Néhány hete Mohácson jártam baráti társasággal, busójárást, hagyományörzést néztünk, ha nagyon túlozni szeretnék: kulturálódtunk. Talán kevesen tudják, de nemrég volt egy munkabeszüntetési akció, aminek következtében nagyjából egyetlen vonat sem indult el annak menetrendje s módja szerint. Azért is hozom fel és kötöm össze ezt a két témát, mivel szóba került a közel három órás út alatt sokminden, a látvány kihozza az emberekből a beszédtémákat.
A látvány pedig az emhatoson és a hatos úton számomra lehangoló. Szinte egyetlen autót sem látni a sztrádán, látszik, hogy ez a sáv kimaradt az ország vérkeringéséből. Árva nagymadarak ülnek a vadvédő hálók póznáin, kihalt a táj, még egy benzinkút sem töri meg az egyhangúságot. Kulcs és Dunaújváros környékén aztán jön a felhő, melyről kiderül, hogy füst – az acélművek, a papírgyár eregeti magasba. Magyar valóságshow, minden rózsadombi honfitársunknak ajánlom.
Azt gondolom, hogy nincs ma könnyű helyzetben az, aki saját véleményét, álláspontját szeretné – mindenféle politikai állásfoglalás vagy kinyilatkoztatás nélkül – megformálni a sztrájkkal, vagy pedig a nemrégiben kiírt népszavazási kérdésekkel kapcsolatban. A magam részéről igyekeztem körültekintően, több forrásból értesülni, informálódni – meglehetősen kevés sikerrel. Egy dolgot biztosan tudok: nemrégiben megérkezett adóbevallásom láttán némileg kevés szolidaritást tudok érezni azokkal, akik napi több száz millió forintos kárt okoznak egy egész országnak. Persze havi bruttó nyolcvanezerből már lehet, hogy másképp érezném magam, és beállnék a sztárjkolók közé. A rákosi rendező környékén amúgy is ismerős vagyok.
Gondolataim nem jutnak tovább annál, hogy a munkabeszüntetéssel ismét a felszínre került egy olyan kérdéskör, amelyben szinte minden résztvevőnek igaza van. Persze, hogy adjunk mindenkinek, aki szegény, és kiszervezték valahová dolgozni plusz tíz százalék, a bérébe beépülő fizuemelést, és persze, hogy ne adjunk 250 000 forint nettó egyszeri juttatást egy olyan cégből, amelynek eladásához semmi közük. Hogy egy hasonlattal éljek, már bocsánat, de Feihegy eladásáért ne az esztergomi Suzuki-készítők álljanak sorba. Persze, hogy viccnek is dúrva tizenhat százalékos béremelésért sorban állni, mikor multinacionális cégeknél bevett gyakorlat, hogy tíz százalék feletti éves emelésért már az anyacég központjában születhet csak döntés, több oldalas indoklással alátámasztott kérelem esetén.
A vasúti személyszállítás, az egészségbiztosítás, a felsőoktatás finanszírozása olyan kérdések, amelyek közül akár egy is kormánybuktató tudott lenni nálunk jóval kultúráltabb (fejlettebb) állampolgárok által gyakorolt európai demokráciákban.
Nem értem azt a felfogást, mely szerint "majd mi, itt, magunk közt megoldjuk, okosba!". Mindenki máshogyan, máshonnan, és más kézzel nyúlna hozzá akár a vasúthoz, akár a felsőoktatás reformjához, akár az egészségügy finanszírozásához. Nem értem, hogy ha van 3-4-5 gordiuszi csomó, akkor miért kell valamennyit egyszerre megoldani. Miért nem oldja meg az, akinek ez feladata? Miért akarja feltétlenül, minden áron, bármi áron, Gábor Áron megoldani?
Az autópályán menet többféle konklúzióra jutottunk a fenti kérdésekben. Odafelé a téma az volt, hogy igenis adják–adjuk az emberek kezébe a sorsukat, döntsék el ők, hogy mit akarnak. Én, mint budapesti, adófizető lakos: igenis szeretnék vizitdíjat fizetni, kórházi napidíjjal, sőt, ha úgy döntök, hogy ismét tanulni szeretnék, még FER-t (tandíjat), is fizetni szeretnék.
Talán hagyjuk helyben a befizetett adók 30-40 százalékát, és minden falu / város / kerület / megye / régió maga döntse el, hogy mire fordítja azt a pénzt. Ha nem tud a demokráciánk úgy működni, hogy az egy adott témában felgyülemlő többség eldönti a kisebbségben maradtak "kárára" is az adott kérdést, akkor ne legyen. Ha Debrecenben nem akarnak pénzt fizetni a felsőoktatásért, ám legyen. Ha ezzel lemaradnak az intézményeik, mert kevesebb pénzük lesz fejlesztésre, de a polgárok effektíve "gazdagabbak" maradnak, ám legyen.
Megjegyzem, hogy a "többség-kisebség" ilyen témákban egy érdekes és hosszas vitára okot adó kérdés. A magam részéről osztom Hofi azon mondását, amelyet a "magyar magyarokról" fogalmazott meg: "...hát ne hogy már ők mondják meg, hogy én mekkora szarban éljek!".
Szeretném, ha nem Szabolcsban, Baranyában, vagy Bács-Kiskunban döntenék el, hogy én milyen egészségügyet vagy egészségtelen ügyet finanszírozok. Jó volna, ha a Budapesten és Pest megyében keletkezett adóbefizetésekből élő közel négy-ötmillió honfitársunk felfogná, hogy ha továbbra is rükvercben megyünk a szemellenzős lóval, az sok jóra nem fog vezetni. Ha ő személyesen ezt szereti, áldásom rá, tegye, vagy ne tegye. Párezer vasutas eldöntheti, hogy az a kár, amit most okoznak anyagilag, a szolgáltatásba vetett bizalmilag, azt hogyan, miből és mikorra fogják tudni helyreállítani.
Az autópályán haladva többféle konklúzióra jutottunk a fenti kérdésekben. Visszafelé a téma az volt, hogy igenis, Mohácson valami varázslat van – az emberek a saját kezükbe vették a sorsukat arra az egy napra. Eldöntötték, hogy megtartják, őrzik a szokások hagyományait, mi pedig rájöttünk, hogy megéri öt órát utaznunk, tízezreket kifizetnünk egy napnyi kalandért, élményért, kultúráért.
A látvány pedig az emhatoson és a hatos úton számomra lehangoló. Szinte egyetlen autót sem látni a sztrádán, látszik, hogy ez a sáv kimaradt az ország vérkeringéséből. Árva nagymadarak ülnek a vadvédő hálók póznáin, kihalt a táj, még egy benzinkút sem töri meg az egyhangúságot. Kulcs és Dunaújváros környékén aztán jön a felhő, melyről kiderül, hogy füst – az acélművek, a papírgyár eregeti magasba. Magyar valóságshow, minden rózsadombi honfitársunknak ajánlom.
Azt gondolom, hogy nincs ma könnyű helyzetben az, aki saját véleményét, álláspontját szeretné – mindenféle politikai állásfoglalás vagy kinyilatkoztatás nélkül – megformálni a sztrájkkal, vagy pedig a nemrégiben kiírt népszavazási kérdésekkel kapcsolatban. A magam részéről igyekeztem körültekintően, több forrásból értesülni, informálódni – meglehetősen kevés sikerrel. Egy dolgot biztosan tudok: nemrégiben megérkezett adóbevallásom láttán némileg kevés szolidaritást tudok érezni azokkal, akik napi több száz millió forintos kárt okoznak egy egész országnak. Persze havi bruttó nyolcvanezerből már lehet, hogy másképp érezném magam, és beállnék a sztárjkolók közé. A rákosi rendező környékén amúgy is ismerős vagyok.
Gondolataim nem jutnak tovább annál, hogy a munkabeszüntetéssel ismét a felszínre került egy olyan kérdéskör, amelyben szinte minden résztvevőnek igaza van. Persze, hogy adjunk mindenkinek, aki szegény, és kiszervezték valahová dolgozni plusz tíz százalék, a bérébe beépülő fizuemelést, és persze, hogy ne adjunk 250 000 forint nettó egyszeri juttatást egy olyan cégből, amelynek eladásához semmi közük. Hogy egy hasonlattal éljek, már bocsánat, de Feihegy eladásáért ne az esztergomi Suzuki-készítők álljanak sorba. Persze, hogy viccnek is dúrva tizenhat százalékos béremelésért sorban állni, mikor multinacionális cégeknél bevett gyakorlat, hogy tíz százalék feletti éves emelésért már az anyacég központjában születhet csak döntés, több oldalas indoklással alátámasztott kérelem esetén.
A vasúti személyszállítás, az egészségbiztosítás, a felsőoktatás finanszírozása olyan kérdések, amelyek közül akár egy is kormánybuktató tudott lenni nálunk jóval kultúráltabb (fejlettebb) állampolgárok által gyakorolt európai demokráciákban.
Nem értem azt a felfogást, mely szerint "majd mi, itt, magunk közt megoldjuk, okosba!". Mindenki máshogyan, máshonnan, és más kézzel nyúlna hozzá akár a vasúthoz, akár a felsőoktatás reformjához, akár az egészségügy finanszírozásához. Nem értem, hogy ha van 3-4-5 gordiuszi csomó, akkor miért kell valamennyit egyszerre megoldani. Miért nem oldja meg az, akinek ez feladata? Miért akarja feltétlenül, minden áron, bármi áron, Gábor Áron megoldani?
Az autópályán menet többféle konklúzióra jutottunk a fenti kérdésekben. Odafelé a téma az volt, hogy igenis adják–adjuk az emberek kezébe a sorsukat, döntsék el ők, hogy mit akarnak. Én, mint budapesti, adófizető lakos: igenis szeretnék vizitdíjat fizetni, kórházi napidíjjal, sőt, ha úgy döntök, hogy ismét tanulni szeretnék, még FER-t (tandíjat), is fizetni szeretnék.
Talán hagyjuk helyben a befizetett adók 30-40 százalékát, és minden falu / város / kerület / megye / régió maga döntse el, hogy mire fordítja azt a pénzt. Ha nem tud a demokráciánk úgy működni, hogy az egy adott témában felgyülemlő többség eldönti a kisebbségben maradtak "kárára" is az adott kérdést, akkor ne legyen. Ha Debrecenben nem akarnak pénzt fizetni a felsőoktatásért, ám legyen. Ha ezzel lemaradnak az intézményeik, mert kevesebb pénzük lesz fejlesztésre, de a polgárok effektíve "gazdagabbak" maradnak, ám legyen.
Megjegyzem, hogy a "többség-kisebség" ilyen témákban egy érdekes és hosszas vitára okot adó kérdés. A magam részéről osztom Hofi azon mondását, amelyet a "magyar magyarokról" fogalmazott meg: "...hát ne hogy már ők mondják meg, hogy én mekkora szarban éljek!".
Szeretném, ha nem Szabolcsban, Baranyában, vagy Bács-Kiskunban döntenék el, hogy én milyen egészségügyet vagy egészségtelen ügyet finanszírozok. Jó volna, ha a Budapesten és Pest megyében keletkezett adóbefizetésekből élő közel négy-ötmillió honfitársunk felfogná, hogy ha továbbra is rükvercben megyünk a szemellenzős lóval, az sok jóra nem fog vezetni. Ha ő személyesen ezt szereti, áldásom rá, tegye, vagy ne tegye. Párezer vasutas eldöntheti, hogy az a kár, amit most okoznak anyagilag, a szolgáltatásba vetett bizalmilag, azt hogyan, miből és mikorra fogják tudni helyreállítani.
Az autópályán haladva többféle konklúzióra jutottunk a fenti kérdésekben. Visszafelé a téma az volt, hogy igenis, Mohácson valami varázslat van – az emberek a saját kezükbe vették a sorsukat arra az egy napra. Eldöntötték, hogy megtartják, őrzik a szokások hagyományait, mi pedig rájöttünk, hogy megéri öt órát utaznunk, tízezreket kifizetnünk egy napnyi kalandért, élményért, kultúráért.
Ezt megosztom Facebook-on!
