Szabálysértő jószándék
foglaltház, hajléktalan, 2006. február
"Ha a gazdának nem tetszik, hogy mi itten mulatunk, vigye el a házát innen, de mi itten maradunk!"
A magyar alkotmány deklarálja a lakhatáshoz való jogot. Ebből az alkotmánybíróság, kevéssé tolerálható módon, holmi saját-lakásban-lakáshoz-való-jogot csinált. Ez többek között azt is jelenti, hogy bármely hajléktalan szerény igénye a minimálisan emberséges elszállásolásra Magyarországon – jogtalan. Márpedig hajléktalan nem csak ember lehet, de kutya és mozgalom is. Szubkultúrák is lehetnek hajléktalanok.
Ilyen hontalan szubkultúra a magyar anarchizmus egyik levele, a Centrum Csoport – nevüket az egyik kereskedelmi televíziótól kapták első akciójuk nyomán: a most lebontott Úttörő Áruházban verték fel a tanyájukat, majd’ két hétre. Onnan egészen barátságosan kerültek ki, az épülettulajdonos kérésére távoztak.
Legutóbbi, tavaly októberi megmozdulásuk pirinyót közelebb esik az ELTE-hez: míg a Centrum Áruház legalább ötszáz méterre volt a Bölcsészkartól, a Kazinczy utca 41. közvetlenül a pedagógusok honával szomszédos, csak pár házszámnyira van tőle, a régi zsidónegyed szívében. Az épület nyilvánvalóan műemlék értékű: Közép-Európa egyetlen épen maradt kóser húsfeldolgozó- és füstölőüzemének adott otthont pár évvel ezelőtti kiürítéséig. Az önkormányzat tulajdonát képező (a házfoglalók szerint köztulajdonban álló) épületből kitették a lakókat, öt éve üresen roskad.
De talán fontosabb az épületnél, a porhüvelynél a házfoglalás szentsége: a squat. Tőlünk nyugatabbra bevett gyakorlat, hogy fiatalok és kevésbé fiatalok birtokba vesznek évek óta üresen álló épületeket, ahol nem csak laknak: ezek közösségi helyek, leginkább az alternatív kultúra bástyái. Vannak ilyen foglalt házak Párizsban és Berlinben, de Pozsonyban is akad bőven. Itthon ezek a társaságok a romkocsmákban húzhatják meg magukat, amik hasonló koncepcióból indulnak ki, csak éppen az üres épületekben senki sem lakik, hanem kereskedelmi egységet alakítanak ki. Ezek sajnos kifejezetten drágák az átlagos kocsmához képest, mert nehéz kiköhögni a bérleti díjra valót. Persze másutt sem volt egyszerű: hosszú évekig balhéztak hatóságokkal és politikai erőkkel, mire elérték a mai státuszukat, amit most is maximum megtűrtnek nevezhetünk.
Itthon sem megy ez könnyebben. Az októberi squat már-már klasszikusnak mondható. Hosszas keresgélés és adatgyűjtés után választották ki Centrumék ezt az épületet, és egy igen hideg szombat estén át is lépték a hajlékot jelentő küszöböt. Innentől kezdve folyamatosan akadt tennivaló: takarítás, dekorálás, javítás, berendezés, főzés… No, nem mintha felépítettek volna valamit is. Nem volt rá idő.
Másnap délután négy órára hirdették meg az Indymedián a ház megnyitóját, amire már nem került sor. Én magam aznap délben csatlakoztam, és három és fél órát töltöttem bent a házban. Ezalatt felettébb megátalkodottan viselkedtem: életlen késekkel répát, hagymát és krumplit pucoltam. Megvallom, feltett szándékom volt, hogy főzök egy hamisgulyást. Tettemet nem bántam meg.
A hámozásban segítségemre volt még két ember, a többiek sepregettek, volt, aki ablakot mosott, páran pedig a pincét próbálták kivakarni a mocsokból. Már készen állt a társalgószoba, a háló, egy fotógaléria, egy vetítőterem, egy ingyenes "ruhatár" (freeshop: turkáló), és persze az önkéntes adakozásra spendlírozó büfé.
Mire megmelegedtünk volna odabent, megérkeztek a kerületi polgárőrök, és igen hevesen elkezdték verni a kaput, belénk fagyott a vér. Nagy huzavona után megérkeztek a rendőrök, de megelőzte őket néhány televíziós csatorna és újság tudósítója. Ők voltak a valódi garancia az erőszakmentességre – fizikai atrocitásra ugyanis fel kellett készülni, erre is bőven akad példa nyugatabbra.
Odacsődítettek egy önkormányzati képviselőt is, aki kisfiús zavarában gyorsan tárgyalási lehetőséget ígért az épületről, és cserébe gyors és önkéntes távozást kért. A kivezényelt rendőrelvtársnő pedig eljárásmentességet ígért. Kitaláljátok, mi történt? Bizonnyal, de segítek…
A Centrum képviselőit másnap de facto kidobták az önkormányzatból, mi pedig pár héten belül megkaptuk kedélyes behívóinkat a január 11-i szabálysértési tárgyalásra.
A tárgyalás, köszönjük, megvolt, mindannyian elmondhattuk, hogy mit szerettünk volna: frekventált helyen egy gazdasági érdektől mentes, alulról szervező közösségi házat, ahol szükség esetén meghúzhatják magukat az emberek. Ítélethirdetés március harmadikán.
Azóta érdemleges előrelépés csak egy történt: november derekán gyorspályáztatással hajléktalanszállónak adta ki a VII. kerület az épületet. 40-43 férfi alszik ott éjszakánként, egészen áprilisig. Hogy mi történt? Diskurzusba vontuk a házat. Kikényszeríttetünk egy lépést. És bár ez ellenünk irányult (hogy ne kelljen velünk a házról tárgyalni), mégis a mi malmunkra hajtotta a vizet.
A bírósági tárgyalás napján kiosztottunk hatvan liter paprikás krumplit azoknak a hajléktalanoknak, akiknek a legtöbbet jelenthetne egy ilyen hely. A helyzet iróniája, hogy ott voltak páran, akik az elfoglalt házban alszanak mostanság. Így az "anyag" kapun belül maradt.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
A magyar alkotmány deklarálja a lakhatáshoz való jogot. Ebből az alkotmánybíróság, kevéssé tolerálható módon, holmi saját-lakásban-lakáshoz-való-jogot csinált. Ez többek között azt is jelenti, hogy bármely hajléktalan szerény igénye a minimálisan emberséges elszállásolásra Magyarországon – jogtalan. Márpedig hajléktalan nem csak ember lehet, de kutya és mozgalom is. Szubkultúrák is lehetnek hajléktalanok.
Ilyen hontalan szubkultúra a magyar anarchizmus egyik levele, a Centrum Csoport – nevüket az egyik kereskedelmi televíziótól kapták első akciójuk nyomán: a most lebontott Úttörő Áruházban verték fel a tanyájukat, majd’ két hétre. Onnan egészen barátságosan kerültek ki, az épülettulajdonos kérésére távoztak.
Legutóbbi, tavaly októberi megmozdulásuk pirinyót közelebb esik az ELTE-hez: míg a Centrum Áruház legalább ötszáz méterre volt a Bölcsészkartól, a Kazinczy utca 41. közvetlenül a pedagógusok honával szomszédos, csak pár házszámnyira van tőle, a régi zsidónegyed szívében. Az épület nyilvánvalóan műemlék értékű: Közép-Európa egyetlen épen maradt kóser húsfeldolgozó- és füstölőüzemének adott otthont pár évvel ezelőtti kiürítéséig. Az önkormányzat tulajdonát képező (a házfoglalók szerint köztulajdonban álló) épületből kitették a lakókat, öt éve üresen roskad.
De talán fontosabb az épületnél, a porhüvelynél a házfoglalás szentsége: a squat. Tőlünk nyugatabbra bevett gyakorlat, hogy fiatalok és kevésbé fiatalok birtokba vesznek évek óta üresen álló épületeket, ahol nem csak laknak: ezek közösségi helyek, leginkább az alternatív kultúra bástyái. Vannak ilyen foglalt házak Párizsban és Berlinben, de Pozsonyban is akad bőven. Itthon ezek a társaságok a romkocsmákban húzhatják meg magukat, amik hasonló koncepcióból indulnak ki, csak éppen az üres épületekben senki sem lakik, hanem kereskedelmi egységet alakítanak ki. Ezek sajnos kifejezetten drágák az átlagos kocsmához képest, mert nehéz kiköhögni a bérleti díjra valót. Persze másutt sem volt egyszerű: hosszú évekig balhéztak hatóságokkal és politikai erőkkel, mire elérték a mai státuszukat, amit most is maximum megtűrtnek nevezhetünk.
Itthon sem megy ez könnyebben. Az októberi squat már-már klasszikusnak mondható. Hosszas keresgélés és adatgyűjtés után választották ki Centrumék ezt az épületet, és egy igen hideg szombat estén át is lépték a hajlékot jelentő küszöböt. Innentől kezdve folyamatosan akadt tennivaló: takarítás, dekorálás, javítás, berendezés, főzés… No, nem mintha felépítettek volna valamit is. Nem volt rá idő.
Másnap délután négy órára hirdették meg az Indymedián a ház megnyitóját, amire már nem került sor. Én magam aznap délben csatlakoztam, és három és fél órát töltöttem bent a házban. Ezalatt felettébb megátalkodottan viselkedtem: életlen késekkel répát, hagymát és krumplit pucoltam. Megvallom, feltett szándékom volt, hogy főzök egy hamisgulyást. Tettemet nem bántam meg.
A hámozásban segítségemre volt még két ember, a többiek sepregettek, volt, aki ablakot mosott, páran pedig a pincét próbálták kivakarni a mocsokból. Már készen állt a társalgószoba, a háló, egy fotógaléria, egy vetítőterem, egy ingyenes "ruhatár" (freeshop: turkáló), és persze az önkéntes adakozásra spendlírozó büfé.
Mire megmelegedtünk volna odabent, megérkeztek a kerületi polgárőrök, és igen hevesen elkezdték verni a kaput, belénk fagyott a vér. Nagy huzavona után megérkeztek a rendőrök, de megelőzte őket néhány televíziós csatorna és újság tudósítója. Ők voltak a valódi garancia az erőszakmentességre – fizikai atrocitásra ugyanis fel kellett készülni, erre is bőven akad példa nyugatabbra.
Odacsődítettek egy önkormányzati képviselőt is, aki kisfiús zavarában gyorsan tárgyalási lehetőséget ígért az épületről, és cserébe gyors és önkéntes távozást kért. A kivezényelt rendőrelvtársnő pedig eljárásmentességet ígért. Kitaláljátok, mi történt? Bizonnyal, de segítek…
A Centrum képviselőit másnap de facto kidobták az önkormányzatból, mi pedig pár héten belül megkaptuk kedélyes behívóinkat a január 11-i szabálysértési tárgyalásra.
A tárgyalás, köszönjük, megvolt, mindannyian elmondhattuk, hogy mit szerettünk volna: frekventált helyen egy gazdasági érdektől mentes, alulról szervező közösségi házat, ahol szükség esetén meghúzhatják magukat az emberek. Ítélethirdetés március harmadikán.
Azóta érdemleges előrelépés csak egy történt: november derekán gyorspályáztatással hajléktalanszállónak adta ki a VII. kerület az épületet. 40-43 férfi alszik ott éjszakánként, egészen áprilisig. Hogy mi történt? Diskurzusba vontuk a házat. Kikényszeríttetünk egy lépést. És bár ez ellenünk irányult (hogy ne kelljen velünk a házról tárgyalni), mégis a mi malmunkra hajtotta a vizet.
A bírósági tárgyalás napján kiosztottunk hatvan liter paprikás krumplit azoknak a hajléktalanoknak, akiknek a legtöbbet jelenthetne egy ilyen hely. A helyzet iróniája, hogy ott voltak páran, akik az elfoglalt házban alszanak mostanság. Így az "anyag" kapun belül maradt.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
