Nemrég elgondolkoztam azon, hogy van ez a No Thanx, ami persze viccből van, mindenki tudja, de akkor is, ezt kell nézni, mint "feltörekvő, fiatal zenekart". És most nem a rozsomákrészeg Cseresznye szavait szeretném osztani, amiket az ominózus tévéműsorban elhangoztatott a száján keresztül, mert igazából ő sem különb.
Hogy miért? Kicsit köntörfalazok még: Van nekünk például egy olyan zenekarunk, hogy Sunday Fury. Az elmúlt évek egyik legígéretesebb rock-metálzenekara, multitálentum zenészekkel, szimpatikus hozzáállással. Tegye fel a kezét, aki hallott róluk! Köszönöm!
Vagy ott van az alterrockos Nulladik Változat, akiknek egy normális országban minimum kultsztár státuszuk volna már rég. Ehelyett lassan húsz éve koncerteznek ötven férőhelyes klubokban. Vagy a darálós crustgrindot játszó Human Error, akik saját stílusukban lemosnak ezer nemzetközi bandát, és külföldön valószínűleg ismertebbek a szubkultúrában mint itthon. És lehetne még felsorolni többszáz brigádot is.
A mai magyar rákendrol-élet olyan, mint egy jégbefagyott mamut: a stadionokban, csarnokokban ugyanazok koncerteznek harminc, vagy legalább tizenöt éve. A Szigeten a nagyszínpad mindenkori magyar fellépőit bármikor előre fel lehet mondani. Azt hihetnénk, hogy az igazi fortyogó zenei élet a klubokban, a föld alatt, az undergroundban található. Zenekarok vannak dögivel, tehetségesek is akadnak szép számmal. Csakhogy a piac kicsiben is piac. És mivel egy kicsi ország nevetségesen kicsi zenepiacáról van szó, a helyzet az abnormálisnál is hihetetlenebb.
Az történik ugyanis, hogy a fővonalba bebetonozódtak a "nagyok", ők többnyire a vének és a kevésbé vének. S úgy látszik, a magyar mainstream kihalásos alapon frissül. Emiatt az undergroundba szorulnak az új profik, a feltörekvők, belőlük lesznek a "kicsi-nagyok". És ezzel a maradék ábrándjaink (ha voltak egyáltalán) elfújattanak: nincs semmiféle ártatlan pezsgés. Biznisz van, abban a közegben is, amelyik elvileg a nagybetűs "zenebiznisz" ellenében jött létre és létezik, létezett. A "kicsi-nagyok" mindenféle érdekszövetségeket kötnek, módszereik, stílusuk, mint a nagy profiké, csak egyszerűen nincs helyük ott, ahol igazából lenniük kéne. És mivel az undergroundban maradnak, elveszik még ezt a kevéske maradék teret is a valódi feltörekvőktől. Az amatőröktől. A próbálkozóktól. Azoktól, akiket még tényleg csak az motivál, hogy nyomhassák a rákendrolt, és nincsen pólókat és sapkákat árusító merchpultjuk, se erősítőcipelő roadjuk, és nem érdekli őket, hogy mennyi gázsijuk van. Ha kapnak is valamennyit, azt ott helyben elisszák, mert körülbelül két sörre elég.
Holott úgy lenne az igazi, hogy ők játszanak a Rocktogonban és az ilyen helyeken, a Sunday Fury-szerű zenekarok pedig, mondjuk a Kultiplexben. És azok a "kicsi-nagyok", akik ott szoktak, mennének zúzni, mondjuk, a Petőfi Csarnokba. Akik pedig a Petőfi Csarnokban szoktak manapság, azok lépnének föl az Arénában. Az Arénában nyomuló vének pedig elmehetnének nyugdíjba, élhetnének a jogdíjakból, csinálhatnának zeneiskolát, nyithatnának stúdiót, indíthatnának szaklapot, akármit. Aztán szökőévenként adhatnának egy-egy nosztalgiabulit. Akkor lennénk normális szinten.
Hogy miért? Kicsit köntörfalazok még: Van nekünk például egy olyan zenekarunk, hogy Sunday Fury. Az elmúlt évek egyik legígéretesebb rock-metálzenekara, multitálentum zenészekkel, szimpatikus hozzáállással. Tegye fel a kezét, aki hallott róluk! Köszönöm!
Vagy ott van az alterrockos Nulladik Változat, akiknek egy normális országban minimum kultsztár státuszuk volna már rég. Ehelyett lassan húsz éve koncerteznek ötven férőhelyes klubokban. Vagy a darálós crustgrindot játszó Human Error, akik saját stílusukban lemosnak ezer nemzetközi bandát, és külföldön valószínűleg ismertebbek a szubkultúrában mint itthon. És lehetne még felsorolni többszáz brigádot is.
A mai magyar rákendrol-élet olyan, mint egy jégbefagyott mamut: a stadionokban, csarnokokban ugyanazok koncerteznek harminc, vagy legalább tizenöt éve. A Szigeten a nagyszínpad mindenkori magyar fellépőit bármikor előre fel lehet mondani. Azt hihetnénk, hogy az igazi fortyogó zenei élet a klubokban, a föld alatt, az undergroundban található. Zenekarok vannak dögivel, tehetségesek is akadnak szép számmal. Csakhogy a piac kicsiben is piac. És mivel egy kicsi ország nevetségesen kicsi zenepiacáról van szó, a helyzet az abnormálisnál is hihetetlenebb.
Az történik ugyanis, hogy a fővonalba bebetonozódtak a "nagyok", ők többnyire a vének és a kevésbé vének. S úgy látszik, a magyar mainstream kihalásos alapon frissül. Emiatt az undergroundba szorulnak az új profik, a feltörekvők, belőlük lesznek a "kicsi-nagyok". És ezzel a maradék ábrándjaink (ha voltak egyáltalán) elfújattanak: nincs semmiféle ártatlan pezsgés. Biznisz van, abban a közegben is, amelyik elvileg a nagybetűs "zenebiznisz" ellenében jött létre és létezik, létezett. A "kicsi-nagyok" mindenféle érdekszövetségeket kötnek, módszereik, stílusuk, mint a nagy profiké, csak egyszerűen nincs helyük ott, ahol igazából lenniük kéne. És mivel az undergroundban maradnak, elveszik még ezt a kevéske maradék teret is a valódi feltörekvőktől. Az amatőröktől. A próbálkozóktól. Azoktól, akiket még tényleg csak az motivál, hogy nyomhassák a rákendrolt, és nincsen pólókat és sapkákat árusító merchpultjuk, se erősítőcipelő roadjuk, és nem érdekli őket, hogy mennyi gázsijuk van. Ha kapnak is valamennyit, azt ott helyben elisszák, mert körülbelül két sörre elég.
Holott úgy lenne az igazi, hogy ők játszanak a Rocktogonban és az ilyen helyeken, a Sunday Fury-szerű zenekarok pedig, mondjuk a Kultiplexben. És azok a "kicsi-nagyok", akik ott szoktak, mennének zúzni, mondjuk, a Petőfi Csarnokba. Akik pedig a Petőfi Csarnokban szoktak manapság, azok lépnének föl az Arénában. Az Arénában nyomuló vének pedig elmehetnének nyugdíjba, élhetnének a jogdíjakból, csinálhatnának zeneiskolát, nyithatnának stúdiót, indíthatnának szaklapot, akármit. Aztán szökőévenként adhatnának egy-egy nosztalgiabulit. Akkor lennénk normális szinten.
Ezt megosztom Facebook-on!
