről, akik az ártatlanság hamvában holt költői lettünk már születésünkkor. Hogy melyik zenei stílus árulja a legeredetibb módon önmagát, és azt, amiről szól, ezen lehet vitatkozni. A sohasem befutott rockzenésznek, mint én, sok frusztrációval kell megküzdenie, ám, mivel távol maradt a \"keleti svédasztaltól\", tisztán látja, hogyan szedi áldozatait a divat, vagy az eladhatóság. Viszont lepukkant, szar klubokban kell játszania, neki kell a nagy becsben tartott családi autóval cipelnie a nehéz cintányérállványokat, a nikotintól büdös hangfalakat, plakátokat eszkábálni, össze-vissza telefonálgatni, mindig hazamenni a legtávolabbi városból is rögtön a buli után, de előtte a benzinpénzért is órákat aggódni, mert az előre \"megbeszélt\" nézőszám egyenesen arányos a beígért érdeklődéssel. Aztán másnap hajnalban munkába menni, mert hiába alkot óriásit, zenél úgy, mint a nagyok, és írja ki magából összes létező fájdalmát a harmadvonalban lévő zenész, a befogadó oldal olyan kicsiny, mint mobilok csengőhangjaiban a szubbasszus. Az összes zsebpénz olcsó stúdiókra, közepes kaliberű hangszerekre, autópálya-matricákra megy el, és ami a zenében érték, az előadásban élvezet, az mind elszáll egy perc alatt. Benzinkutak híg kávéjától keserű, fáradt hajnalokon kusza gondolatokkal tér aludni a zenész, kedve gyenge, hite megrendül, talán nem jó, amit produkál?
Aztán jön a rockszakma, a mindig bizakodó mini-konzorcium, agyondicséri a megfáradt zenészt, ettől erőre kap banda, és a következő füstös klubig meg sem áll. Újra pakol, újra élvezi a színpadot, újra csalódik egy-egy vendéglátós-producerben, aki kényszerből nem fizet: nem akarja elkényeztetni a puha húsú, tikkadt agyú muzsikusokat holmi tiszteletdíjakkal. Komolyan mondom így, 15 év zene, három saját kiadású lemez, számtalan demo, számtalan koncert és szakmai fényezés után megértem, hogy néha még a benzinpénz sem csorog bele a családi kasszába.
Szomorúságomban csak az vigasztal: olyan tulajdonsággal látott el a sors, aminek csak örülhetek. Énekléssel, dalok és szövegeik írásával olyan kifejezésmódot találtam, ami nem mindenkinek adatik meg, és ami kapaszkodóként szolgál a száguldó világ alagútjában tévelygő metróinkon.
Az íráshoz képgaléria is tartozik.
Ezt megosztom Facebook-on!
