A fanatizmus jó dolog - legalább is a stréher alapján
sport, 2005. szeptember
Vannak napjainkban divatos kifejezések, amelyeket szeretünk nyakra-főre használni. Ilyen a depresszió, a pszichopata, a skizofrén, az anyád és a fanatikus. Ez utóbbi újból szomorú aktualitást nyert az elmúlt évek terroreseményei miatt, és főként olyan vallási csoportok tagjaira használják, akik robbanóanyagként szeretik hasznosítani önmagukat.
De rajtuk kívül sok másféle fanatikust is hordott és hord máig a hátán a Föld. Vannak ugye, a sportfanok, egyértelmű, követik a csapatokat országról országra, aztán isznak a meccsek előtt/közben/után italokat, amelyektől többnyire úgy érzik, hogy mindenképpen meg kell ütniük az ellenfél fanatikusait, akik ekkorra már szintén ugyanígy éreznek. Mindannyian hordják a csapatlogós sálakat, pólókat. Erről egyből beugorhatnak a zenefanok; hasonló a képlet, csak ők általában nem ütlegelik egymást azért, mert a másiknak más a kedvenc zenekara. Ütlegelik viszont egymást akkor is, ha ugyanazt szeretik, közben pedig egyik se haragszik a másikra, sőt. Ez az ütlegelés fajta hangos rock-koncerteken szokott működni és pogónak hívják. Aztán vannak olyan fanatikusok, akik nem ütlegelnek, ők például a gyűjtők, ezeknek ezer és egy alfaja van. Soroljam még?
Tulajdonképpen bárkire rá lehet mondani, hogy fanatikus, ha valamifajta elfoglaltságot megszállottan űz. Sőt, szerintem kijelenthetjük, hogy ideig-óráig mindenki volt vagy lesz fanatikus valamiben. Ilyenkor az a bizonyos elfoglaltság a fő rendező elve az egész életének. Ez akkor igazán szembetűnő, ha annak a bizonyos elfoglaltságnak kézzelfogható hozadéka nincsen azon kívül, hogy az adott muki jól érzi magát közben. Ilyenkor a meg-nem-értő többiek kiröhögik a háta mögött, különcnek, kreténnek tartják, mert amivel a fanatikus legszívesebben éjjel-nappal foglalkozna, az nem hoz hasznot, dicsőséget, elismerést, hanem...
Pontosan ilyen srácokkal találkozhatunk a Népstadion Millenáris pályáján péntek délutánonként. Próbálnak minél előbb elszabadulni a munkából, hogy kedvenc sportjuknak, a stréherbiciklizésnek hódolhassanak. Jogosan vetődhet föl a kérdés: ugyan mi a peckem az a stréherbiciklizés? Először is van egy körpálya, jelen esetben betonból. Ennek vannak meredek és nagyon meredek részei. Ezen kezdenek el a bájkerek egy szimpla pályabiciklis versenyen is menni körbe-körbe. A stréher esetében a gravitáció ilyenformájú megcáfolása súlyosbodik azzal, hogy minden biciklista előtt közvetlenül megy egy-egy motoros is. Nem csupán a látvány miatt van, hanem azért, hogy a bringás elől elfogja a szelet. Ennek következtében együtt képesek felgyorsulni akár 100 km/h-s sebességre is. És az már eléggé érdekes, amikor négy, motorral megerősített biciklis kergeti egymást egy meredek dőlésszögű, ovális pályán. Ez a sportág világszerte népszerű, de főleg Japánban. Magyaroszágon a 20-as években élte aranykorát, de sikeres stréherversenyeket rendeztek egészen az ötvenes évek végéig. Aztán szép lassan leáldozott a sportágnak, kiment belőle a pénz, és nem is tért azóta se vissza.
A Millenáris pálya remek szemléltetője lehetne a "teljes amortizáció" fogalmának. A bejáratnál a részeges portás döntően aludni szokott, felőle aztán kirámolhatnák az egész helyet. Ennek egyetlen apró akadálya van: nincs mit elvinni. A pályát felveri a gaz, a lelátó mállik, a beton feltöredezett, csikkek, üres üvegek mindenfelé. Látszik, hogy itt 30 éve nem javítottak semmit. És mégis van élet. Jönnek a versenybiciklisták, különféle klubbok apró, lelkes csapatai és füttyszóra róják a köröket. Aztán valahonnan, egészen közelről, ám mégsem látható helyről, felbőgnek a stréhermotorok. Már a szerelőműhelyben elkezdik járatni a felspécizett, hatalmas, több évtizedes Jawákat. Aztán elkezdődik az edzés, "ááá, a Sanyi megint kiszakadt", mondja bosszúsan mellettem egy szakértő. A legnehezebb ugyanis az, amikor a felgyorsult motoros felveszi maga mögé a bringást. Ilyenkor szegény bicós sokszor lemarad, azaz "kiszakad". Végül felzárkózik az egyenes háttal ülő motoros mögé, és együtt köröznek. És élvezik. Idegesek, küzdenek, fáradnak. Lelkesek.
A sportágnak itthon nincs jövője, mindent a saját pénzükből kell finanszírozniuk a srácoknak, a bérlést, a motorok, biciklik karbantartását stb. A pálya életveszélyes állapotban van. A csapatlétszám is folyton változik, hiszen a motorosok is csak lelkes amatőrök, civilben pizzafutárok, postások. Esélyük sincs kijutni bármelyik rangos nemzetközi stréherversenyre. És mégis, szemmel láthatóan, edzés közben a legfelszabadultabbak. Kijárnak, amikor csak lehet. Mert fanatikusok. És jó nekik. Elnézve őket, úgy gondolom, a fanatizmus remek dolog.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
De rajtuk kívül sok másféle fanatikust is hordott és hord máig a hátán a Föld. Vannak ugye, a sportfanok, egyértelmű, követik a csapatokat országról országra, aztán isznak a meccsek előtt/közben/után italokat, amelyektől többnyire úgy érzik, hogy mindenképpen meg kell ütniük az ellenfél fanatikusait, akik ekkorra már szintén ugyanígy éreznek. Mindannyian hordják a csapatlogós sálakat, pólókat. Erről egyből beugorhatnak a zenefanok; hasonló a képlet, csak ők általában nem ütlegelik egymást azért, mert a másiknak más a kedvenc zenekara. Ütlegelik viszont egymást akkor is, ha ugyanazt szeretik, közben pedig egyik se haragszik a másikra, sőt. Ez az ütlegelés fajta hangos rock-koncerteken szokott működni és pogónak hívják. Aztán vannak olyan fanatikusok, akik nem ütlegelnek, ők például a gyűjtők, ezeknek ezer és egy alfaja van. Soroljam még?
Tulajdonképpen bárkire rá lehet mondani, hogy fanatikus, ha valamifajta elfoglaltságot megszállottan űz. Sőt, szerintem kijelenthetjük, hogy ideig-óráig mindenki volt vagy lesz fanatikus valamiben. Ilyenkor az a bizonyos elfoglaltság a fő rendező elve az egész életének. Ez akkor igazán szembetűnő, ha annak a bizonyos elfoglaltságnak kézzelfogható hozadéka nincsen azon kívül, hogy az adott muki jól érzi magát közben. Ilyenkor a meg-nem-értő többiek kiröhögik a háta mögött, különcnek, kreténnek tartják, mert amivel a fanatikus legszívesebben éjjel-nappal foglalkozna, az nem hoz hasznot, dicsőséget, elismerést, hanem...
Pontosan ilyen srácokkal találkozhatunk a Népstadion Millenáris pályáján péntek délutánonként. Próbálnak minél előbb elszabadulni a munkából, hogy kedvenc sportjuknak, a stréherbiciklizésnek hódolhassanak. Jogosan vetődhet föl a kérdés: ugyan mi a peckem az a stréherbiciklizés? Először is van egy körpálya, jelen esetben betonból. Ennek vannak meredek és nagyon meredek részei. Ezen kezdenek el a bájkerek egy szimpla pályabiciklis versenyen is menni körbe-körbe. A stréher esetében a gravitáció ilyenformájú megcáfolása súlyosbodik azzal, hogy minden biciklista előtt közvetlenül megy egy-egy motoros is. Nem csupán a látvány miatt van, hanem azért, hogy a bringás elől elfogja a szelet. Ennek következtében együtt képesek felgyorsulni akár 100 km/h-s sebességre is. És az már eléggé érdekes, amikor négy, motorral megerősített biciklis kergeti egymást egy meredek dőlésszögű, ovális pályán. Ez a sportág világszerte népszerű, de főleg Japánban. Magyaroszágon a 20-as években élte aranykorát, de sikeres stréherversenyeket rendeztek egészen az ötvenes évek végéig. Aztán szép lassan leáldozott a sportágnak, kiment belőle a pénz, és nem is tért azóta se vissza.
A Millenáris pálya remek szemléltetője lehetne a "teljes amortizáció" fogalmának. A bejáratnál a részeges portás döntően aludni szokott, felőle aztán kirámolhatnák az egész helyet. Ennek egyetlen apró akadálya van: nincs mit elvinni. A pályát felveri a gaz, a lelátó mállik, a beton feltöredezett, csikkek, üres üvegek mindenfelé. Látszik, hogy itt 30 éve nem javítottak semmit. És mégis van élet. Jönnek a versenybiciklisták, különféle klubbok apró, lelkes csapatai és füttyszóra róják a köröket. Aztán valahonnan, egészen közelről, ám mégsem látható helyről, felbőgnek a stréhermotorok. Már a szerelőműhelyben elkezdik járatni a felspécizett, hatalmas, több évtizedes Jawákat. Aztán elkezdődik az edzés, "ááá, a Sanyi megint kiszakadt", mondja bosszúsan mellettem egy szakértő. A legnehezebb ugyanis az, amikor a felgyorsult motoros felveszi maga mögé a bringást. Ilyenkor szegény bicós sokszor lemarad, azaz "kiszakad". Végül felzárkózik az egyenes háttal ülő motoros mögé, és együtt köröznek. És élvezik. Idegesek, küzdenek, fáradnak. Lelkesek.
A sportágnak itthon nincs jövője, mindent a saját pénzükből kell finanszírozniuk a srácoknak, a bérlést, a motorok, biciklik karbantartását stb. A pálya életveszélyes állapotban van. A csapatlétszám is folyton változik, hiszen a motorosok is csak lelkes amatőrök, civilben pizzafutárok, postások. Esélyük sincs kijutni bármelyik rangos nemzetközi stréherversenyre. És mégis, szemmel láthatóan, edzés közben a legfelszabadultabbak. Kijárnak, amikor csak lehet. Mert fanatikusok. És jó nekik. Elnézve őket, úgy gondolom, a fanatizmus remek dolog.
Megjelent a BIT magazin III. évfolyamának 1. számában.
http://ikhok.elte.hu
Ezt megosztom Facebook-on!
