Teendő az ember (a tett halála a cetlizés)
hétköznapok, 2004. május
"Készültem én már eleget/
másra, mint ami aztán lett…"
(Kispál és a Borz)
Általában már télen elkezdem. Sőt, van úgy, hogy még ősszel, a suliban. Különböző színű és méretű cetlikre írom föl vastag filcekkel a teendőket, amelyeket nem kell határidőre megcsinálni, és/vagy nincs is igazán kedvem megcsinálni őket. Aztán mindig felsóhajtok, hát igen, ezekre sincs időm. Pedig de jó lenne! Na, majd nyáron… És a cetliken egyre csak sokasodnak a teendők. Pár dolgot lehúzok róluk, mást meg ráírok, és a végén már semmi köze sem lesz ahhoz, amit eredetileg akartam. Ekkor összegyűröm, és kidobom mindet, csak azért, hogy újrakezdjem az egészet. Mert ez olyan, mintha foglalkoznék vele, és ez megnyugtató érzés. Teljesen tisztán látom, miket kellene csinálni és miért. Kéne például nyelvet tanulni, beiratkozni valami tanfolyamra, mert egyetlen idegen nyelv manapság szinte semmit sem ér. Persze, majd nyáron. Vagy legalább angolból egy nyamvadt felsőfok. Az mégiscsak jobban néz ki. Aha, majd, ha lesz időm. Kéne jogsi is, tök gáz, hogy még mindig nincs. Na, meg valami nyári munka is illene. A rajztanfolyamot is mindig csak halogatom, írom föl ijedten az egyik cetlire, amire aztán ráteszek egy könyvet. Amikor a könyvet később megemelem, a cetli leesik, elvész, sohasem találom meg. Újat kezdek, hiszen itt van az a rengeteg film, amit meg kéne nézni, és az a rengeteg könyv, amit el kéne olvasni. Saját remekműveim (khm) megírásáról nem is beszélve.
Aztán elolvad a hó, tavasz lesz, és jön a vizsgaidőszaknak nevezett nagy metszőolló, hogy alaposan megnyirbálja a nyarat. A nem úvézéssel töltött időszakot hívjuk szünetnek, és ez általában rémisztően kevés. Igaz, nincs az a gigahosszú szünidő, amit egy tanuló ne kevesellne. A vizsgaidőszak végeztével, persze föl kell lélegezni, ilyenkor még nem várhatom el magamtól, hogy bármi értelmeset is csináljak. Egy-két-három-stb. napig delirium tremens közeli állapotban fetrengve még eszembe jutnak a celtik, meg hogy a fele dolgot már most elbuktam. Hiszen még tavasszal kellett volna jogsit kezdeni, tanfolyamra, munkára jelentkezni, hogy legyen belőle valami. Sebaj, úgyis ott van még a többi rengeteg dolog, és csak most kezdődött a nyár, és egyébként is. Így hát elmegyek találkozni 45616735470613 rég látott cimborámmal, minden nap későn jutok haza, aztán délig alszom, hiszen szünet van, megtehetem. Semmilyen bulira nem mondok nemet, mert most van időm (!) és lehetőségem kikapcsolódni, azaz totálisan kikészíteni magam hangos, füstös helyek intenzív látogatásával, és többnapos nemalvással. Mert majd kipihenem, és akkor elkezdem megvalósítani valamelyik cetlit. Még ez a hét, ez még pihihét, ez még elúszik, de utána frankón! – fogadkozom. Persze, nem utasítom vissza a meghívást Balatonra (Velencei-tóhoz, Bakonyba, New Yorkba stb.), ki volna az az őrült, aki visszautasítaná. Majd, ha visszajöttem, akkor télleg, mondom, és hajtok egyet a naptáron. Te jó ég, azon a héten kezdődik a Sziget, és már mindenkivel megbeszéltem, hogy együtt sátorozunk, és fellép XY, akit egyszerűen nem szabad kihagyni, meg minden. És persze, hogy kimegyek egy hétre. Mert kell egy hét! De igazából nem kell, sőt két nap sem kéne. Mégis ott vagyok minden évben, és nyelem a port végig. És ez általában az összes cetlis álom végét is szokta jelenteni. (Mert az ember a Szigeten egy hét alatt tutira lemegy nomádba, lemegy punkba, lemegy csövesbe, puhatestűbe, amőbába. Megválik igényességétől – tegyük fel, hogy volt neki –, időérzékétől és szinte minden emberi tulajdonságától. Aztán elkezdi magát akkor is másnaposnak érezni, amikor nem az. Így még az a maradék, minimális lehetőség is megszűnik, hogy a helyzet változzon.)
A Sziget végeztével valahogy hazatámolygok, és minimum kétnapos alvás jön. Később a naptárra pillantva rémülten tudatosul bennem, hogy a szünetnek mingyá vége! Ezért még gyorsan le kell menni párszor Zöld Pardonba, meg ide meg oda. Jobb esetben még közbejön egy gólya/békatábor, ahol már szinte kétségbeesetten tombolok, végső energiatartalékaimat is felélve, hogy jól érezzem magam, mert mingyááá mind ennek/mindennek vége! Filmszakadás. Iszonyú fejfájással ébredek egy leíró nyelvtan előadáson. Bambán bámulok körbe, rajtam kívül mindenki jegyzetel. Miután meggyőződtem róla, hogy ez nem csak egy rémálom, hanem maga a rögvalóság, toll és papír után nézek. Természetesen, a jegyzetelés meghaladja akkori képességeimet, különben is olyan állapotban vagyok, amilyenben egy szót sem fogok föl abból, amit a tanárnéni/bácsi magyaráz. Rajzolgatni kezdek hát, aztán, ahogy kicsit jobban feléledek, szinte öntudatlanul kezdem számbavenni a jövőbeni feladataimat és terveimet. Mert én ezekkel is szoktam foglalkozni. Mert én nem csak az egyik napról a másikra élek ám! A lapot félbehajtom, a tetejére felírom csupa nagybetűvel: teendők, és lassan írni kezdem a listát (néha el-elbóbiskolva egy pillanatra a tanár andalítón ritmikus beszédhangjától). Lássuk csak, kéne például nyelvet tanulni, beiratkozni valami tanfolyamra, mert egyetlen idegen nyelv manapság szinte semmit sem ér. Vagy legalább angolból egy nyamvadt felsőfok. Az mégis csak jobban néz ki. Persze, majd nyáron...
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
másra, mint ami aztán lett…"
(Kispál és a Borz)
Általában már télen elkezdem. Sőt, van úgy, hogy még ősszel, a suliban. Különböző színű és méretű cetlikre írom föl vastag filcekkel a teendőket, amelyeket nem kell határidőre megcsinálni, és/vagy nincs is igazán kedvem megcsinálni őket. Aztán mindig felsóhajtok, hát igen, ezekre sincs időm. Pedig de jó lenne! Na, majd nyáron… És a cetliken egyre csak sokasodnak a teendők. Pár dolgot lehúzok róluk, mást meg ráírok, és a végén már semmi köze sem lesz ahhoz, amit eredetileg akartam. Ekkor összegyűröm, és kidobom mindet, csak azért, hogy újrakezdjem az egészet. Mert ez olyan, mintha foglalkoznék vele, és ez megnyugtató érzés. Teljesen tisztán látom, miket kellene csinálni és miért. Kéne például nyelvet tanulni, beiratkozni valami tanfolyamra, mert egyetlen idegen nyelv manapság szinte semmit sem ér. Persze, majd nyáron. Vagy legalább angolból egy nyamvadt felsőfok. Az mégiscsak jobban néz ki. Aha, majd, ha lesz időm. Kéne jogsi is, tök gáz, hogy még mindig nincs. Na, meg valami nyári munka is illene. A rajztanfolyamot is mindig csak halogatom, írom föl ijedten az egyik cetlire, amire aztán ráteszek egy könyvet. Amikor a könyvet később megemelem, a cetli leesik, elvész, sohasem találom meg. Újat kezdek, hiszen itt van az a rengeteg film, amit meg kéne nézni, és az a rengeteg könyv, amit el kéne olvasni. Saját remekműveim (khm) megírásáról nem is beszélve.
Aztán elolvad a hó, tavasz lesz, és jön a vizsgaidőszaknak nevezett nagy metszőolló, hogy alaposan megnyirbálja a nyarat. A nem úvézéssel töltött időszakot hívjuk szünetnek, és ez általában rémisztően kevés. Igaz, nincs az a gigahosszú szünidő, amit egy tanuló ne kevesellne. A vizsgaidőszak végeztével, persze föl kell lélegezni, ilyenkor még nem várhatom el magamtól, hogy bármi értelmeset is csináljak. Egy-két-három-stb. napig delirium tremens közeli állapotban fetrengve még eszembe jutnak a celtik, meg hogy a fele dolgot már most elbuktam. Hiszen még tavasszal kellett volna jogsit kezdeni, tanfolyamra, munkára jelentkezni, hogy legyen belőle valami. Sebaj, úgyis ott van még a többi rengeteg dolog, és csak most kezdődött a nyár, és egyébként is. Így hát elmegyek találkozni 45616735470613 rég látott cimborámmal, minden nap későn jutok haza, aztán délig alszom, hiszen szünet van, megtehetem. Semmilyen bulira nem mondok nemet, mert most van időm (!) és lehetőségem kikapcsolódni, azaz totálisan kikészíteni magam hangos, füstös helyek intenzív látogatásával, és többnapos nemalvással. Mert majd kipihenem, és akkor elkezdem megvalósítani valamelyik cetlit. Még ez a hét, ez még pihihét, ez még elúszik, de utána frankón! – fogadkozom. Persze, nem utasítom vissza a meghívást Balatonra (Velencei-tóhoz, Bakonyba, New Yorkba stb.), ki volna az az őrült, aki visszautasítaná. Majd, ha visszajöttem, akkor télleg, mondom, és hajtok egyet a naptáron. Te jó ég, azon a héten kezdődik a Sziget, és már mindenkivel megbeszéltem, hogy együtt sátorozunk, és fellép XY, akit egyszerűen nem szabad kihagyni, meg minden. És persze, hogy kimegyek egy hétre. Mert kell egy hét! De igazából nem kell, sőt két nap sem kéne. Mégis ott vagyok minden évben, és nyelem a port végig. És ez általában az összes cetlis álom végét is szokta jelenteni. (Mert az ember a Szigeten egy hét alatt tutira lemegy nomádba, lemegy punkba, lemegy csövesbe, puhatestűbe, amőbába. Megválik igényességétől – tegyük fel, hogy volt neki –, időérzékétől és szinte minden emberi tulajdonságától. Aztán elkezdi magát akkor is másnaposnak érezni, amikor nem az. Így még az a maradék, minimális lehetőség is megszűnik, hogy a helyzet változzon.)
A Sziget végeztével valahogy hazatámolygok, és minimum kétnapos alvás jön. Később a naptárra pillantva rémülten tudatosul bennem, hogy a szünetnek mingyá vége! Ezért még gyorsan le kell menni párszor Zöld Pardonba, meg ide meg oda. Jobb esetben még közbejön egy gólya/békatábor, ahol már szinte kétségbeesetten tombolok, végső energiatartalékaimat is felélve, hogy jól érezzem magam, mert mingyááá mind ennek/mindennek vége! Filmszakadás. Iszonyú fejfájással ébredek egy leíró nyelvtan előadáson. Bambán bámulok körbe, rajtam kívül mindenki jegyzetel. Miután meggyőződtem róla, hogy ez nem csak egy rémálom, hanem maga a rögvalóság, toll és papír után nézek. Természetesen, a jegyzetelés meghaladja akkori képességeimet, különben is olyan állapotban vagyok, amilyenben egy szót sem fogok föl abból, amit a tanárnéni/bácsi magyaráz. Rajzolgatni kezdek hát, aztán, ahogy kicsit jobban feléledek, szinte öntudatlanul kezdem számbavenni a jövőbeni feladataimat és terveimet. Mert én ezekkel is szoktam foglalkozni. Mert én nem csak az egyik napról a másikra élek ám! A lapot félbehajtom, a tetejére felírom csupa nagybetűvel: teendők, és lassan írni kezdem a listát (néha el-elbóbiskolva egy pillanatra a tanár andalítón ritmikus beszédhangjától). Lássuk csak, kéne például nyelvet tanulni, beiratkozni valami tanfolyamra, mert egyetlen idegen nyelv manapság szinte semmit sem ér. Vagy legalább angolból egy nyamvadt felsőfok. Az mégis csak jobban néz ki. Persze, majd nyáron...
Megjelent a BIT magazin I. évfolyamának 8. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
