Gagyi világ (Az általános minőségromlásról)

Télikabátot akartam venni a minap, és kaptam egy tippet, hogy vannak ún. "outlet" boltok, ahol márkás cuccok kaphatók roppant olcsón. Arra gondoltam, miközben a márkásnak bizonyára márkás, ám semmiképpen sem olcsó holmikat vizslattam, hogy miért ilyen gagyi minden. Pszeudo-télikabátok voltak ott, amelyeknek nagy része nem is volt rendesen bélelve, olyan vékonyak voltak, hogy kilenc pulóvert kellene alájuk felvenni, hogy ne fagyjon meg bennük az ember. Amelyik valamennyire bélelve volt, az meg csak derékig ért. Ráadásul ugyanúgy néz ki mind. Egyik ismerősöm szerint ugyanazok az ázsiai varrónők varrják az összeset éhbérért, a menő ruhacégek csupán ráteszik a saját plecsnijüket, és el akarják nekem adni negyven-ötven ezer forintért. A valóban márkás, drága cuccok egész igénytelenül vannak megcsinálva. Látszik rajtuk, hogy szakmányban (teljesítménybérért) készültek, a lelkiismeretesség, a tartósságra való törekvés legkisebb jele nélkül. Láttam vadonatúj télikabátot, amelyiken a varrás már kezdett felfesleni. Némelyiken pedig a szabályozatlan Tisza vonalára emlékeztetett a varrás. A többségük anyaga durva és jellegtelen. Ezek állítólag nem a "kínai gagyik" voltak, hanem olyasmik, amelyeknek a márkaneve elvileg garancia kéne, hogy legyen a minőségre. Pedig nem volt ez mindig így: Bartók Béla írta egyik levelében, hogy télikabátja még csak húsz éves, és ha megfoltoztatja egy-két helyen, kicserélteti a bélését, még valószínűleg húsz évig fogja szolgálni őt.

Egyébként ugyanezt tapasztaltam szinte kivétel nélkül mindenütt, amerre csak jártam. Nemcsak a ruháknál. Az ételeknél sem más a helyzet. Szinte már közhelynek számít, hogy mennyi "mérget" megeszünk. E-betűk által jelzett tömény kémia szinte minden falat. A nagyáruházakban kapható kenyeret valószínűleg úgy fújják fel, mint a lufit, mert nincsen súlya. A gyümölcsöket pedig tuti, hogy manipulálják minden létező módon, mert annyira természetellenesen rikító színűek és nagyok. Nem azért, hogy nekünk, vásárlóknak jobbat nyújtsanak, hanem hogy megtévesszenek bennünket.

Valójában sokkal gyatrábbak, mint a nem annyira szépen csillogó, de természetesen nevelt és gondozott gyümölcsök. Ezekben ugyanis még van valamennyi tápanyag, vitamin, nyomelem, meg ilyesmi.

A műszaki cikkek sem kivételek: a mobiltelefont állítólag menő dolog lecserélni havonta egy még jobbra. Ha nem hiszünk ennek a marhaságnak, két-háromévente akkor is kénytelenek leszünk lecserélni, mert addigra elromlik. Ugyanúgy, mint a walkman, a discman a hi-fi, a tévé stb. A legmeglepőbb pillanatokban esnek szét.

Sőt, mi magunk is ennek az általános minőségromlásnak az áldozatai vagyunk. Elektronikus levelezésünknek nincs múltja és jövője, nem archiválódik, elvész. Stílusa, nyelvezete sokszor hibás, hanyag, odavetett, hiszen az esetleges nyelvtani hibáknak, pongyola kifejezésmódnak sincs jelentősége. A sebesség a fontos, az, hogy minél gyorsabban meg lehessen írni, és el lehessen küldeni, ez pedig egyértelműen a szöveg romlását okozza. A mobiltelefon is "segít" abban, hogy igénytelenebbek legyünk, nem kell komolyan venni például a megbeszélt időpontjainkat, hiszen fel lehet hívni az illetőt előtte, hogy mégsem alkalmas. Emiatt mindenki összevissza szervez, összevissza beszél, és mindenkit zavar a dolog átláthatatlansága. Feladat lett két barátnak egy-egy találkozó összehozása. Képtelenek leszünk egy-két hétnél tovább tervezni, mert "minden olyan bizonytalan, bármi közbejöhet". Mintha nem mi magunk teremtettük volna ezt a bizonytalanságot.

Manapság a sokak szemében népszerű emberek azzal kerültek be a köztudatba, hogy beköltöztek egy házba, ahol baromságokat műveltek, és azt közvetítette a tévé. A legnagyobb példányszámban fogyó napilapok pedig jó nagy terjedelemben az ő magánügyeikkel foglalkoznak. A sor szinte a végtelenségig folytatható. Rosszabb pillanataimban úgy érzem, permanens apokalipszis van, csak már megszoktuk.

Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 4. számában.
http://ikhok.elte.hu