Kétkezi örömök

Kicsiny koromban sokat rajzoltam. Nem azért, mintha lett volna valami különösebb tehetségem a rajzoláshoz, netán grafikus, avagy festő akartam volna lenni. Idejekorán beláttam, hogy nem lesz belőlem képzőművész. Nem is értettem igazán, miért éreztem mégis szinte minden nap ellenállhatatlan kényszert, hogy firkáljak, színezzek, tónusozzak. Annak ellenére, hogy tisztában voltam képességeimmel (vagy éppen a hiányukkal), mégis, amikor nekiálltam halálosan komolyan vettem, pedig nem sok minden volt már akkor sem, amit én roppant komolyan vettem volna. Rajzolgatás közben becsületesen próbáltam végigcsinálni, amit kitaláltam. Készítettem vázlatokat, összepróbáltam a színeket, stb. Volt rá példa, hogy napokon-heteken át "dolgoztam" egy-egy képen. Aztán, ha kész lett, őrizgettem egy darabig, majd többnyire kidobtam, mivel semmi további érzelmem nem fűződött hozzá. A lényeg a csinálásban volt.

Az ember fura tudatállapotban van ilyenkor. Annyira nem kell figyelni a tevékenységre, amit űzünk, hogy teljesen lekösse a koncentrációnkat, hiszen a munkafolyamatokat ismerjük, megtanultuk, valamelyest repetitív is a dolog, paneleket kell variálni. Viszont nem lehet teljesen elkalandozni sem, elengedni magunkat, mintha leülnénk elmélkedni, és semmi mással nem foglalkoznánk. Valahol a kettő között lebegünk, kívülről úgy nézhetünk ki ilyenkor, mintha be lennénk nyomva egy picit. Ez a tudatállapot eddigi, egyáltalán nem reprezentatív kutatásom szerint, csakis valami kétkezi tevékenység végzésével érhető el. Olyannal, amelyikben szó szerint részt vesz mindkét kezünk. És megdöbbentő, hogy néhány ilyen tudatállapotban eltöltött óra sokszor pihentetőbb, mint egy-egy nagy alvás.

Nem véletlen, hogy a régebbi korok jelentős személyiségeinek, művészeinek, politikusainak, akik vagyoni-társadalmi helyzetük következtében ismerték a "szabad idő" fogalmát (az ilyenek a mai napig a föld lakosságának kisebb hányadát képezik), volt valamiféle kézzel végezhető hobbijuk. Lev Tolsztoj például rendszeresen kaszálni járt a parasztjaival, emellett nagyon szeretett saját esztergályosműhelyében mindenféle bútorokat kreálni. Albert Einstein hegedült, és nyaralójánál a caputh-i tavon vitorlázott. A magyar progresszív nemesség legtöbb jelentős alakjának szintén volt "kétkezi" hobbija, volt, aki a bőrdíszművességet, mások a zenélést művelték, ahogyan a nagypolgárság képviselői között is találhatunk restaurátor bankárt, kertépítő részvényest. Igazából kisgyermekkorban részesülnek ebből a tudatállapotból a játék során a szerencsések: a srácoknál a legózás például pont ilyen dolog. Önfeledten, elmélyülve építgetni órákon keresztül. Később sokan átnyergelnek a modellezésre, ami ugyanennek a felnőttesebb verziója. A műszaki érdeklődésűek már egész fiatal korukban szét- és összeszerelnek mindent, amit csak elérnek, néha komoly bonyodalmakat okozva családjuknak. De a lányoknál is megvannak a "kreálós tudatállapot" elérésének eszközei: ilyen lehet például a hímzés, varrogatás. A kellő rutin megszerzése után a főzés vagy a kertészkedés is. Sőt, egészen extrém példája ennek egyik ismerősöm, aki saját bevallása szerint autóvezetés közben tud a legjobban és legtisztábban gondolkodni.

Bizonyára hozzátartozik mindehhez a produktum létrehozása, a kézzelfogható eredmény miatt keletkező jóérzés és büszkeség is. Igen, jogos büszkeség ez, tartást és önbecsülést ad. Ez talán ugyanannyira fontos, mint a tudatállapot pihentető volta.

Valószínű, hogy megéri időt és energiát felszabadítani valamiféle "kreálós" hobbira; a tapasztalatok szerint a befektetett energia többszörösen megtérül. Megyek is, lerajzolom a többieket, ahogyan dolgoznak...

Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 7. számában.
http://ikhok.elte.hu