Dzsessz-szel és house-szal töltött funk skót módra (Aqua Bassino: Rue de Paris)
Eleinte elgondolkodtam: sok lesz ez, talán már unják is. Aztán fellapoztam az évfolyam korábbi számait, és megnyugodtam. Egy tanévbe két dzsesszorientált album simán belefér. Főleg, ha ez az album még számos egyéb stílusban is jeleskedik. A Rue De Paris márpedig egy ilyen lemez, méghozzá a legjobb fajtából, szóval kár lenne szó nélkül elmenni mellette.
Az Aqua Bassino művésznév egy skót úriembert takar, akit Jason Robertsonnak hívnak. Életéről akár kisfilmet is lehetne készíteni, annyi hányattatáson ment már keresztül. Az Edinburhgből származó zenészt 1996-ban szerződtette a francia underground talán legismertebb alakja, Laurent Garnier által vezetett F Communications kiadó. 2001-es debütáló albumának (Beats n’ Bobs) megjelenéséig stúdiókban vagy barátainál lakott, igazán az ezt követő élő- és DJ-fellépések húzták ki a csávából. Sokáig azonban nem élvezhette a nyugodt élet adta lehetőségeket: először lakásának leszakadt mennyezete tüntette el lemez-kollekcióját, később barátnője hagyta el, majd váratlan adósság hullott a nyakába. Postásként és sírásóként (!) dolgozott, hogy valahogy újra megteremtse a zenész és lemezlovas pályafutáshoz szükséges technikai hátteret. Hogy mindezek ellenére ilyen kellemes és pozitív hangulatú lemezt tudott összehozni, azért azt hiszem, mind emberi, mind zenészi kvalitásait dicséret illeti.
Mint azt már fentebb említettem, a Rue De Paris-n több zenei stílus jegyei is felfedezhetők. Először is, nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a lassabb, illetve gyorsabb tempójú darabok. Utóbbiak nagyon igényes, finom hangzású deep house alkotások, melyek egyszerre pörgetnek fel és nyugatnak meg. A funkos és soulos vokálok, valamint a dzsesszes zongorajáték nagyszerű egyveleget alkotnak a lüktető ütemekkel. Az elektronikus hangszerek persze sehol sincsenek túldimenzionálva, mindig éppen annyi "technikázás" van egy-egy adott számban, amennyi szükséges. Ami a downtempo alapú zenéket illeti, vannak olyan szerzemények, melyeknek egyszerűségükben rejlik nagyszerűségük (Sweet Thing, The Way I Love You), a címadó dal viszont gyakorlatilag egy merő zongoraszóló. A kezdő számban (Look 2 The Sun) pedig egy Barry White-féle bariton viszi a prímet. Ezt az alkotást hallgatva azt hiszem, ő maga is elismerően csettintene, ha még közöttünk lenne.
Szóval, ha a felsorolt stílusok akár csak egyike is közel áll zenei ízlésedhez, feltétlenül ajánlom e lemezt. Vidám perceket fog okozni, ebben biztos vagyok.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Az Aqua Bassino művésznév egy skót úriembert takar, akit Jason Robertsonnak hívnak. Életéről akár kisfilmet is lehetne készíteni, annyi hányattatáson ment már keresztül. Az Edinburhgből származó zenészt 1996-ban szerződtette a francia underground talán legismertebb alakja, Laurent Garnier által vezetett F Communications kiadó. 2001-es debütáló albumának (Beats n’ Bobs) megjelenéséig stúdiókban vagy barátainál lakott, igazán az ezt követő élő- és DJ-fellépések húzták ki a csávából. Sokáig azonban nem élvezhette a nyugodt élet adta lehetőségeket: először lakásának leszakadt mennyezete tüntette el lemez-kollekcióját, később barátnője hagyta el, majd váratlan adósság hullott a nyakába. Postásként és sírásóként (!) dolgozott, hogy valahogy újra megteremtse a zenész és lemezlovas pályafutáshoz szükséges technikai hátteret. Hogy mindezek ellenére ilyen kellemes és pozitív hangulatú lemezt tudott összehozni, azért azt hiszem, mind emberi, mind zenészi kvalitásait dicséret illeti.
Mint azt már fentebb említettem, a Rue De Paris-n több zenei stílus jegyei is felfedezhetők. Először is, nagyjából fele-fele arányban oszlanak meg a lassabb, illetve gyorsabb tempójú darabok. Utóbbiak nagyon igényes, finom hangzású deep house alkotások, melyek egyszerre pörgetnek fel és nyugatnak meg. A funkos és soulos vokálok, valamint a dzsesszes zongorajáték nagyszerű egyveleget alkotnak a lüktető ütemekkel. Az elektronikus hangszerek persze sehol sincsenek túldimenzionálva, mindig éppen annyi "technikázás" van egy-egy adott számban, amennyi szükséges. Ami a downtempo alapú zenéket illeti, vannak olyan szerzemények, melyeknek egyszerűségükben rejlik nagyszerűségük (Sweet Thing, The Way I Love You), a címadó dal viszont gyakorlatilag egy merő zongoraszóló. A kezdő számban (Look 2 The Sun) pedig egy Barry White-féle bariton viszi a prímet. Ezt az alkotást hallgatva azt hiszem, ő maga is elismerően csettintene, ha még közöttünk lenne.
Szóval, ha a felsorolt stílusok akár csak egyike is közel áll zenei ízlésedhez, feltétlenül ajánlom e lemezt. Vidám perceket fog okozni, ebben biztos vagyok.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 6. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
