Sok a szöveg: Átfecsegjük magunkat egymáson
hétköznapok, 2005. november
Rengeteg felületes ismerősöm van. Jó kommunikációs képességekkel rendelkezem és kedves manus vagyok, ha az akarok lenni. Ebből következik, hogy sokszor váltok különböző szavakat különböző emberekkel. Elképedve tapasztalom ilyenkor, hogy a hétköznapi érintkezésben mennyire nincs tartalom.
A minap is felszálltam egy buszra. Ez a rendkívüli esemény velem igen sokszor megesik, mivel a világ szélén lakom. Mit ad isten, találkozom a buszon egy ismerőssel, természetesen rögtön mosoly fel, walkman fejről le, beszélgessünk. A szokásos "Hogy vagy, hova mész?" után, mivel még együtt kell utaznunk kb. húsz percet, előjönnek a műbeszélgetés-topikok. Ha nőnemű a beszélgetőtársam – és nem a macsó beszél belőlem –, akkor egyből előkerül a magánélet.
Itt teszek egy kis kitérőt. Egyrészt a magánélet, mint fogalom, nekem a munkán kívüli időt juttatja eszembe, de az ádáz bulvármédia ezt a fogalmat kizárólag a párkapcsolatra törekszik korlátozni. Milyen a magánéleted? Már a kérdés maga is ellentmondásos. Erre a kérdésre manapság már az emberek nagyobbik része automatikusan elkezdi fejtegetni, hogy jól megvagyok a Böskével/Jocival stb. Viszont annyi minden más tartozhatna még a magánéletbe, hogy azt felsorolni nem lenne elég ez az írás. Másrészt én úgy hittem, ha a magánéletet a fenti, leszűkített értelemben használjuk, akkor az mélységesen bizalmas dolog, és nem tartozik rajtam és a társamon kívül szinte senkire.
Szóval, ha nőnemű az alkalmi fecsegőpartner, elő fog kerülni a magánélet, ez szinte biztos. A nekem intézett kérdésre, ilyenkor elővarázsolok valami jó kis egymondatos, értelmetlen, ám jól hangzó sablont, majd elegáns szervával visszaküldöm a témát: "És veled?". Legtöbbször az érintett fél csak erre vár, nem is igazán kíváncsi az én helyzetemre, hiszen ha én tényleg úgy érezném, hogy ez rá is tartozik, és nekiállnék kifejteni a dolgot, nem lenne elég rá a tizenöt perces buszútnyi idő, hogy a végére jussunk. És ezt persze mindenki tudja – valahol legbelül. Az illetők nagy része mégis elkezdi nyomni az unalmas dumát: így összevesztünk, úgy kibékültünk, én pedig mindig udvariasan hümmögök, miközben egyáltalán nem érdekel, és azt sem értem, miért kell nekem minderről tudnom.
Sokszor érzem azt is, hogy ez a helyzet a csevegő partnernek is kényelmetlen. Van, aki szinte mechanikusan mondja a rizsát, lehet, hogy aznap már én vagyok a huszadik közönsége. Van, akin pedig érződik, hogy nem mond igazat, csak meg akar felelni. A "közízlésnek". Márpedig a közízlés mércéje, bármily sajnálatos is, a Balázs-, meg Mónika-, meg Tihamér-sók hangulata és tematikája. Az ilyen műsorokban a magánéletről rengeteg szó esik, vannak komplett műsorfolyamok erre kikészítve. De ezekben szinte senki sem beszél őszintén. Fura, nem? Sőt, ahogy látom, kezd a férfiak körében is terjedni ez a mindent bele, lélek kiöntős nyavalygás, amit tényleg nem tudok hova tenni.
Talán annyira elidegenedtek már egymástól az emberek, a fiatal emberek is, hogy már muszáj minden jöttmentnek kiönteniük a lelküket, ha nem mondhatom el senkinek, elmondom mindenkinek alapon? Bizonyára sokan sajnos így vannak vele. De ez azért nem lehet általános érvényű igazság, hiszen bizonyára nem a teljes, csupasz valóságot vázolják az emberek a buszon, mindenki füle hallatára valami felületes cimborának, akivel egyszer megittak két sört valahol. Annyira azért nem exhibicionisták. Ez talán valamiféle lelki pótlék lehet. Elmondani a bizalmas dolgaimat olyanoknak, akikre egyáltalán nem tartozna, ám nem pont úgy mondom el, ahogy valójában van, hanem egy kicsit, csak egy árnyalatnyit drámaibban, viccesebben, érdekesebben. Ekkor én is úgy érezhetem, érdekes ember vagyok: mert két órán át csináltuk üvöltve, mert úgy megdühödtem, hogy kivágtam a nokedlis tálat az ablakon, mert stb. De igazából persze nem. Úgy látszik, annyira ingerszegény körülmények között zajlik sokak számára ez az élet, hogy élményeket kell teremteni. És erről nem is igazán ők tehetnek.
Ha jó napom van, meg szoktam ajándékozni szimpatikusabb csevegő partnereimet, mert, mint fentebb is említettem, roppant kedves manus vagyok. Az "ajándék" az, hogy egy-egy általuk feltett tökéletesen sablonos kérdésre, amelyre persze már nem is várnak igazi, csak kiszámított sablonválaszt, kapnak tőlem egy igazit. Őszintét, személyeset. Ettől először roppantul megdöbbennek, aztán vagy ők is elmondanak valamit, és a csacsogás átváltozik igazi beszélgetéssé (ez katartikus, de ritka pillanat szokott lenni), vagy csak hálás szemekkel lesnek rám. Talán még két nap múlva is lesz a hangjukban valami kis melegség, amikor rám köszönnek. Én meg úgy érezhetem egy pár pillanatig, hogy nagyon jó fej vagyok, ami igazán léleksimogató érzés. Mindenki jól jár.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 3. számában.
http://ikhok.elte.hu
A minap is felszálltam egy buszra. Ez a rendkívüli esemény velem igen sokszor megesik, mivel a világ szélén lakom. Mit ad isten, találkozom a buszon egy ismerőssel, természetesen rögtön mosoly fel, walkman fejről le, beszélgessünk. A szokásos "Hogy vagy, hova mész?" után, mivel még együtt kell utaznunk kb. húsz percet, előjönnek a műbeszélgetés-topikok. Ha nőnemű a beszélgetőtársam – és nem a macsó beszél belőlem –, akkor egyből előkerül a magánélet.
Itt teszek egy kis kitérőt. Egyrészt a magánélet, mint fogalom, nekem a munkán kívüli időt juttatja eszembe, de az ádáz bulvármédia ezt a fogalmat kizárólag a párkapcsolatra törekszik korlátozni. Milyen a magánéleted? Már a kérdés maga is ellentmondásos. Erre a kérdésre manapság már az emberek nagyobbik része automatikusan elkezdi fejtegetni, hogy jól megvagyok a Böskével/Jocival stb. Viszont annyi minden más tartozhatna még a magánéletbe, hogy azt felsorolni nem lenne elég ez az írás. Másrészt én úgy hittem, ha a magánéletet a fenti, leszűkített értelemben használjuk, akkor az mélységesen bizalmas dolog, és nem tartozik rajtam és a társamon kívül szinte senkire.
Szóval, ha nőnemű az alkalmi fecsegőpartner, elő fog kerülni a magánélet, ez szinte biztos. A nekem intézett kérdésre, ilyenkor elővarázsolok valami jó kis egymondatos, értelmetlen, ám jól hangzó sablont, majd elegáns szervával visszaküldöm a témát: "És veled?". Legtöbbször az érintett fél csak erre vár, nem is igazán kíváncsi az én helyzetemre, hiszen ha én tényleg úgy érezném, hogy ez rá is tartozik, és nekiállnék kifejteni a dolgot, nem lenne elég rá a tizenöt perces buszútnyi idő, hogy a végére jussunk. És ezt persze mindenki tudja – valahol legbelül. Az illetők nagy része mégis elkezdi nyomni az unalmas dumát: így összevesztünk, úgy kibékültünk, én pedig mindig udvariasan hümmögök, miközben egyáltalán nem érdekel, és azt sem értem, miért kell nekem minderről tudnom.
Sokszor érzem azt is, hogy ez a helyzet a csevegő partnernek is kényelmetlen. Van, aki szinte mechanikusan mondja a rizsát, lehet, hogy aznap már én vagyok a huszadik közönsége. Van, akin pedig érződik, hogy nem mond igazat, csak meg akar felelni. A "közízlésnek". Márpedig a közízlés mércéje, bármily sajnálatos is, a Balázs-, meg Mónika-, meg Tihamér-sók hangulata és tematikája. Az ilyen műsorokban a magánéletről rengeteg szó esik, vannak komplett műsorfolyamok erre kikészítve. De ezekben szinte senki sem beszél őszintén. Fura, nem? Sőt, ahogy látom, kezd a férfiak körében is terjedni ez a mindent bele, lélek kiöntős nyavalygás, amit tényleg nem tudok hova tenni.
Talán annyira elidegenedtek már egymástól az emberek, a fiatal emberek is, hogy már muszáj minden jöttmentnek kiönteniük a lelküket, ha nem mondhatom el senkinek, elmondom mindenkinek alapon? Bizonyára sokan sajnos így vannak vele. De ez azért nem lehet általános érvényű igazság, hiszen bizonyára nem a teljes, csupasz valóságot vázolják az emberek a buszon, mindenki füle hallatára valami felületes cimborának, akivel egyszer megittak két sört valahol. Annyira azért nem exhibicionisták. Ez talán valamiféle lelki pótlék lehet. Elmondani a bizalmas dolgaimat olyanoknak, akikre egyáltalán nem tartozna, ám nem pont úgy mondom el, ahogy valójában van, hanem egy kicsit, csak egy árnyalatnyit drámaibban, viccesebben, érdekesebben. Ekkor én is úgy érezhetem, érdekes ember vagyok: mert két órán át csináltuk üvöltve, mert úgy megdühödtem, hogy kivágtam a nokedlis tálat az ablakon, mert stb. De igazából persze nem. Úgy látszik, annyira ingerszegény körülmények között zajlik sokak számára ez az élet, hogy élményeket kell teremteni. És erről nem is igazán ők tehetnek.
Ha jó napom van, meg szoktam ajándékozni szimpatikusabb csevegő partnereimet, mert, mint fentebb is említettem, roppant kedves manus vagyok. Az "ajándék" az, hogy egy-egy általuk feltett tökéletesen sablonos kérdésre, amelyre persze már nem is várnak igazi, csak kiszámított sablonválaszt, kapnak tőlem egy igazit. Őszintét, személyeset. Ettől először roppantul megdöbbennek, aztán vagy ők is elmondanak valamit, és a csacsogás átváltozik igazi beszélgetéssé (ez katartikus, de ritka pillanat szokott lenni), vagy csak hálás szemekkel lesnek rám. Talán még két nap múlva is lesz a hangjukban valami kis melegség, amikor rám köszönnek. Én meg úgy érezhetem egy pár pillanatig, hogy nagyon jó fej vagyok, ami igazán léleksimogató érzés. Mindenki jól jár.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 3. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
