Homeless
hajléktalan, hétköznapok, 2006. március
János a budafoki hajléktalanszálló lakója, öt és fél éve dolgozik a megállóban, itt találkozott egy fiatalemberrel, aki portrét készített róla, amivel pályázatot is nyert.
Nap, mint nap találkozunk velük. Legalábbis, ha a lágymányosi campuson van dolgom, biztosan beléjük futok. Szoktam-e törődni velük? Közvetlenül nemigen. Persze foglalkoztat a helyzetük, a történetük, de töredelmesen bevallom, nem túl sok az, amit megtettem értük, igaz, eddig nagyon nem is tehettem. Pedig egyértelműen segítségre, támogatásra szorulnak, és ha mással nem is, tollal (klaviatúrával) és ezen hasábokkal talán felvállalhatok valamit a közös felelősségből. Hogy kikről is van szó? Szerencsére nem hadiárvákról, az más korok gondja volt, nekünk szolidaritási próbának a hajléktalan emberek jutottak. Persze ez sem kis probléma, lásd, nem nagyon tudunk ezzel semmit kezdeni.
Kíváncsi voltam, hogy egy átlag hallgató itt a Lágymányoson mit gondol erről a kérdésről. Először is – ezt mondjuk, a reghét számlájára írom – nem találtam igazán senkit az épületekben, akit megkérdezhettem volna, mindenki rohant, "bocs, de sietek" volt a válasz, mindannyiszor, amikor megkérdeztelek benneteket. Van ennek a kérdésnek valami banális, közhelyes felütése. Véleménye biztosan van mindannyitoknak, de beszélni erről már nyilván unalmas, hogynemondjam, ciki. Három vélemény azért elhangzott, Krisztina, Gergő, és az anonim fiú. Ja, és megkérdeztem Jánost, aki Új Fedél Nélkül-t árul a villamosmegállóban.
Krisztina szerint a hajléktalanok nagyrészt saját maguk okozzák vesztük, saját maguk felelnek életükért. Nagyrészt. Persze, nyilván a társadalom és a körülmények is közrejátszanak, de a kilábalás a hajléktalan-létből is leginkább saját magukon múlna. Közvetlenül nem szokott segíteni, gyakorlatilag nem szokott pénzt adni nekik, újságot venni tőlük, mert szerinte csak elinnák, eljátékgépeznék az egészet. Ellenben minden évben a Máltai Szeretetszolgálatnak adja az egész családjuk a megunt, kinőtt, foltos, de használható ruhadarabokat, ezáltal közvetett módon, végül is próbál segíteni. A megoldást is ebben látja. Szervezeteket kellene támogatnia az államnak, az embereknek, akik munkát és megélhetést biztosítanak ezeknek az embereknek, de legalább alapítványok, szeretetszolgálatok támogatását kellene növelni. Angliát hozta fel példának, ahol az asszonyok, anyák – Krisztina nagyon precíz megfogalmazásában: hölgyek – egyletekkel, gyűjtések szervezésével veszik ki a részüket a társadalmi segítségnyújtásból. Hiába, itthon még ez teljességgel elképzelhetetlen.
Gergő ellenben szokott pénzt adni, és újságot is szokott vásárolni, ha épp van nála apró (ilyenkor ugyan nem szokta magát a lapot átvenni, szerinte piszkos). Azt viszont utálja, hogy nem tud lemenni egy aluljáróba anélkül, hogy ne szegődne nyomába egy-egy koldus, és kérne cigit vagy aprót. Azt is nehezen tolerálja, ha a buszon, metrón kell kellemetlen szagú (Gergő a sebészi pontosságú húgyszag kifejezést alkalmazta) hajléktalanokat kerülgetnie. Szerinte aki akar, meg tud fürödni, és tud rendes ember módjára kinézni.
Az ismeretlen fiú pedig elintézte annyival, hogy mindet fel kellene gyújtani, és továbbment. Nos, no comment. Ez is egy vélemény, ez is egyetemista. Legalábbis azt mondta magáról.
Végül János. János 42 éves, újságárus. Budafokon lakik és egy fotópályázaton is nyert. Új Fedél Nélkült árul a 4-6-os villamos Petőfi-híd budai hídfőjénél, erős konkurenciában a Fedél Nélkül és a Flaszter árusaival. Joggal kérdezhetnétek, hogy miért kell háromféle homeless lap. A válasz roppant egyszerű. Sok a hajléktalan, és körülményes lenne ujjnyi vastag újságokat szerkeszteni. El van osztva háromfelé. Ez amúgy sem egy klasszikus adás-vétel. Ez csak egy gesztus mind az adományozó, mind az adományozott részéről, hogy senki se érezze koldulásnak az ügyletet. Szóval János a budafoki hajléktalanszálló állandó lakója, és már öt és fél éve dolgozik a megállóban, itt találkozott néhány éve egy fiatalemberrel, aki portréfotót készített róla, amivel pályázatot is nyert, a képből neki is van egy kirakva a szállón. Pontosan ismeri környezetét, tudja, hogy egyik oldalon a Műszaki Egyetem, a másikon az ELTE. Elmondása szerint nincs különbség, mindkét műintézmény diákjai szoktak vásárolni tőle, de inkább a tanárok. Többet név szerint ismer, és gyakran kap tőlük pénzt, kajajegyet. Merthogy nem csak a pénz, ami jól jön. Inni nem iszik, mert a szállón állandóan szondáztatnak, aki részeg, alhat, ahol tetszik, ami ilyen kemény télben nem gyerekjáték. Neki szerencséje van, van hol aludnia, de sokkal kevesebb a szálló és a segítség, mint amennyire szükség volna. Jár közmunkára, újságot árul, eltengődik valahogy. Reménye egy más, netán jobb életre viszont már neki sincs.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Nap, mint nap találkozunk velük. Legalábbis, ha a lágymányosi campuson van dolgom, biztosan beléjük futok. Szoktam-e törődni velük? Közvetlenül nemigen. Persze foglalkoztat a helyzetük, a történetük, de töredelmesen bevallom, nem túl sok az, amit megtettem értük, igaz, eddig nagyon nem is tehettem. Pedig egyértelműen segítségre, támogatásra szorulnak, és ha mással nem is, tollal (klaviatúrával) és ezen hasábokkal talán felvállalhatok valamit a közös felelősségből. Hogy kikről is van szó? Szerencsére nem hadiárvákról, az más korok gondja volt, nekünk szolidaritási próbának a hajléktalan emberek jutottak. Persze ez sem kis probléma, lásd, nem nagyon tudunk ezzel semmit kezdeni.
Kíváncsi voltam, hogy egy átlag hallgató itt a Lágymányoson mit gondol erről a kérdésről. Először is – ezt mondjuk, a reghét számlájára írom – nem találtam igazán senkit az épületekben, akit megkérdezhettem volna, mindenki rohant, "bocs, de sietek" volt a válasz, mindannyiszor, amikor megkérdeztelek benneteket. Van ennek a kérdésnek valami banális, közhelyes felütése. Véleménye biztosan van mindannyitoknak, de beszélni erről már nyilván unalmas, hogynemondjam, ciki. Három vélemény azért elhangzott, Krisztina, Gergő, és az anonim fiú. Ja, és megkérdeztem Jánost, aki Új Fedél Nélkül-t árul a villamosmegállóban.
Krisztina szerint a hajléktalanok nagyrészt saját maguk okozzák vesztük, saját maguk felelnek életükért. Nagyrészt. Persze, nyilván a társadalom és a körülmények is közrejátszanak, de a kilábalás a hajléktalan-létből is leginkább saját magukon múlna. Közvetlenül nem szokott segíteni, gyakorlatilag nem szokott pénzt adni nekik, újságot venni tőlük, mert szerinte csak elinnák, eljátékgépeznék az egészet. Ellenben minden évben a Máltai Szeretetszolgálatnak adja az egész családjuk a megunt, kinőtt, foltos, de használható ruhadarabokat, ezáltal közvetett módon, végül is próbál segíteni. A megoldást is ebben látja. Szervezeteket kellene támogatnia az államnak, az embereknek, akik munkát és megélhetést biztosítanak ezeknek az embereknek, de legalább alapítványok, szeretetszolgálatok támogatását kellene növelni. Angliát hozta fel példának, ahol az asszonyok, anyák – Krisztina nagyon precíz megfogalmazásában: hölgyek – egyletekkel, gyűjtések szervezésével veszik ki a részüket a társadalmi segítségnyújtásból. Hiába, itthon még ez teljességgel elképzelhetetlen.
Gergő ellenben szokott pénzt adni, és újságot is szokott vásárolni, ha épp van nála apró (ilyenkor ugyan nem szokta magát a lapot átvenni, szerinte piszkos). Azt viszont utálja, hogy nem tud lemenni egy aluljáróba anélkül, hogy ne szegődne nyomába egy-egy koldus, és kérne cigit vagy aprót. Azt is nehezen tolerálja, ha a buszon, metrón kell kellemetlen szagú (Gergő a sebészi pontosságú húgyszag kifejezést alkalmazta) hajléktalanokat kerülgetnie. Szerinte aki akar, meg tud fürödni, és tud rendes ember módjára kinézni.
Az ismeretlen fiú pedig elintézte annyival, hogy mindet fel kellene gyújtani, és továbbment. Nos, no comment. Ez is egy vélemény, ez is egyetemista. Legalábbis azt mondta magáról.
Végül János. János 42 éves, újságárus. Budafokon lakik és egy fotópályázaton is nyert. Új Fedél Nélkült árul a 4-6-os villamos Petőfi-híd budai hídfőjénél, erős konkurenciában a Fedél Nélkül és a Flaszter árusaival. Joggal kérdezhetnétek, hogy miért kell háromféle homeless lap. A válasz roppant egyszerű. Sok a hajléktalan, és körülményes lenne ujjnyi vastag újságokat szerkeszteni. El van osztva háromfelé. Ez amúgy sem egy klasszikus adás-vétel. Ez csak egy gesztus mind az adományozó, mind az adományozott részéről, hogy senki se érezze koldulásnak az ügyletet. Szóval János a budafoki hajléktalanszálló állandó lakója, és már öt és fél éve dolgozik a megállóban, itt találkozott néhány éve egy fiatalemberrel, aki portréfotót készített róla, amivel pályázatot is nyert, a képből neki is van egy kirakva a szállón. Pontosan ismeri környezetét, tudja, hogy egyik oldalon a Műszaki Egyetem, a másikon az ELTE. Elmondása szerint nincs különbség, mindkét műintézmény diákjai szoktak vásárolni tőle, de inkább a tanárok. Többet név szerint ismer, és gyakran kap tőlük pénzt, kajajegyet. Merthogy nem csak a pénz, ami jól jön. Inni nem iszik, mert a szállón állandóan szondáztatnak, aki részeg, alhat, ahol tetszik, ami ilyen kemény télben nem gyerekjáték. Neki szerencséje van, van hol aludnia, de sokkal kevesebb a szálló és a segítség, mint amennyire szükség volna. Jár közmunkára, újságot árul, eltengődik valahogy. Reménye egy más, netán jobb életre viszont már neki sincs.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
