A virágárusok napja
feminizmus, hörr, 2006. március
Van néhány olyan, értelmetlennek tűnő "ünnepnapja" az európai naptári évnek, amin többnyire csak bosszúságot élünk át. Számomra ilyen például a Valentin-nap, amikor mérhetetlen sok giccs önti el a Földet és a fülünkön is rózsaszínű plüss hűtőmágnesek folynak, rengeteg pénzért. És sajnos pontosan ilyen az anyák napja a hülye orgonával, a pedagógusnap a rengeteg kötelező ajándékkal, és igen, ilyen a nőnap is. Március 8-án, a gyengébbek kedvéért.
Persze elsőre furcsának tűnhet, hogy egy lány, vagy ha valaki ismer, hát egy feminista ilyet ír. Mert persze ki ne örülne a virágnak. Nos, aki ebből él, az bizonyosan örül annak, hogy az iskolásfiúknak és önimádó-nőimádóknak erkölcsi késztetés áll a háta megett, hogy kókadt hóvirágot vegyen az övéétől eltérő nemi szervek tulajdonosainak. De talán volna jobb megoldás.
Kétségtelen, hogy az oviban még, az iskolákban pedig már nem tanítják meg senkinek, hogy miről szólnak ezek a világnapok. Merthogy ilyen logika alapján talán december elsején az AIDS-es ismerőseinket kellene megajándékozni valami bárgyú holmival. Morbid volna.
A Nőnap speciel a nők egyenjogúságáról és esélyegyenlőségéről hivatott szólni. Hivatott, amikor elkezdődött a nőnap-mozgalom: 1857. március 8-án amerikai munkás nők hatalmas demonstrációt szerveztek az embertelen munkakörülmények, a férfiakénál sokszor kevesebb fizetés, és a lenéző bánásmód ellen tiltakozásul. Ezt követően még többször módosult az időpont, de végül a munkás-, nőjogi és emberi jogi szervezetek megállapodtak abban, hogy ezen a napon tisztelegnek a követeléseiket bátran felvállaló, kizsákmányolt nőtömegek előtt.
Éppen ezért a tisztelgésnek nem épp jó módja az ajándékozás. Sőt, inkább azt a finoman "lovagiasnak" nevezhető hagyományt eleveníti fel, ahol a nőt egy kis kedvesség árán meg kell vásárolni. Alamizsnát adni a cselédnek.
Sokkal több értelmét látnám, ha ilyenkor legalább felületesen elgondolkoznának nők és férfiak egyaránt arról, hogy mit is jelent ma nőnek lenni, és hogy is állunk az egyenjogúsággal. Például feltehetnék maguknak a kérdést a nagy és bölcs informatikus-hallgató fiúk, miért vannak olyan komoly nemi többségben a szakjaikon.
Ezek persze nem könnyű kérdések, sokszor tabukat feszegetnek. És a lányok is gyakran beilleszkednek olyan sztereotípiákba, olyan szerepekbe, amik többszörös terhet rónak rájuk. A nőnap jó alkalom lehet bárki számára, hogy végiggondolja, miért a nők végzik a házimunkák túlnyomó többségét, miközben legtöbbször ugyanannyit, vagy még többet kell teljesíteniük az elismerésért munkájukban. És egyáltalán miért elvárás egy nővel szemben az, hogy szép legyen és ezért iszonyú energiákat mozgasson meg, míg, legyünk őszinték, ilyesmi fiúkkal kapcsolatban csak nagyritkán merül fel.
Az ENSZ jelentése szerint a Földön végzett munkák kétharmadát női kéz végzi, míg a birtokolt javak csupán egytizede van női tulajdonban. Ezen a szánalmas arányon nem úgy kell fordítani, hogy egyszer egy évben virágot veszünk nőktől nőknek.
Persze gyakori válasz ezekre a felvetésekre az, hogy a női egyenjogúság megvalósult, igazán békében maradhatnánk már. A helyzet az, hogy jogegyenlőség valóban van, Magyarországon például 2003-ban hoztak erre törvényt. A gyakorlat azonban nem ezt mutatja. A vállalati felső vezetők között a nők aránya 10-15 százalék, fizetésük pedig a velük azonos beosztásban lévő férfiakénál 20-30 százalékkal alacsonyabb. A parlamentben 386 képviselő közül összesen 38 nő ül, és nem jobb az arány az önkormányzatokban sem. A továbbtanuló, pályakezdő lányok beszorulnak a szekunder szakmákba: női karrier az óvodapedagógusé, az iskolai tanítóé, a kórházi ápolóé. Pszichiáterek, egyetemi tanárok, orvosok már sokkal inkább a fiúk lesznek. Az úgynevezett üvegplafon tarol: a továbbtanulók körében még fölényesen vezetnek a lányok, a phd-kezdők között már fifti-fifti az arány, egyetemi státuszt viszont már csak ötöde annyi nő kap, mint férfi. Az Akadémián csak elvétve akad egy-egy asszonyság. Nincsen látható akadálya a lányok érvényesülésének, csakhogy mindenütt "apró"visszahúzó tényező a nemük: nehezebben kapnak állást – ha még nem szültek, akkor azért, ha pedig már szültek, akkor azért. Alig akad néhány férfi ebben az országban, aki véletlenül GYES-re megy a gyermekével.
Persze sorolhatnám még hosszan, de felesleges. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember valójában tisztában van ezekkel a problémákkal. A cél tehát az, hogy legyen legalább egy nap egy évben, amikor mindez eszünkbe jut: önmagunkkal és a boldogulásunkkal játszunk. Ahelyett, hogy együtt játszanánk.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Persze elsőre furcsának tűnhet, hogy egy lány, vagy ha valaki ismer, hát egy feminista ilyet ír. Mert persze ki ne örülne a virágnak. Nos, aki ebből él, az bizonyosan örül annak, hogy az iskolásfiúknak és önimádó-nőimádóknak erkölcsi késztetés áll a háta megett, hogy kókadt hóvirágot vegyen az övéétől eltérő nemi szervek tulajdonosainak. De talán volna jobb megoldás.
Kétségtelen, hogy az oviban még, az iskolákban pedig már nem tanítják meg senkinek, hogy miről szólnak ezek a világnapok. Merthogy ilyen logika alapján talán december elsején az AIDS-es ismerőseinket kellene megajándékozni valami bárgyú holmival. Morbid volna.
A Nőnap speciel a nők egyenjogúságáról és esélyegyenlőségéről hivatott szólni. Hivatott, amikor elkezdődött a nőnap-mozgalom: 1857. március 8-án amerikai munkás nők hatalmas demonstrációt szerveztek az embertelen munkakörülmények, a férfiakénál sokszor kevesebb fizetés, és a lenéző bánásmód ellen tiltakozásul. Ezt követően még többször módosult az időpont, de végül a munkás-, nőjogi és emberi jogi szervezetek megállapodtak abban, hogy ezen a napon tisztelegnek a követeléseiket bátran felvállaló, kizsákmányolt nőtömegek előtt.
Éppen ezért a tisztelgésnek nem épp jó módja az ajándékozás. Sőt, inkább azt a finoman "lovagiasnak" nevezhető hagyományt eleveníti fel, ahol a nőt egy kis kedvesség árán meg kell vásárolni. Alamizsnát adni a cselédnek.
Sokkal több értelmét látnám, ha ilyenkor legalább felületesen elgondolkoznának nők és férfiak egyaránt arról, hogy mit is jelent ma nőnek lenni, és hogy is állunk az egyenjogúsággal. Például feltehetnék maguknak a kérdést a nagy és bölcs informatikus-hallgató fiúk, miért vannak olyan komoly nemi többségben a szakjaikon.
Ezek persze nem könnyű kérdések, sokszor tabukat feszegetnek. És a lányok is gyakran beilleszkednek olyan sztereotípiákba, olyan szerepekbe, amik többszörös terhet rónak rájuk. A nőnap jó alkalom lehet bárki számára, hogy végiggondolja, miért a nők végzik a házimunkák túlnyomó többségét, miközben legtöbbször ugyanannyit, vagy még többet kell teljesíteniük az elismerésért munkájukban. És egyáltalán miért elvárás egy nővel szemben az, hogy szép legyen és ezért iszonyú energiákat mozgasson meg, míg, legyünk őszinték, ilyesmi fiúkkal kapcsolatban csak nagyritkán merül fel.
Az ENSZ jelentése szerint a Földön végzett munkák kétharmadát női kéz végzi, míg a birtokolt javak csupán egytizede van női tulajdonban. Ezen a szánalmas arányon nem úgy kell fordítani, hogy egyszer egy évben virágot veszünk nőktől nőknek.
Persze gyakori válasz ezekre a felvetésekre az, hogy a női egyenjogúság megvalósult, igazán békében maradhatnánk már. A helyzet az, hogy jogegyenlőség valóban van, Magyarországon például 2003-ban hoztak erre törvényt. A gyakorlat azonban nem ezt mutatja. A vállalati felső vezetők között a nők aránya 10-15 százalék, fizetésük pedig a velük azonos beosztásban lévő férfiakénál 20-30 százalékkal alacsonyabb. A parlamentben 386 képviselő közül összesen 38 nő ül, és nem jobb az arány az önkormányzatokban sem. A továbbtanuló, pályakezdő lányok beszorulnak a szekunder szakmákba: női karrier az óvodapedagógusé, az iskolai tanítóé, a kórházi ápolóé. Pszichiáterek, egyetemi tanárok, orvosok már sokkal inkább a fiúk lesznek. Az úgynevezett üvegplafon tarol: a továbbtanulók körében még fölényesen vezetnek a lányok, a phd-kezdők között már fifti-fifti az arány, egyetemi státuszt viszont már csak ötöde annyi nő kap, mint férfi. Az Akadémián csak elvétve akad egy-egy asszonyság. Nincsen látható akadálya a lányok érvényesülésének, csakhogy mindenütt "apró"visszahúzó tényező a nemük: nehezebben kapnak állást – ha még nem szültek, akkor azért, ha pedig már szültek, akkor azért. Alig akad néhány férfi ebben az országban, aki véletlenül GYES-re megy a gyermekével.
Persze sorolhatnám még hosszan, de felesleges. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb ember valójában tisztában van ezekkel a problémákkal. A cél tehát az, hogy legyen legalább egy nap egy évben, amikor mindez eszünkbe jut: önmagunkkal és a boldogulásunkkal játszunk. Ahelyett, hogy együtt játszanánk.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
