Az elmúlt években egyre több panasz hallható a mozik irányából a gyér nézőközönségről, az egyetemi hálózatokat egymás után teszik feketelistára a filmforgalmazó cégek különféle illegális adatok miatt. A tények további részletezése nélkül megállapítható, hogy mára kialakult a filmművészet iránt érdeklődők közt egy olyan réteg, akiket nem a moziba való titkos belopódzás jellemez. A következő sorokban a jó filmek után sóvárgó emberek spektrumát szeretném kiszélesíteni a sokszor nem eléggé ismert művek bemutatásával. Ezek a filmek azért válnak örökérvényűvé, mert az általuk bemutatott elképzelések mindig vitára sarkalják az embereket. Szeretném, ha leírt gondolataim után a mélyen tisztelt olvasó újra leülne, és végignézné a címben említett művét a komédiázó fantáziának.
Azon barátaim, akik először kardoskodtak a film megtekintése mellett, nehezen oszlatták el bennem azt a tévhitet, hogy ez egy horrorfilm (ugye az ilyen kurta cím mostanában eléggé kedvelt ebben a témakörben), vagy egy bigott vallásos történet. Egy percre ez a gondolat újra hatalmába kerített, amikor a cím beleégett a képernyőbe. Persze azonnal nyilvánvalóvá válhatott volna, hogy előbb számítsak Néma Bob-ra, mint a Passió extrém jeleneteire, ha megnéztem volna a rendező nevét. A film hangulata teljesen magával ragadó, hogyha az ember egyéniség, márpedig mi mind egyéniségek vagyunk... A legszebb az egészben, hogy én nem vagyok egy nagy teológus ("Ha valami nincs megfilmesítve, azt már nem is érdemes tudni…"), ezért a film után annyi kérdéssel, megingott gondolattal keltem föl a kényelmes matracról, hogy nem is sikerült komoly vita nélkül otthagyni a társaságot. Az olyan gondolatokat, hogy egyáltalán ki mondta, hogy Isten férfi, hogy az angyalok nem nyelhetik le a tequilát, és hogy mi van Jézus testvéreivel, nehezen sikerült megemésztenem. Ezek hasonlóan érdekes felvetések, mint a Blöff elején elhangzó kis monológ a Biblia félrefordításáról.
Az ilyen pikantériák mellett a filmben sok olyan dolog is szerepel, ami a trófeavadászó filmnézők számára is kellemes kalandot nyújt. Azokra a kis elrejtett, háttérben történő jelenetekre gondolok, amik általában a Csupasz pisztoly-jellegű filmekben szoktak megjelenni, bár itt nem annyira erőltetetten; Bethany megingott hitét jelképező ikonok az éjjeli asztalkán, a megtért apáca ámokfutása Loki és Bartleby mögött, vagy Múú az Arany Tehén állandóan visszatérő promóciói. Ha már itt tartunk, szeretném megemlíteni Azraelt, az ihlet megtestesítőjét (aki a légkondit a pokoltól a mennyig magasztalja), Metatront (akitől megtudhatjuk, hogy az általunk ismert első férfit, Ádámot öt prototípus előzte meg), a sztriptíztáncos Múzsát (akinek semmi köze a Reszkessetek betörők című filmhez), és persze a Golgotait, a feka démont.
Na jó, valójában ki akartam hagyni a két félidiótát, a két képregény kedvelő kokókalmárt, a két prófétát, a szószátyárt és a némát, Jay-t és Bobot. Ők hivatottak a film merész, szókimondó eszméit kicsit ellensúlyozni, komikussá tenni, de nekem pont emiatt nem illettek a történet menetébe.
A story nem egy Rózsa neve-szintű krimi, és nem is túl mozgalmas cselekményre épül. Sőt a közepe táján igazán lehangoló fordulatot vesznek az események, és elveszti kezdeti ártatlanságát. Igaz a legvége igazi csemegét tartogat mindenki számára, akik szívesen hallgatnak ironikus hangvételű dalokat. A befejezésnél sikerült úgy elvarrni a szálakat – ami elég ritkán tapasztalható –, hogy az ember ne a folytatást várja, hanem újra elővegye, és minél hamarabb megnézze.
Mindennapi életünkben egymás után kerülnek be olyan klasszikussá vált mondatok (legutóbbi példa az Üvegtigrisből), amiket rövid időn belül még csak behatárolni sem tudjuk, hogy hol hallottuk. Úgy gondolom, szükség van ezeknek az emlékeknek a felelevenítésére, újragondolására, megvitatására, és nem csak a pozitív emlékképek miatt.
És mégis milyen dogmát akar a nézőnek átadni ez a film? Semmilyet. De ad pár jó gondolatot!
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Azon barátaim, akik először kardoskodtak a film megtekintése mellett, nehezen oszlatták el bennem azt a tévhitet, hogy ez egy horrorfilm (ugye az ilyen kurta cím mostanában eléggé kedvelt ebben a témakörben), vagy egy bigott vallásos történet. Egy percre ez a gondolat újra hatalmába kerített, amikor a cím beleégett a képernyőbe. Persze azonnal nyilvánvalóvá válhatott volna, hogy előbb számítsak Néma Bob-ra, mint a Passió extrém jeleneteire, ha megnéztem volna a rendező nevét. A film hangulata teljesen magával ragadó, hogyha az ember egyéniség, márpedig mi mind egyéniségek vagyunk... A legszebb az egészben, hogy én nem vagyok egy nagy teológus ("Ha valami nincs megfilmesítve, azt már nem is érdemes tudni…"), ezért a film után annyi kérdéssel, megingott gondolattal keltem föl a kényelmes matracról, hogy nem is sikerült komoly vita nélkül otthagyni a társaságot. Az olyan gondolatokat, hogy egyáltalán ki mondta, hogy Isten férfi, hogy az angyalok nem nyelhetik le a tequilát, és hogy mi van Jézus testvéreivel, nehezen sikerült megemésztenem. Ezek hasonlóan érdekes felvetések, mint a Blöff elején elhangzó kis monológ a Biblia félrefordításáról.
Az ilyen pikantériák mellett a filmben sok olyan dolog is szerepel, ami a trófeavadászó filmnézők számára is kellemes kalandot nyújt. Azokra a kis elrejtett, háttérben történő jelenetekre gondolok, amik általában a Csupasz pisztoly-jellegű filmekben szoktak megjelenni, bár itt nem annyira erőltetetten; Bethany megingott hitét jelképező ikonok az éjjeli asztalkán, a megtért apáca ámokfutása Loki és Bartleby mögött, vagy Múú az Arany Tehén állandóan visszatérő promóciói. Ha már itt tartunk, szeretném megemlíteni Azraelt, az ihlet megtestesítőjét (aki a légkondit a pokoltól a mennyig magasztalja), Metatront (akitől megtudhatjuk, hogy az általunk ismert első férfit, Ádámot öt prototípus előzte meg), a sztriptíztáncos Múzsát (akinek semmi köze a Reszkessetek betörők című filmhez), és persze a Golgotait, a feka démont.
Na jó, valójában ki akartam hagyni a két félidiótát, a két képregény kedvelő kokókalmárt, a két prófétát, a szószátyárt és a némát, Jay-t és Bobot. Ők hivatottak a film merész, szókimondó eszméit kicsit ellensúlyozni, komikussá tenni, de nekem pont emiatt nem illettek a történet menetébe.
A story nem egy Rózsa neve-szintű krimi, és nem is túl mozgalmas cselekményre épül. Sőt a közepe táján igazán lehangoló fordulatot vesznek az események, és elveszti kezdeti ártatlanságát. Igaz a legvége igazi csemegét tartogat mindenki számára, akik szívesen hallgatnak ironikus hangvételű dalokat. A befejezésnél sikerült úgy elvarrni a szálakat – ami elég ritkán tapasztalható –, hogy az ember ne a folytatást várja, hanem újra elővegye, és minél hamarabb megnézze.
Mindennapi életünkben egymás után kerülnek be olyan klasszikussá vált mondatok (legutóbbi példa az Üvegtigrisből), amiket rövid időn belül még csak behatárolni sem tudjuk, hogy hol hallottuk. Úgy gondolom, szükség van ezeknek az emlékeknek a felelevenítésére, újragondolására, megvitatására, és nem csak a pozitív emlékképek miatt.
És mégis milyen dogmát akar a nézőnek átadni ez a film? Semmilyet. De ad pár jó gondolatot!
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 5. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
