A Neumann János Számítógép-tudományi Társaság idei legnagyobb dobása bevallottan a december 7-i egész napos I. Digitális Esélyegyenlőség Konferencia volt. Ennek megfelelően a társaság az ország legjobb előadóit hívta meg a rendezvényre, a lehető legszínvonalasabb helyszínt és körítést biztosítva az eseményhez (bár azt megjegyezném, hogy akinek szívében ott az antiszemitizmus parazsa, inkább ne sétáljon végig az Arany János utcán, mert felizzik). Tanusíthatom, a konferencia színvonala az egeket ostromolta, amihez a sok résztvevő is hozzájárult, akik szépen feltöltötték az Aranytíz megfelelő termét. Aki pedig nem lehetett ott személyesen, az a Szoftvertechnilógiai Fórumok gyakorlatának megfelelően az Interneten élő videoközvetítésben követhette az eseményeket – éljen az esélyegyenlőség!
A téma a címből következően nem lehetett más, minthogy miként lehet a legtöbb embert bevonni az információs társadalomba, mert aki kimarad belőle, az végleg lemarad – DE! nem hagyhatjuk, hogy túl sokan maradjanak le, mert az komolyan veszélyezteti az ország helyzetét. Vegyük észre persze, hogy ez egy globális probléma, és annak magyarországi vetülete: nálunk körülbelül a népesség felének esélye sincs arra, hogy netizenné váljon, azt a passzív tömeget azonban, akik potenciálisan lehetnének azok, azonnal és hatékonyan aktivizálni kell. Megjegyzem, az 50%-os aránnyal elég jól állunk a világhoz képest, bár ne lenne igazam, de úgy tűnik, globálisan több mint 3 milliárd az esélytelenek aránya.
A feladat tehát kettős:
1. Aktivizálni azokat, akik potenciálisan képesek az információs társadalomba tagozódásra, de még nem tették meg az első lépéseket.
2. Megakadályozni az esélytelenek reprodukcióját – nem, nem holokauszttal, hanem oktatással és lehetőségek biztosításával.
Oktatás=lélekgyilkolás
Elhangzott a kulcsszó: oktatás. Emellett nem mehettek el az előadók, csak egy példa: mennyivel érdekesebbé lehetne tenni a földrajzoktatást a GoogleEarth, GoogleMaps szolgáltatásokkal – a Fregoli mindenesetre már alkalmazza a technológiát.
Kicsit komolyabban, éppen A tudomány határai című tudományfilozófiába sorolt társadalomtudományi tárgy december 5-i, szerdai óráján került előtérbe az, hogy teljesen és alapjaiban rossz és hibás a magyar oktatási rendszer (is). Közép- és felsőfokon mindenképpen, a három oktató véleménye megegyezett abban, hogy csak az alapfokú oktatásban mutatkozik az utóbbi időben néhány bíztató jel – de ebből csak azok profitálnak, akik nem lépnek tovább a középfokú oktatás felé, ők pedig eleve esélytelenek (ld. feljebb). A felsőoktatásban csak a hangzatos eredményeket folyamatosan szállító elitképzés működik, a többiek mehetnek – és mennek is – a levesbe. Z. Karvalics László előadása végén helyesen utalt arra, hogy az idő múlásával automatice nem fog ez változni, a fejlődés nem evidencia. Ez korrelál nagytiszteletű Bede Márton kolléga azon gondolatával, miszerint "Magyarországnak mindig van lejjebb."
Szó esett továbbá a privát információkról és azok veszélyeiről.
Az egészségügy sem maradt ki a szórásból, így választ kaptam néhány, eddig költőinek hitt kérdésemre, melyek az utóbbi hónapokban merültek fel bennem. Például:
– Miért fog nagyapám meghalni valószínűleg egy éven belül, miután műtéti úton sikeresen eltávolítottak belőle egy tumort?
– Egyáltalán miért tartott két hónapig betegsége diagnosztizálása?
Biztos akadt olyan is a résztvevők között, akinek ez újdonság volt, ezért elhangzott az is, hogy a jelen a hálózatoké és már jó egy évtizede a tudás megosztásának korát éljük, a Gutenberg-galaxis és a tudás tulajdonlásának kora pedig lejárt – függeltenül attól, hogy sokan, jellemzően az esélytelenek (Magyarországon az az ötmillió, ld. feljebb) oda sem tették be a lábukat.
Arra Desseffy Tibor világított rá, hogy az IT-szektor nem lehet sikeres addig, amíg meg nem születik egy széles körben elfogadott válasz erre a kérdésre: "Tulajdonképpen milyen Magyarországot akarunk?" Általános jövőkép nélkül ugyanis az egyes ágazatok jövője is teljesen bizonytalan. Persze ezt nyugodtan vonatkoztathatjuk a jelenre is, hiszen a többség azt sem tudja, ma hol él, mondjuk politikai szempontból.
Egy ilyen kiemelt konferenciáról nem hiányozhattak a díjátatások sem, az NJSZT ekkorra időzítette éves elismeréseinek kiosztását: egykori ELTE hallgatóként akadt ok a büszkeségre, az NJSZT 2007. évi díjainak átadásán Kemény-díjban részesült az ELTE IK oktatója és a doktori iskola hallgatója, Tejfel Máté, aki december 7-től hivatalosan is kemény arc lett – a fogalom definiálásáért és terjesztéséért köszönet Maulis Ádámnak.
Végül egy személyes vallomást engednék meg magamnak: elég kilátástalannak és életre alkalmatlannak tűnt a világ, míg meg nem ismertem és meg nem értettem a punkot. Azóta kicsit jobb a véleményem az életről. Amióta pedig megismertem az NJSZT-t és amióta néhány éve eljárok a konferenciáira és fórumaira, még egy fokkal reménykeltőbbnek érzem a helyzetet.
A téma a címből következően nem lehetett más, minthogy miként lehet a legtöbb embert bevonni az információs társadalomba, mert aki kimarad belőle, az végleg lemarad – DE! nem hagyhatjuk, hogy túl sokan maradjanak le, mert az komolyan veszélyezteti az ország helyzetét. Vegyük észre persze, hogy ez egy globális probléma, és annak magyarországi vetülete: nálunk körülbelül a népesség felének esélye sincs arra, hogy netizenné váljon, azt a passzív tömeget azonban, akik potenciálisan lehetnének azok, azonnal és hatékonyan aktivizálni kell. Megjegyzem, az 50%-os aránnyal elég jól állunk a világhoz képest, bár ne lenne igazam, de úgy tűnik, globálisan több mint 3 milliárd az esélytelenek aránya.
A feladat tehát kettős:
1. Aktivizálni azokat, akik potenciálisan képesek az információs társadalomba tagozódásra, de még nem tették meg az első lépéseket.
2. Megakadályozni az esélytelenek reprodukcióját – nem, nem holokauszttal, hanem oktatással és lehetőségek biztosításával.
Oktatás=lélekgyilkolás
Elhangzott a kulcsszó: oktatás. Emellett nem mehettek el az előadók, csak egy példa: mennyivel érdekesebbé lehetne tenni a földrajzoktatást a GoogleEarth, GoogleMaps szolgáltatásokkal – a Fregoli mindenesetre már alkalmazza a technológiát.
Fregoli a világban
Kicsit komolyabban, éppen A tudomány határai című tudományfilozófiába sorolt társadalomtudományi tárgy december 5-i, szerdai óráján került előtérbe az, hogy teljesen és alapjaiban rossz és hibás a magyar oktatási rendszer (is). Közép- és felsőfokon mindenképpen, a három oktató véleménye megegyezett abban, hogy csak az alapfokú oktatásban mutatkozik az utóbbi időben néhány bíztató jel – de ebből csak azok profitálnak, akik nem lépnek tovább a középfokú oktatás felé, ők pedig eleve esélytelenek (ld. feljebb). A felsőoktatásban csak a hangzatos eredményeket folyamatosan szállító elitképzés működik, a többiek mehetnek – és mennek is – a levesbe. Z. Karvalics László előadása végén helyesen utalt arra, hogy az idő múlásával automatice nem fog ez változni, a fejlődés nem evidencia. Ez korrelál nagytiszteletű Bede Márton kolléga azon gondolatával, miszerint "Magyarországnak mindig van lejjebb."
Szó esett továbbá a privát információkról és azok veszélyeiről.
Az egészségügy sem maradt ki a szórásból, így választ kaptam néhány, eddig költőinek hitt kérdésemre, melyek az utóbbi hónapokban merültek fel bennem. Például:
– Miért fog nagyapám meghalni valószínűleg egy éven belül, miután műtéti úton sikeresen eltávolítottak belőle egy tumort?
– Egyáltalán miért tartott két hónapig betegsége diagnosztizálása?
Biztos akadt olyan is a résztvevők között, akinek ez újdonság volt, ezért elhangzott az is, hogy a jelen a hálózatoké és már jó egy évtizede a tudás megosztásának korát éljük, a Gutenberg-galaxis és a tudás tulajdonlásának kora pedig lejárt – függeltenül attól, hogy sokan, jellemzően az esélytelenek (Magyarországon az az ötmillió, ld. feljebb) oda sem tették be a lábukat.
Arra Desseffy Tibor világított rá, hogy az IT-szektor nem lehet sikeres addig, amíg meg nem születik egy széles körben elfogadott válasz erre a kérdésre: "Tulajdonképpen milyen Magyarországot akarunk?" Általános jövőkép nélkül ugyanis az egyes ágazatok jövője is teljesen bizonytalan. Persze ezt nyugodtan vonatkoztathatjuk a jelenre is, hiszen a többség azt sem tudja, ma hol él, mondjuk politikai szempontból.
Egy ilyen kiemelt konferenciáról nem hiányozhattak a díjátatások sem, az NJSZT ekkorra időzítette éves elismeréseinek kiosztását: egykori ELTE hallgatóként akadt ok a büszkeségre, az NJSZT 2007. évi díjainak átadásán Kemény-díjban részesült az ELTE IK oktatója és a doktori iskola hallgatója, Tejfel Máté, aki december 7-től hivatalosan is kemény arc lett – a fogalom definiálásáért és terjesztéséért köszönet Maulis Ádámnak.
Végül egy személyes vallomást engednék meg magamnak: elég kilátástalannak és életre alkalmatlannak tűnt a világ, míg meg nem ismertem és meg nem értettem a punkot. Azóta kicsit jobb a véleményem az életről. Amióta pedig megismertem az NJSZT-t és amióta néhány éve eljárok a konferenciáira és fórumaira, még egy fokkal reménykeltőbbnek érzem a helyzetet.
Ezt megosztom Facebook-on!
