"a minapi bemmozis koncertot naggyon röviden csak így tudom körülírni: bruttális kirándulás a mélytudatba" Így kommentálta Barcs Miklós azt, amiről alul szó van.
Eltekintenék attól, hogy ismertessem, pláne értékeljem a Flash munkásságát, megtették ezt már előttem jópáran (a bizonyítékokat lásd itt), úgyhogy most egyszerűen a krónikás szerepébe bújok és leírom, mi maradt meg bennem az október 6-i Bem mozis koncertről.
Kezdődött azzal, hogy szokás szerint meg kellett várni, amíg az utolsó előadás véget ér és kitántorog a teremből az az öt fő – beleértve a mozigépészt és a jegyszedőt is –, akik a Csapda című szerb filmdráma vetítése okán tartózkodtak bent. Már ekkor szemet szúrt a koncert első, de mint kiderült, nem egyetlen különlegessége, Maurics András basszeros ugyanis törtött lábára való tekintettel ülve támogatta a többieket.
Akkor még nem sejtettem, hogy életem eddigi talán legjobb hangulatú, de mindenképpen leghosszabb, majd’ kétórás (!) Flash-produkciójához lesz szerencsém. Az ehhez tartozó krónikarészlet, azaz a meglehetősen elfáradt Asztalos Zoltán dobossal megejtett szóváltás maradjon meg az utókornak:
– Volt már ennél hosszabb Flash-koncert?
– Igen.
– Hány éve?
– Tíz.
Öreg Barcsmiki nem vén Barcsmiki, ezért a megjegyzésért rögtön elnézést is kérek, de ami itt lezajlott, az tényleg megfelelt egy kisebb időutazásnak. És bár hozzászoktam ahhoz, hogy a Flash hallgatóságán végighordozva tekintetem szinte csupa boldog arcot látok (ráadásul a Nándi Büfében lévő tükör saját magamat is segített megfigyelni ebben az állapotban), valahogy most ez is koncentráltabban hatott.
Itt veszem észre, már az együttes majdnem minden tagja szerepelt a fentiekben, ráadásul becsületes polgári névvel, nem is marad más hátra, mint hogy teljessé tegyem a listát: Szöllősi Lajos, amit te a Bögre bögrénél alakítasz, azt nem lehet megunni.
Eltekintenék attól, hogy ismertessem, pláne értékeljem a Flash munkásságát, megtették ezt már előttem jópáran (a bizonyítékokat lásd itt), úgyhogy most egyszerűen a krónikás szerepébe bújok és leírom, mi maradt meg bennem az október 6-i Bem mozis koncertről.
Polóreklám
Kezdődött azzal, hogy szokás szerint meg kellett várni, amíg az utolsó előadás véget ér és kitántorog a teremből az az öt fő – beleértve a mozigépészt és a jegyszedőt is –, akik a Csapda című szerb filmdráma vetítése okán tartózkodtak bent. Már ekkor szemet szúrt a koncert első, de mint kiderült, nem egyetlen különlegessége, Maurics András basszeros ugyanis törtött lábára való tekintettel ülve támogatta a többieket.
Akkor még nem sejtettem, hogy életem eddigi talán legjobb hangulatú, de mindenképpen leghosszabb, majd’ kétórás (!) Flash-produkciójához lesz szerencsém. Az ehhez tartozó krónikarészlet, azaz a meglehetősen elfáradt Asztalos Zoltán dobossal megejtett szóváltás maradjon meg az utókornak:
– Volt már ennél hosszabb Flash-koncert?
– Igen.
– Hány éve?
– Tíz.
Öreg Barcsmiki nem vén Barcsmiki, ezért a megjegyzésért rögtön elnézést is kérek, de ami itt lezajlott, az tényleg megfelelt egy kisebb időutazásnak. És bár hozzászoktam ahhoz, hogy a Flash hallgatóságán végighordozva tekintetem szinte csupa boldog arcot látok (ráadásul a Nándi Büfében lévő tükör saját magamat is segített megfigyelni ebben az állapotban), valahogy most ez is koncentráltabban hatott.
Itt veszem észre, már az együttes majdnem minden tagja szerepelt a fentiekben, ráadásul becsületes polgári névvel, nem is marad más hátra, mint hogy teljessé tegyem a listát: Szöllősi Lajos, amit te a Bögre bögrénél alakítasz, azt nem lehet megunni.
Ezt megosztom Facebook-on!
