Nagykanizsai otthonában kerestük fel Keszei Ferencet, az elismert labdarúgó-edzőt, hogy kikérjük véleményét a magyar futball aktuális kérdéseiről. A neves szakember korábban több csapattal is megfordult az élvonalban, dolgozott többek között Szombathelyen a Haladás együttesénél, Nagykanizsán, Kaposvárott, Siófokon, Dunaújvárosban. Manapság az UEFA Pro képesítéssel rendelkező mester az utánpótlás-képzésben tevékenykedik, valamint sportvezetői feladatokat lát el.
– Korábban, még Kaposváron együtt dolgozott Rajczi Péterrel. A támadó csereként lépett pályára a válogatott legutóbbi, Bulgária ellen összecsapásán, és az utolsó pillanatokban ö szerezte a magyar csapat egyenlítő gólját. Mit érzett akkor?
– Amikor nézem az NB I-es mérkőzéseket, sokszor nosztalgiázom, mert az edzői munka a legnagyobb szerelmem volt, és ezt nem tudom elfelejteni. Az egyik legnagyobb feladata egy edzőnek az, hogy a játékosból tudja kihozni a legtöbbet. Vannak olyan labdarúgók akik az én kezem alatt többet produkáltak, mint máshol, és ez jó érzés. Péterről annyit, hogy amikor én Kaposvárra kerültem, ő nem volt ott kezdő játékos. Arra gondoltam, mivel akkor egy támadó szellemű csapatot építettünk, hogy Peti játszhatna jobb oldali támadó középpályást. Kaposváron akkor is és most is egy nagyon jó, baráti légkör uralkodott, sok volt a hazai, saját nevelésű játékos. Peti barátai odajöttek hozzám, és mondták, hogy ő igazi csatár. Így aztán a támadósorban kapott helyet. Hihetetlen jó fizikuma van, agresszív. Sokáig atléta volt, és 10-11 éves kora körül, amikor a finom koordináció alakul ki, nem futballozott. Ennek ellenére nagyon jó csatár válhat belőle. Válaszolva a kérdésre, kicsit libabőrös lettem, amikor megszerezte azt a bizonyos gólt.
– Szintén a játékosa volt Kerekes Zsombor, aki ugyancsak csereként lépett pályára a bolgárok ellen. Rajta kívül behívót kapott még a kaposvári Nagypál Tibor is, ő végül sérülése miatt nem jutott szóhoz.
– Zsombor jó adottságú játékos – ő itt Kanizsán azért nem tudott teljesíteni, mert a délszláv háború miatt sokáig nem játszott. Minden szakember tudja, hogy egy játékosnál legalább annyi idő kell a forma visszanyerésére, mint amennyit kihagyott. Később Debrecenben aztán ki is tudta bontakoztatni a képességeit.
Tibi középpályás, képzett játékos. Jól helyezkedik, jó a rúgótechnikája. Az Újpest ellen szükségből játszott védőt, fejjátéka és gyorsasága nem üti meg a válogatott szintet. Egy mérkőzés alapján beválogatni, a gyors bolgár csatárok ellen esetleg beállítani védőnek egy ilyen fontos mérkőzésen fatális tévedés lett volna.
– Ez a válogatott, Matthäussal, vagy nélküle, képes lehet a következő néhány évben valamilyen kiugró eredményre?
– A Nemzeti Sport azt írja Matthäusról, hogy világhírű német szakember. Világhírű játékos volt, de hogy milyen edző lesz, azt a következő tíz év dönti majd el. Ő egy kezdő edző, annak minden ismérvével. A magyar labdarúgást három színtéren kell és lehet megreformálni: válogatott, klubcsapatok, utánpótlás. A mostani felnőtt játékosokkal, akik itthon vagy akár külföldön játszanak, bármilyen edzőnek, szövetségi kapitánynak, esélye sincsen arra, hogy az európai középmezőnyhöz felzárkózzanak, hiszen míg mi fejlődünk, ők is fejlődnek. Akkora a lemaradásunk, hogy a felnőtt futballunkkal lehetetlen utolérni Európát. Nagyon fontos lenne, hogy a válogatottnak legyenek vezéregyéniségei. Klubcsapatok szintjén is reménytelen a mai helyzet, még szerencsés sorsolás esetén sincs esélyük komolyabb sikerekre. A magyar játékosok a legjobbakhoz mérve képzetlenek, például mentálisan is – nehezen tudják feldolgozni a sikert, vagy a kudarcot. Vegyük az angol élvonalat: még újévkor is játszanak, szinte nincs szünet a bajnokságban. Borzasztó nagy fizikai és lelki tartás kell ahhoz, hogy valaki ezt bírja.
Persze a magyar klubcsapatokat pénzzel fel lehetne zárkóztatni, ugyanúgy, mint a Chelsea FC-t. Erre nem sok esélyt látok. Egyetlen terület maradt, az utánpótlás: harminc éve beszélünk róla, hogy ott kell lépni.
Arányokat is mondanék. Magyarországon egy felnőtt csapatot 300 millióból már lehet működtetni. Ha százmillióval többet kapnának, megemelnék a játékosok, az edző, az elnök fizetését, nagyobb prémiumot adnának, vennének jobb felszerelést, elmennének edzőtáborba, igazolnának két játékost. Lényegesen nem lenne jobb az a csapat, de ha minden együttesből, amelyik az NB I-ben játszik, százmilliót levinnének az utánpótláshoz, akkor lehetne valami! Sajnos az utánpótlás csak morzsákat kap.
Magyarországon nincs meg az a poszt, ami külföldön létezik, a menedzser, aki össze tudja hangolni a klub gazdasági és szakmai céljait. Egy állandó ember a klub élén – nem edző, aki csak a pillanatnyi eredménnyel törődik. Ők hosszabb távon is tudnak döntéseket hozni, és ha van pénze az együttesnek, akkor igazolnak játékosokat ha pedig nincs, akkor azt mondják, hogy most foglalkozzunk az utánpótlással, építsünk be őket a csapatba, a kiemelkedő eredmény pedig egy kicsit várhat.
– Jelenleg az utánpótlásképzésben dolgozik. Lát fejlődést?
– Nem is régen, amikor mi feljutottunk a Kanizsával az NB I-be, kötelezően megnövelték az utánpótlás-csapatok számát. Előfordult, hogy egy utánpótlás-csapatot úgy indítottunk el, hogy a technikai vezető bement a középiskolákba, megkérdezte az elsősöket, hogy ki futballozik, összeszedte a gyerekeket, és mindig az volt az edző, aki a buszt vezette – NB I-ben! Hát nevetséges volt! Ez is mutatja, hogy az utánpótlás-nevelés Magyarországon egy szükséges rossz volt a kluboknak, oda is pénzt kellett elvonni a felnőtt csapattól – ez egy borzasztó felfogás. Szakmai téren meg ott roggyant meg az utánpótlás, amikor vége lett a grundoknak. Amikor mi gyerekek voltunk, állandóan futballoztunk, ötször, de inkább tízszer annyit, mint a klubokban. Régen azért volt jó a magyar foci, mert rengeteg gyerek futballozott – volt olyan, hogy kétszázan ott voltunk egy válogatón, és hármunkat választottak ki. Büszke volt az ha egy városban valaki az ificsapat tagja lehetett. Lassan most már annak kell szégyellnie magát, aki valahol futballozik – nagyon elmarasztaló vélemények vannak a köztudatban erről a sportról és a játékosokról. Tehát a világ nagyon megváltozott, nagyon kevés gyerek választja a labdarúgást.
Visszatérve a kérdésre, igen, látok fejlődést. Most már foglalkoznak vele, sok szülő belátta ennek a fontosságát, akarják, hogy a gyerekük futballista legyen. Vannak kezdeményezések, hogy az utánpótlást megreformálják.
– Az élvonalban és alacsonyabb osztályokban is egyre több együttes küzd anyagi problémákkal. Nehezebb így az edzők dolga?
– Erkölcsileg ellehetetlenítik a labdarúgásban dolgozókat, de talán az edzőnek a legnehezebb. Most azt tartják jó szakembernek, aki kevés pénzért dolgozik, semmiért nem szól, nem lázadozik. A játékosoktól, ha rendesen megkapják a fizetésüket, elvárható lenne, hogy kérdés nélkül végezzék a feladatukat, hiszen ők az együttes alkalmazottai. Persze az idősebb, tapasztalt játékosoknak ki lehet kérni a véleményét, de a futballban nem működik a demokrácia. Azzal, hogy nem követelhet az edző, a játékosok felé ellehetetlenül, ha nem enged, elveszti a bizalmukat. Ha anyagi gondjaikkal azonosul, elveszti a vezetők bizalmát, kirúgják – én így jártam legutóbb Kaposvárott.
– A ’90-es években megvolt az a tendencia, hogy külföldi szakembereket hoztak a klubok élére, akik azonban nem tudtak eredményesek lenni hazánkban, gyorsan kudarcot vallottak és távoztak. Ez mára megszűnt, sőt a visszafele irány sem működik, nem dolgoznak magyar edzők a nevesebb európai bajnokságokban.
– Az utóbbi a nagyobb probléma, mert ha vinnének külföldi csapatokhoz magyar szakembereket, az azt jelentené, hogy a magyar edzők el vannak ismerve. Ez nem így van, ezt nem is kívánom tovább boncolgatni. A kérdés első felével kapcsolatban Tornyi Barnabás barátom mondta azt, hogy a magyar viszonyokhoz magyar edző kell! Más a légkör, nehéz ezt egy külföldinek megszoknia. De mondok valamit: ha idehoznák a világ tizenhat legjobb edzőjét (16 csapat játszik az NB I-ben), abból kettő akkor is kieső csapat edzője lenne.
– Végül, de nem utolsó sorban, mi az a legkritikusabb terület a magyar labdarúgásban, ahol feltétlenül, és lehetőleg azonnal cselekedni kéne?
– Azon kívül, amiről korábban már beszéltem – utánpótlás-képzés és a gazdasági stabilitás –, a pályák gondozása, építése lenne a fő feladat. Nagyon jó volt például ez a stadionépítő program, de ez csak a felső régiót segítette. Az utánpótlásnak kellenének pályák. A szövetségi kapitány is panaszkodott, hogy későn kezdődik a bajnokság, a magyar élvonalnak nincs hol edzenie a téli hónapokban, akkor képzelje el milyen a helyzet az utánpótlásban! Olyan pályákat kéne építeni, ahol akár este, világítás mellett is, évszaktól függetlenül, rendszeresen edzhetnének fiatalok.
Fotó: Újházi Csilla
Keszei Ferenc: "Az utánpótlásnak kellenének pályák."
– Korábban, még Kaposváron együtt dolgozott Rajczi Péterrel. A támadó csereként lépett pályára a válogatott legutóbbi, Bulgária ellen összecsapásán, és az utolsó pillanatokban ö szerezte a magyar csapat egyenlítő gólját. Mit érzett akkor?
– Amikor nézem az NB I-es mérkőzéseket, sokszor nosztalgiázom, mert az edzői munka a legnagyobb szerelmem volt, és ezt nem tudom elfelejteni. Az egyik legnagyobb feladata egy edzőnek az, hogy a játékosból tudja kihozni a legtöbbet. Vannak olyan labdarúgók akik az én kezem alatt többet produkáltak, mint máshol, és ez jó érzés. Péterről annyit, hogy amikor én Kaposvárra kerültem, ő nem volt ott kezdő játékos. Arra gondoltam, mivel akkor egy támadó szellemű csapatot építettünk, hogy Peti játszhatna jobb oldali támadó középpályást. Kaposváron akkor is és most is egy nagyon jó, baráti légkör uralkodott, sok volt a hazai, saját nevelésű játékos. Peti barátai odajöttek hozzám, és mondták, hogy ő igazi csatár. Így aztán a támadósorban kapott helyet. Hihetetlen jó fizikuma van, agresszív. Sokáig atléta volt, és 10-11 éves kora körül, amikor a finom koordináció alakul ki, nem futballozott. Ennek ellenére nagyon jó csatár válhat belőle. Válaszolva a kérdésre, kicsit libabőrös lettem, amikor megszerezte azt a bizonyos gólt.
– Szintén a játékosa volt Kerekes Zsombor, aki ugyancsak csereként lépett pályára a bolgárok ellen. Rajta kívül behívót kapott még a kaposvári Nagypál Tibor is, ő végül sérülése miatt nem jutott szóhoz.
– Zsombor jó adottságú játékos – ő itt Kanizsán azért nem tudott teljesíteni, mert a délszláv háború miatt sokáig nem játszott. Minden szakember tudja, hogy egy játékosnál legalább annyi idő kell a forma visszanyerésére, mint amennyit kihagyott. Később Debrecenben aztán ki is tudta bontakoztatni a képességeit.
Tibi középpályás, képzett játékos. Jól helyezkedik, jó a rúgótechnikája. Az Újpest ellen szükségből játszott védőt, fejjátéka és gyorsasága nem üti meg a válogatott szintet. Egy mérkőzés alapján beválogatni, a gyors bolgár csatárok ellen esetleg beállítani védőnek egy ilyen fontos mérkőzésen fatális tévedés lett volna.
– Ez a válogatott, Matthäussal, vagy nélküle, képes lehet a következő néhány évben valamilyen kiugró eredményre?
– A Nemzeti Sport azt írja Matthäusról, hogy világhírű német szakember. Világhírű játékos volt, de hogy milyen edző lesz, azt a következő tíz év dönti majd el. Ő egy kezdő edző, annak minden ismérvével. A magyar labdarúgást három színtéren kell és lehet megreformálni: válogatott, klubcsapatok, utánpótlás. A mostani felnőtt játékosokkal, akik itthon vagy akár külföldön játszanak, bármilyen edzőnek, szövetségi kapitánynak, esélye sincsen arra, hogy az európai középmezőnyhöz felzárkózzanak, hiszen míg mi fejlődünk, ők is fejlődnek. Akkora a lemaradásunk, hogy a felnőtt futballunkkal lehetetlen utolérni Európát. Nagyon fontos lenne, hogy a válogatottnak legyenek vezéregyéniségei. Klubcsapatok szintjén is reménytelen a mai helyzet, még szerencsés sorsolás esetén sincs esélyük komolyabb sikerekre. A magyar játékosok a legjobbakhoz mérve képzetlenek, például mentálisan is – nehezen tudják feldolgozni a sikert, vagy a kudarcot. Vegyük az angol élvonalat: még újévkor is játszanak, szinte nincs szünet a bajnokságban. Borzasztó nagy fizikai és lelki tartás kell ahhoz, hogy valaki ezt bírja.
Persze a magyar klubcsapatokat pénzzel fel lehetne zárkóztatni, ugyanúgy, mint a Chelsea FC-t. Erre nem sok esélyt látok. Egyetlen terület maradt, az utánpótlás: harminc éve beszélünk róla, hogy ott kell lépni.
Arányokat is mondanék. Magyarországon egy felnőtt csapatot 300 millióból már lehet működtetni. Ha százmillióval többet kapnának, megemelnék a játékosok, az edző, az elnök fizetését, nagyobb prémiumot adnának, vennének jobb felszerelést, elmennének edzőtáborba, igazolnának két játékost. Lényegesen nem lenne jobb az a csapat, de ha minden együttesből, amelyik az NB I-ben játszik, százmilliót levinnének az utánpótláshoz, akkor lehetne valami! Sajnos az utánpótlás csak morzsákat kap.
Magyarországon nincs meg az a poszt, ami külföldön létezik, a menedzser, aki össze tudja hangolni a klub gazdasági és szakmai céljait. Egy állandó ember a klub élén – nem edző, aki csak a pillanatnyi eredménnyel törődik. Ők hosszabb távon is tudnak döntéseket hozni, és ha van pénze az együttesnek, akkor igazolnak játékosokat ha pedig nincs, akkor azt mondják, hogy most foglalkozzunk az utánpótlással, építsünk be őket a csapatba, a kiemelkedő eredmény pedig egy kicsit várhat.
– Jelenleg az utánpótlásképzésben dolgozik. Lát fejlődést?
– Nem is régen, amikor mi feljutottunk a Kanizsával az NB I-be, kötelezően megnövelték az utánpótlás-csapatok számát. Előfordult, hogy egy utánpótlás-csapatot úgy indítottunk el, hogy a technikai vezető bement a középiskolákba, megkérdezte az elsősöket, hogy ki futballozik, összeszedte a gyerekeket, és mindig az volt az edző, aki a buszt vezette – NB I-ben! Hát nevetséges volt! Ez is mutatja, hogy az utánpótlás-nevelés Magyarországon egy szükséges rossz volt a kluboknak, oda is pénzt kellett elvonni a felnőtt csapattól – ez egy borzasztó felfogás. Szakmai téren meg ott roggyant meg az utánpótlás, amikor vége lett a grundoknak. Amikor mi gyerekek voltunk, állandóan futballoztunk, ötször, de inkább tízszer annyit, mint a klubokban. Régen azért volt jó a magyar foci, mert rengeteg gyerek futballozott – volt olyan, hogy kétszázan ott voltunk egy válogatón, és hármunkat választottak ki. Büszke volt az ha egy városban valaki az ificsapat tagja lehetett. Lassan most már annak kell szégyellnie magát, aki valahol futballozik – nagyon elmarasztaló vélemények vannak a köztudatban erről a sportról és a játékosokról. Tehát a világ nagyon megváltozott, nagyon kevés gyerek választja a labdarúgást.
Visszatérve a kérdésre, igen, látok fejlődést. Most már foglalkoznak vele, sok szülő belátta ennek a fontosságát, akarják, hogy a gyerekük futballista legyen. Vannak kezdeményezések, hogy az utánpótlást megreformálják.
– Az élvonalban és alacsonyabb osztályokban is egyre több együttes küzd anyagi problémákkal. Nehezebb így az edzők dolga?
– Erkölcsileg ellehetetlenítik a labdarúgásban dolgozókat, de talán az edzőnek a legnehezebb. Most azt tartják jó szakembernek, aki kevés pénzért dolgozik, semmiért nem szól, nem lázadozik. A játékosoktól, ha rendesen megkapják a fizetésüket, elvárható lenne, hogy kérdés nélkül végezzék a feladatukat, hiszen ők az együttes alkalmazottai. Persze az idősebb, tapasztalt játékosoknak ki lehet kérni a véleményét, de a futballban nem működik a demokrácia. Azzal, hogy nem követelhet az edző, a játékosok felé ellehetetlenül, ha nem enged, elveszti a bizalmukat. Ha anyagi gondjaikkal azonosul, elveszti a vezetők bizalmát, kirúgják – én így jártam legutóbb Kaposvárott.
– A ’90-es években megvolt az a tendencia, hogy külföldi szakembereket hoztak a klubok élére, akik azonban nem tudtak eredményesek lenni hazánkban, gyorsan kudarcot vallottak és távoztak. Ez mára megszűnt, sőt a visszafele irány sem működik, nem dolgoznak magyar edzők a nevesebb európai bajnokságokban.
– Az utóbbi a nagyobb probléma, mert ha vinnének külföldi csapatokhoz magyar szakembereket, az azt jelentené, hogy a magyar edzők el vannak ismerve. Ez nem így van, ezt nem is kívánom tovább boncolgatni. A kérdés első felével kapcsolatban Tornyi Barnabás barátom mondta azt, hogy a magyar viszonyokhoz magyar edző kell! Más a légkör, nehéz ezt egy külföldinek megszoknia. De mondok valamit: ha idehoznák a világ tizenhat legjobb edzőjét (16 csapat játszik az NB I-ben), abból kettő akkor is kieső csapat edzője lenne.
– Végül, de nem utolsó sorban, mi az a legkritikusabb terület a magyar labdarúgásban, ahol feltétlenül, és lehetőleg azonnal cselekedni kéne?
– Azon kívül, amiről korábban már beszéltem – utánpótlás-képzés és a gazdasági stabilitás –, a pályák gondozása, építése lenne a fő feladat. Nagyon jó volt például ez a stadionépítő program, de ez csak a felső régiót segítette. Az utánpótlásnak kellenének pályák. A szövetségi kapitány is panaszkodott, hogy későn kezdődik a bajnokság, a magyar élvonalnak nincs hol edzenie a téli hónapokban, akkor képzelje el milyen a helyzet az utánpótlásban! Olyan pályákat kéne építeni, ahol akár este, világítás mellett is, évszaktól függetlenül, rendszeresen edzhetnének fiatalok.
Fotó: Újházi Csilla
Ezt megosztom Facebook-on!
