Multikulturális megcsalás
multikulti, párkapcsolat, 2007. október
A fiú meg a lány két hete jöttek össze. Éppen egy buliban vannak, rengeteg másik, különböző származású és színű fiatallal együtt.
Egyikük afrikai, a másik európai. A fiú egy Európa által kolonizált területről származik, ahol harminc évvel ezelőttig rabszolgaság és többnejűség volt a munkaerő növelésének érdekében, a lány pedig a katolikus és tradíciójában monogám kontinens szülöttje. Az egyiknek huszonhat testvére van, másiknak egy. Egyikük sosem látta a nagyszüleit, a másik velük élte le az életét. Egyikük az utcán nőtt fel a banánliget mellett, a másik egy tömbházban. Az egyikük falujában egymás kezét nyilvánosan megfogni házassági ajánlatot jelent, a másikuk hazájában mindez a kapcsolat rutinművelete. Egyikük országában nem ismerik a csókot – a másik országában már a tízévesek is. Azt hittem, hogy – mivel ugyanazon a nyelven beszélnek – értik egymást, aztán később sejteni kezdtem, hogy mégsem.
Egy kezdő banda koncertje folyik; egy algériai, rasztahajú tizenhét éves fiú énekel felváltva angolul, franciául és arabul, kezében félig üres vizes palackot himbálva. A hely tele van különböző nációkkal, de valahogy mégis mindenki egyforma: a japánok, a kínaiak és az amerikaiak is ugyanolyan ritmustalanul ugrálnak a színpad előtt. Mindenkinek a kezében ugyanolyan műanyag pohár, abból isszák az univerzális italokat, korra és származásra való tekintet nélkül, és ahogy a számok peregnek, részegségük is egyre univerzálisabb. Bizarr jelenség, és érdemes józannak maradni ahhoz, hogy igazán érezni lehessen a sokkoló erejét. Az ázsiaiak még illuminált állapotban is összehangoltan közlekednek, mint egy óriási hangyaboly, az afrikaiak azonban sokkal inkább csordában járnak, alig isznak valamit, de delejes a tekintetük. Olykor szétszélednek, aztán hirtelen valamennyien ugyanazt a célpontot veszik körül – időnként elfog az érzés, hogy telepatikusan kommunikálnak egymással.
A célpont ezúttal az amerikai lányok csoportja, akiknek szőkesége messzire világít az ázsiai, és pláne az afrikai színek között. Mint tapasztaltam, amerikainak lenni amúgy is egzotikusnak számít a japánok, koreaiak és főként az afrikaiak szemében, amit az Egyesült Államokból érkező fiatalok alig titkolt felsőbbrendűséggel vesznek tudomásul. Az európai lányok néha bosszankodva figyelik az újvilági kolleginák sikereit, főként, amikor azok egy fekete bőrű csoport közepén virítanak. Ennek az egyik titokzatos oka talán az, hogy az amerikaiak feketékkel szemben tanúsított viselkedésében leheletnyi megvetés érződik, amit talán még gyarmatosító dédapáik hagytak rájuk, és az afrikaiak, akiknek a nagyapja spanyol, francia vagy portugál telepes szolgája volt, ösztönös biztonságérzettel vonzódnak ehhez a megvetéshez.
Az európai lány gyanakodva figyeli a barátját, aki a fekete csoport közepén szórakoztatja az amerikaiakat. A fiú kedves, laza bohóc, elereszt néhány viccet, aztán szégyenlős elégedettséggel nyugtázza, hogy az amerikai csajok a hasukat fogják. A lány figyeli őket, és felszökik benne a gyanakvás. A fekete fiú lavírozni próbál, küld egy-egy mosolyt felé, de közben egyetlen gesztusa sem árulja el, hogy van barátnője. Oly természetességgel csinálja ezt, mint ahogy az apjának öt felesége volt.
A lánynak viszont vallásos neveltetésű, különösen prűd és fejkendős a nagyanyja, úgyhogy kissé meg van zavarodva, sértettsége az európai hagyománynak megfelelően kemény, hideg páncélként ül az arcára. Egyik lábáról a másikra áll, ide-oda néz – emitt egy szőkített hajú vietnámi, amott egy rasztásított marokkói issza a holland sört, és mindenütt rockzene szól, immáron arabul. Tanácstalanul és haragosan, lelke mélyén sejtvén, hogy ez már itt a jövő, az Unió, ahol jelenleg az első szabály, hogy nincs szabály, sarkon fordul és célba veszi a kijáratot. A fekete fiú, akinek a nagyanyját még egyszer rég a Zöld-foki Szigetekről hurcolta magával egy hajó, hogy aztán húsz gyereket szüljön a gyarmatnak, valamit most mintha megsejtene Európából. Zavartan nézi az amerikai lányokat, aztán az európait, aztán megint az amerikaiakat… s végül lassan, bizonytalanul elindul az európai után.
Egyikük afrikai, a másik európai. A fiú egy Európa által kolonizált területről származik, ahol harminc évvel ezelőttig rabszolgaság és többnejűség volt a munkaerő növelésének érdekében, a lány pedig a katolikus és tradíciójában monogám kontinens szülöttje. Az egyiknek huszonhat testvére van, másiknak egy. Egyikük sosem látta a nagyszüleit, a másik velük élte le az életét. Egyikük az utcán nőtt fel a banánliget mellett, a másik egy tömbházban. Az egyikük falujában egymás kezét nyilvánosan megfogni házassági ajánlatot jelent, a másikuk hazájában mindez a kapcsolat rutinművelete. Egyikük országában nem ismerik a csókot – a másik országában már a tízévesek is. Azt hittem, hogy – mivel ugyanazon a nyelven beszélnek – értik egymást, aztán később sejteni kezdtem, hogy mégsem.
Egy kezdő banda koncertje folyik; egy algériai, rasztahajú tizenhét éves fiú énekel felváltva angolul, franciául és arabul, kezében félig üres vizes palackot himbálva. A hely tele van különböző nációkkal, de valahogy mégis mindenki egyforma: a japánok, a kínaiak és az amerikaiak is ugyanolyan ritmustalanul ugrálnak a színpad előtt. Mindenkinek a kezében ugyanolyan műanyag pohár, abból isszák az univerzális italokat, korra és származásra való tekintet nélkül, és ahogy a számok peregnek, részegségük is egyre univerzálisabb. Bizarr jelenség, és érdemes józannak maradni ahhoz, hogy igazán érezni lehessen a sokkoló erejét. Az ázsiaiak még illuminált állapotban is összehangoltan közlekednek, mint egy óriási hangyaboly, az afrikaiak azonban sokkal inkább csordában járnak, alig isznak valamit, de delejes a tekintetük. Olykor szétszélednek, aztán hirtelen valamennyien ugyanazt a célpontot veszik körül – időnként elfog az érzés, hogy telepatikusan kommunikálnak egymással.
A célpont ezúttal az amerikai lányok csoportja, akiknek szőkesége messzire világít az ázsiai, és pláne az afrikai színek között. Mint tapasztaltam, amerikainak lenni amúgy is egzotikusnak számít a japánok, koreaiak és főként az afrikaiak szemében, amit az Egyesült Államokból érkező fiatalok alig titkolt felsőbbrendűséggel vesznek tudomásul. Az európai lányok néha bosszankodva figyelik az újvilági kolleginák sikereit, főként, amikor azok egy fekete bőrű csoport közepén virítanak. Ennek az egyik titokzatos oka talán az, hogy az amerikaiak feketékkel szemben tanúsított viselkedésében leheletnyi megvetés érződik, amit talán még gyarmatosító dédapáik hagytak rájuk, és az afrikaiak, akiknek a nagyapja spanyol, francia vagy portugál telepes szolgája volt, ösztönös biztonságérzettel vonzódnak ehhez a megvetéshez.
Az európai lány gyanakodva figyeli a barátját, aki a fekete csoport közepén szórakoztatja az amerikaiakat. A fiú kedves, laza bohóc, elereszt néhány viccet, aztán szégyenlős elégedettséggel nyugtázza, hogy az amerikai csajok a hasukat fogják. A lány figyeli őket, és felszökik benne a gyanakvás. A fekete fiú lavírozni próbál, küld egy-egy mosolyt felé, de közben egyetlen gesztusa sem árulja el, hogy van barátnője. Oly természetességgel csinálja ezt, mint ahogy az apjának öt felesége volt.
A lánynak viszont vallásos neveltetésű, különösen prűd és fejkendős a nagyanyja, úgyhogy kissé meg van zavarodva, sértettsége az európai hagyománynak megfelelően kemény, hideg páncélként ül az arcára. Egyik lábáról a másikra áll, ide-oda néz – emitt egy szőkített hajú vietnámi, amott egy rasztásított marokkói issza a holland sört, és mindenütt rockzene szól, immáron arabul. Tanácstalanul és haragosan, lelke mélyén sejtvén, hogy ez már itt a jövő, az Unió, ahol jelenleg az első szabály, hogy nincs szabály, sarkon fordul és célba veszi a kijáratot. A fekete fiú, akinek a nagyanyját még egyszer rég a Zöld-foki Szigetekről hurcolta magával egy hajó, hogy aztán húsz gyereket szüljön a gyarmatnak, valamit most mintha megsejtene Európából. Zavartan nézi az amerikai lányokat, aztán az európait, aztán megint az amerikaiakat… s végül lassan, bizonytalanul elindul az európai után.
Ezt megosztom Facebook-on!
