Valaki útra válik belőlünk
hétköznapok, párkapcsolat, 2006. szeptember
Van, akinek mindig menni kell, hogy megtalálja az okot, amiért maradhat. Van, aki annyit ment már, hogy nem gondol többé az utakra, és ott marad, ahol éppen van. És van, akit az útra löknek, és otthagyja a kertjét, amit tíz évig művelt. Feladja a leckét az új világ: mióta tudják, hogy van ilyen, a lányok keresik a helyet, ahol a XXI. századi ígéret szerint "megbecsülik őket". Alább nem adhatják. Mert ha mégis megtennék, a férfiak, akiket erre szemel ki a sors, majd gondoskodnak róla, hogy valaki mégis "útra váljon belőlük"…
Az egyik
Amikor arrébb gurult róla, már nyúlt is a telefonért, és pizzát rendelt. Éhes, ásította. A másik kezével pedig bekapcsolta a tévét, és amikor letette a mobilt, megjegyezte, hogy innia kéne egy sört. Hátat fordított, elhelyezkedett, nem indult a sörért, csak pár perccel később.
Ő meg csak nézte, hirtelen fázni kezdett, betakarózott a hajával és elsáncolta magát a karjai mögé. A fiú kipattintotta a sört, s egy hajtásra kiitta, mert neki melege volt, aztán tovább figyelte, mi mozog a képernyőn. Pár pillanat múlva valami oknál fogva hátranézett, meglátta a lányt meg a tekintetét. Kicsit összehúzta a szemöldökét, mint aki nem ért valamit. "Csak tudnám, most mire gondolsz!" mondta, egy ideig figyelte még azt a furcsa nézést, aztán visszafordult a tévéhez, és nevetni kezdett egy reklámon. Aztán tíz perc múltán megint eszébe jutott a mögötte fekvő, és újra hátrafordult. "Vajon mire gondolhatsz" mondta ismét fejcsóválva, és átkapcsolt egy másik csatornára. "Arra, hogy le kéne szednem a kulcstartómat a lakásod kulcsáról, amit adtál. A fogkefémet kihozni a fürdőszobádból, a táskámba tenni. Arra, hogy indulnom kéne. Tudod. Elhagyni téged." De ezt nem mondta ki hangosan, sőt, meg sem mozdult. Csak nézte azt a fiút, aki teljesen belemerült a híradóba, és a következő reklámnál hozott egy másik sört. Aztán elkezdődött egy film, akkor pattant ki a harmadik sör. Az már nem fogyott el egészen, mert a fiú elbágyadt, és megfeledkezett arról is. A feje lassan lebukott a mellkasára, lábával álmában arrébb tolta a mögötte fekvőt. Akkor már kénytelen volt megmozdulni ő is. Arra gondolt, sosem hitte volna magáról, hogy ennyire gyáva. Valahogy talán meg kéne mondania, mennyire szörnyen érzi magát. Csak ne sejtené, hogy úgysem érti, miért. Bár ha belegondolok, mondta magában, tulajdonképpen én voltam az első. Én, aztán a pizza, a sör és a tévé. Lehetett volna úgy is, hogy a tévé, a sör, a pizza, és aztán én. Ez annyira morbid gondolatmenet volt, hogy elnevette magát. Végül felállt, kivitte a maradékot, elmosta a söröspoharat, lepedőt cserélt. Sötét éjjel volt már, amikor kiment az erkélyre, és elnézett a város felé a korlát felett. Érezte, indulni kéne megint – már megint. De hová? Megérkezik valaha valahova? A kulcscsomót nézte. Hirtelen nem volt értelme semminek, se maradásnak, se indulásnak.
A másik
A másik lány sötétben ért haza a munkából, és miközben a kaput nyitotta, fejben számolt. Hogy lesz elég ez a pénz a lakbérre… Hónapok óta ő tartotta el a fiút, aki tartozott neki, mert rosszul ment a bolt. És ma délután azt mondta, nincs is kedve dolgozni! Dühösen indult munkába, a sírás fojtogatta. Már mindenkitől kölcsönkért, akitől csak lehetett. Sehova se ment a nyáron, csak munkát keresett. Kérte őt, ha nappal nem is akar, legalább éjjel dolgozzon, ha úgy jobb neki.
Betette maga mögött az ajtót, és komoran lerogyott egy billegő székre. Harsány nevetéséről volt híres, de már hetek óta alig mosolygott. Mostanában mindig az új adórendeleteken járt az esze. Még éjjel is. Nem mintha ezek vonatkoztak volna rá, de a fiúra igen. Érezte, hogy valami abroncsként szorítani kezdi a fejét. Pedig sosem fájt a feje. De a fiú migrénes volt. Aztán kritikusan végigpillantott egy rosszul öltözött járókelőn az ablakon át. Sosem volt kritikus. De a fiú annál inkább.
Előző nap felmondta saját albérletét, mert úgy döntöttek, hogy együtt fognak lakni. A cipekedés óta fájt a gyomra. A fiúnak valami gyomorvírusa volt.
Szorongás fogta el. Az albérletét mindenképp meg akarta tartani, mint "menekülési útvonalat", de már nem volt rá pénz, hogy azt is fizesse. Most hát együtt vannak, együtt lesznek. Jó ez így. Vagy…? Mert ha nem jó, akkor is mindegy. Már nincs "menekülési útvonal", és adja isten, hogy ne is kelljen. Pontosan tudta, hogy lemondott róluk.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Az egyik
Amikor arrébb gurult róla, már nyúlt is a telefonért, és pizzát rendelt. Éhes, ásította. A másik kezével pedig bekapcsolta a tévét, és amikor letette a mobilt, megjegyezte, hogy innia kéne egy sört. Hátat fordított, elhelyezkedett, nem indult a sörért, csak pár perccel később.
Ő meg csak nézte, hirtelen fázni kezdett, betakarózott a hajával és elsáncolta magát a karjai mögé. A fiú kipattintotta a sört, s egy hajtásra kiitta, mert neki melege volt, aztán tovább figyelte, mi mozog a képernyőn. Pár pillanat múlva valami oknál fogva hátranézett, meglátta a lányt meg a tekintetét. Kicsit összehúzta a szemöldökét, mint aki nem ért valamit. "Csak tudnám, most mire gondolsz!" mondta, egy ideig figyelte még azt a furcsa nézést, aztán visszafordult a tévéhez, és nevetni kezdett egy reklámon. Aztán tíz perc múltán megint eszébe jutott a mögötte fekvő, és újra hátrafordult. "Vajon mire gondolhatsz" mondta ismét fejcsóválva, és átkapcsolt egy másik csatornára. "Arra, hogy le kéne szednem a kulcstartómat a lakásod kulcsáról, amit adtál. A fogkefémet kihozni a fürdőszobádból, a táskámba tenni. Arra, hogy indulnom kéne. Tudod. Elhagyni téged." De ezt nem mondta ki hangosan, sőt, meg sem mozdult. Csak nézte azt a fiút, aki teljesen belemerült a híradóba, és a következő reklámnál hozott egy másik sört. Aztán elkezdődött egy film, akkor pattant ki a harmadik sör. Az már nem fogyott el egészen, mert a fiú elbágyadt, és megfeledkezett arról is. A feje lassan lebukott a mellkasára, lábával álmában arrébb tolta a mögötte fekvőt. Akkor már kénytelen volt megmozdulni ő is. Arra gondolt, sosem hitte volna magáról, hogy ennyire gyáva. Valahogy talán meg kéne mondania, mennyire szörnyen érzi magát. Csak ne sejtené, hogy úgysem érti, miért. Bár ha belegondolok, mondta magában, tulajdonképpen én voltam az első. Én, aztán a pizza, a sör és a tévé. Lehetett volna úgy is, hogy a tévé, a sör, a pizza, és aztán én. Ez annyira morbid gondolatmenet volt, hogy elnevette magát. Végül felállt, kivitte a maradékot, elmosta a söröspoharat, lepedőt cserélt. Sötét éjjel volt már, amikor kiment az erkélyre, és elnézett a város felé a korlát felett. Érezte, indulni kéne megint – már megint. De hová? Megérkezik valaha valahova? A kulcscsomót nézte. Hirtelen nem volt értelme semminek, se maradásnak, se indulásnak.
A másik
A másik lány sötétben ért haza a munkából, és miközben a kaput nyitotta, fejben számolt. Hogy lesz elég ez a pénz a lakbérre… Hónapok óta ő tartotta el a fiút, aki tartozott neki, mert rosszul ment a bolt. És ma délután azt mondta, nincs is kedve dolgozni! Dühösen indult munkába, a sírás fojtogatta. Már mindenkitől kölcsönkért, akitől csak lehetett. Sehova se ment a nyáron, csak munkát keresett. Kérte őt, ha nappal nem is akar, legalább éjjel dolgozzon, ha úgy jobb neki.
Betette maga mögött az ajtót, és komoran lerogyott egy billegő székre. Harsány nevetéséről volt híres, de már hetek óta alig mosolygott. Mostanában mindig az új adórendeleteken járt az esze. Még éjjel is. Nem mintha ezek vonatkoztak volna rá, de a fiúra igen. Érezte, hogy valami abroncsként szorítani kezdi a fejét. Pedig sosem fájt a feje. De a fiú migrénes volt. Aztán kritikusan végigpillantott egy rosszul öltözött járókelőn az ablakon át. Sosem volt kritikus. De a fiú annál inkább.
Előző nap felmondta saját albérletét, mert úgy döntöttek, hogy együtt fognak lakni. A cipekedés óta fájt a gyomra. A fiúnak valami gyomorvírusa volt.
Szorongás fogta el. Az albérletét mindenképp meg akarta tartani, mint "menekülési útvonalat", de már nem volt rá pénz, hogy azt is fizesse. Most hát együtt vannak, együtt lesznek. Jó ez így. Vagy…? Mert ha nem jó, akkor is mindegy. Már nincs "menekülési útvonal", és adja isten, hogy ne is kelljen. Pontosan tudta, hogy lemondott róluk.
Megjelent a BIT magazin IV. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
